Fáklya, 1970 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1970-02-15 / 4. szám
26 „Nehezen kezelhető” férj? Bizony, létezik ilyen típusú egyéniség. Próbáljuk rétegről rétegre feltárni jellemét. A külső réteg: egy „nehéz férj”, aki állandóan kész botrányt csapni. Hangja egy szempillantás alatt felszökik. Környezete nap mint nap várja a soron levő jelenetet. Emberünknek pusztán a modora, magatartása ideges feszültséget teremt környezetében, hol gúnyos mosolyával, hol sértődött arckifejezésével, hol komor hallgatásával. Ha meg vidám a hangulata, mindenkinek táncra kell perdülnie körülötte. Sok mindent az az igyekezete szab meg, hogy ő legyen „a középpont”. Nem bocsátja meg, ha bármiféle más gondolatokkal foglalkozunk, és nem vele. E jelenség neve — egocentrikusság. Az egocentrikus ember figyelmet és lelkesedést követel maga iránt. Ha beteg, a foga fáj, vagy reumája van, vagy csak feltételezi, hogy súlyos betegségbe esett — baja rögtön gyógyíthatatlan, s körülötte mindenki bűnös: nem vigyáztak rá. Vajon miből fakad ez az egocentrizmus? Hallgassuk meg azt, aki szereti és védelmezi — például a feleségét. (Az ilyen, maguk körül állandó érzelmi feszültséget teremtő alkatok gyakran erős érzéseket váltanak ki a másik emberből.) Kérdés a feleséghez: — Mivel magyarázza férje egocentrikusságát ? A feleség: Maga le akarja járatni férjemet az olvasók szemében. Holott az ilyen emberek, mint ő, gyakran a társadalom színe-virágát alkotják, sokan az ilyenek közül kiváló színészek, költők, muzsikusok, tudósok lettek. Amit maga egocentrizmusnak nevez, valójában feloldódás az alkotásban, az alkotást ihlető élményekben. A férjem még nem találta meg önmagát, de ugyanabból az anyagból van gyúrva, mint a nagy tehetségű emberek. De hát jó, legyen: egocentrikus. Magának eszébe sem jut, vajon miért kívánja egy ember tudatalattija az állandó figyelmet, helyeslést, elismerést? Azért, mert gyötrő az önbizalomhiánya; folytonosan bizonyítania kell önmagának, hogy értékes ember, s nem képes énjét jóindulatú támogatás nélkül megerősíteni! Esetleg annyit szenvedett, hogy retteg szembenézni önmagával. Egocentrizmusa szenvedést takar. Maga úgy véli: férjemnek nemigen van oka szenvedésre, de mit tud maga róla? Ő kifinomultabb, mint maga, és ezért érzékenyebben reagál apróságokra is. De hát honnan is ismerhetnék maguk, vaskalapos szőrszálhasogatók a szenvedés gyönyörét és megtisztító erejét? Valóban, az okok, melyekre a feleség hivatkozik, részben helytállóak: az önbizalomhiány, a sötétenlátás, meg régi lelki sérülések elűzhetetlen emléke. De az ilyesmi nem mindig csupán a különös lelki finomság jele — néha inkább puhányságról, elkényeztetettségről tanúskodik. Hiszen miféle edzettségről beszélhetnénk például olyasvalakinél, akinek kiskora óta anyukája vállalta magára az összes nehézségeket és kényelmetlenségeket, óvta még a szellőtől is, és ilyenformán gyermekét „lelki védőburokkal” vette körül! Alanyunk szenvedésének sajátossága, hogy kitartóan részvétet követel környezetétől. Ebben is elkényeztetettsége jut kifejezésre: nincs elég bátorsága fájdalmát egyedül elviselni. De vajon a részvét követelése mindig önzetlen-e? Aligha. Kiabálással, viharos jelenetekkel, feltűnő magatartással ez a személyiség folytonosan a maga javára akar elérni valamit. Például, hogy mentesítsék az otthoni munkától. Egocentrikussága, szenvedése mögött a legközönségesebb önzés rejtőzik! Botrányos és demonstratív viselkedése megkapta — ahogyan a fiziológusok kifejezik — a maga feltételes reflexes alátámasztását. Ha ugyanez az ember beteg, vagy bajokat él át (hivatali, családi, anyagi nehézségeket) — ilyenkor hozzátartozói „gyöngéd” magatartása a legtermészetesebb dolog —, akkor a feltételes reflex hosszú időre megerősödik, esetleg megmarad az egész életre. Tehát: az egocentrikusság mögött nem csupán egoizmus rejlik, hanem gőg, és mások megvetése. Megváltozhat-e ilyesvalaki önmagától, vagy rábeszélésre? Kétséges. Nem úgy látja önmagát, mint amilyennek mások látják; találékony és ezerféle mentséget ötöl ki a maga számára, ékesszóló és csaknem mindenkit meggyőz. Ahhoz, hogy megváltoztassuk, szigorú, sőt, néha fájdalmas intézkedésekre van szükség, amelyekre nehéz rászánnunk magunkat. És a hozzátartozók tovább tűrik a „nehezen kezelhető” embert a végtelenségig. Recept a „nehezen kezelhetők” átnevelésére, mely minden esetben használnat nincsen. Mindenki, akinek „nehezen kezelhető” férjjel van dolga, maga kell megoldja ezt a problémát belátása és tehetsége szerint — (az igazi jóság — nagy emberi tehetség). Csak annyit mondhatunk: sem holnap, sem évek múlva nem lesz semmiféle gyógyszerelés vagy fizikoterápia, mely felmentene minket az alól a kötelesség alól, hogy a „nehezen kezelhetők”-kel szemben követelményeket támasszunk. És semmi sem ment fel bennünket attól a szükségszerűségtől, hogy gyöngédségünket az ilyen emberek iránt „adagoljuk”, és olyan próbatételekben eddzük meg őket, amelyekben az embert valódi, és nem képzelt érdemei szerint becsülik. A. Dobrovics KÖSSÜNK OTTHON! KÖTÉS MINTA :