Szovjet Híradó, 1964 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1964-06-21 / 12. szám
Nyúl uram és Nyúl asszonyság házacskát építettek az erdőben. Környékét rendbe tették, fel is seperték. A hozzá vezető ösvényen azonban egy nagy kő terpeszkedett. — Daráljuk neki magunkat, és görgessük arrébb, ahol nem akadályozza a jövés-menést! — indítványozta Nyúl asszonyság. — Egye kánya! — fortyant fel Nyúl uram. — Heverjen csak ott, ahol van! Akinek nem tetszik, majd szépen megkerüli! A nagy kő hát ott maradt a küszöbük előtt. Történt egyszer, hogy Nyúl uram hazafelé sietett a konyhakertjükből. Bizony már elfelejtette, hogy ott a kő az út közepén, nekiment, és csúnyán betörte az orrát. — Ugye megmondtam. Hengerítsük arrébb a követ! — állt elő javaslatával újfent Nyúl asszonyság. — Látod, hogy megjártad. — Lárifári! — legyintett Nyúl uram. — Bolond leszek vesződni vele! Egy másik alkalommal meg az történt, hogy Nyúl asszonyság forró levessel teli fazékkal cipekedett. Amint az asztalnál ülő, s az ebédet türelmetlenül váró férjére nézett, megfeledkezett arról a bizonyos kőről. Neki is ment, a leves kilöttyent, és ő jól leforrázta magát. Hej, a keservű! — No, férjem uram, most aztán görgessük végre arrább ezt az átkozott követ! — fakadt ki az asszony. — A végén még nyakát szegi valamelyikünk. — Tőlem ott maradhat, ahol van! — vágta oda makacskodó férje. Egyszer Nyúl uramék vendégségbe hívták régi barátjukat, Tányértalpú komát. — Szívesen eljövök —, ígérte meg Tányértalpú, aki nem volt más, mint egy barna bundás medve. — Hozok magammal egy hordó mézet is. A megbeszélt napon Nyúl uramék ki is álltak a kapuba, hogy illően fogadják a kedves vendéget. Látják ám, amint Tányértalpú sietve közeledik. Két mancsával jókora hordót szorít a mellére. Fürgén lépked, nem is néz a lába alá. Nyúl uramék hevesen integetni kezdtek: — Vigyázz! Ott egy kő van! Medve koma nem értette, mit kiabálnak meg integetnek felé a vendéglátói. Nem is csoda, hogy valósággal nekivágódott a ménkű nagy kőnek. Olyan erővel ütközött bele, hogy megfordult a tengelye körül, és hatalmas testével nekiesett a Nyúl uramék kis házának. A mézes hordó ripityára ment, a házikó meg felborult. A medve nem győzte tapogatni megdagadt fejét, Nyúl uramék meg sírtak, egyre csak sírtak bánatukban. No, de ríhattak már: késő bánat eb gondolat! Kovács László fordítása (J. Racsov rajza) SZ. MIHALKOV: 18 • • Ünnep előtt a mi kis gazdasszonyunk Szépen kifundálta, az ünnepre hogy lehet Rendben a konyhája: Kutyus a tányérokat Nyalja ki tisztára, Az elhullott sok morzsa Kisegérkét várja. Az asztallapot kandúr Mancsa tisztogatja, A kakas meg sebesen Sepreget alatta. Ford.: Kovács Béla (J. Vasznyecov rajza)