Szovjet Híradó, 1964 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1964-06-21 / 12. szám

N­yúl uram és Nyúl asszonyság házacskát építettek az erdőben. Környékét rend­be tették, fel is seperték. A hozzá veze­tő ösvényen azonban egy nagy kő terpesz­kedett. — Daráljuk neki magunkat, és görgessük arrébb, ahol nem akadályozza a jövés-me­nést! — indítványozta Nyúl asszonyság. — Egye kánya! — fortyant fel Nyúl uram. — Heverjen csak ott, ahol van! Aki­nek nem tetszik, majd szépen megkerüli! A nagy kő hát ott maradt a küszöbük előtt. Történt egyszer, hogy Nyúl uram haza­felé sietett a konyhakertjükből. Bizony már elfelejtette, hogy ott a kő az út közepén, nekiment, és csúnyán betörte az orrát. — Ugye megmondtam. Hengerítsük ar­rébb a követ! — állt elő javaslatával újfent Nyúl asszonyság. — Látod, hogy megjártad. — Lárifári! — legyintett Nyúl uram. — Bolond leszek vesződni vele! Egy másik alkalommal meg az történt, hogy Nyúl asszonyság forró levessel teli fa­zékkal cipekedett. Amint az asztalnál ülő, s az ebédet türelmetlenül váró férjére né­zett, megfeledkezett arról a bizonyos kőről. Neki is ment, a leves kilöttyent, és ő jól le­forrázta magát. Hej, a keservű­! — No, férjem uram, most aztán görges­sük végre arrább ezt az átkozott követ! — fakadt ki az asszony. — A végén még nya­kát szegi valamelyikünk. — Tőlem ott maradhat, ahol van! — vág­ta oda makacskodó férje. Egyszer Nyúl uramék vendégségbe hív­ták régi barátjukat, Tányértalpú komát. — Szívesen eljövök —, ígérte meg Tá­nyértalpú, aki nem volt más, mint egy bar­na bundás medve. — Hozok magammal egy hordó mézet is. A megbeszélt napon Nyúl uramék ki is álltak a kapuba, hogy illően fogadják a kedves vendéget. Látják ám, amint Tányér­talpú sietve közeledik. Két mancsával jóko­ra hordót szorít a mellére. Fürgén lépked, nem is néz a lába alá. Nyúl uramék hevesen integetni kezdtek: — Vigyázz! Ott egy kő van! Medve koma nem értette, mit kiabálnak meg integetnek felé a vendéglátói. Nem is csoda, hogy valósággal nekivágódott a mén­kű nagy kőnek. Olyan erővel ütközött bele, hogy megfordult a tengelye körül, és hatal­mas testével nekiesett a Nyúl uramék kis házának. A mézes hordó ripityára ment, a házikó meg felborult. A medve nem győzte tapogatni megda­gadt fejét, Nyúl uramék meg sírtak, egyre csak sírtak bánatukban. No, de ríhattak már: késő bánat eb gon­dolat! Kovács László fordítása (J. Racsov rajza) SZ. MIHALKOV: 18 • • Ü­nnep előtt a mi kis gazdasszonyunk Szépen kifundálta, az ünnepre hogy lehet Rendben a konyhája: Kutyus a tányérokat Nyalja ki tisztára, Az elhullott sok morzsa Kisegérkét várja. Az asztallapot kandúr Mancsa tisztogatja, A kakas meg sebesen Sepreget alatta. Ford.: Kovács Béla (J. Vasznyecov rajza)

Next