Fáklya, 1970 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1970-02-15 / 4. szám

26 „Nehezen kezelhető” férj? Bi­zony, létezik ilyen típusú egyéni­ség. Próbáljuk rétegről rétegre feltárni jellemét. A külső réteg: egy „nehéz férj”, aki állandóan kész botrányt csap­ni. Hangja egy szempillantás alatt felszökik. Környezete nap mint nap várja a soron levő jelenetet. Emberünknek pusztán a modora, magatartása ideges feszültséget teremt környezetében, hol gúnyos mosolyával, hol sértődött arckife­jezésével, hol komor hallgatásá­val. Ha meg vidám a hangulata, mindenkinek táncra kell perdül­nie körülötte. Sok mindent az az igyekezete szab meg, hogy ő legyen „a kö­zéppont”. Nem bocsátja meg, ha bármiféle más gondolatokkal fog­lalkozunk, és nem vele. E jelen­ség neve — egocentrikusság. Az egocentrikus ember figyelmet és lelkesedést követel maga iránt. Ha beteg, a foga fáj, vagy reumá­ja van, vagy csak feltételezi, hogy súlyos betegségbe esett — baja rögtön gyógyíthatatlan, s körülöt­te mindenki bűnös: nem vigyáz­tak rá. Vajon miből fakad ez az ego­­centrizmus? Hallgassuk meg azt, aki szereti és védelmezi — pél­dául a feleségét. (Az ilyen, ma­guk körül állandó érzelmi feszült­séget teremtő alkatok gyakran erős érzéseket váltanak ki a má­sik emberből.) Kérdés a feleség­hez: — Mivel magyarázza férje egocentrikusságát ? A feleség: Maga le akarja já­ratni férjemet az olvasók szemé­ben. Holott az ilyen emberek, mint ő, gyakran a társadalom szí­­ne-virágát alkotják, sokan az ilye­nek közül kiváló színészek, köl­tők, muzsikusok, tudósok lettek. Amit maga egocentrizmusnak ne­vez, valójában feloldódás az alko­tásban, az alkotást ihlető élmé­nyekben. A férjem még nem ta­lálta meg önmagát, de ugyanab­ból az anyagból van gyúrva, mint a nagy tehetségű emberek. De hát jó, legyen: egocentrikus. Magának eszébe sem jut, vajon miért kí­vánja egy ember tudatalattija az állandó figyelmet, helyeslést, el­ismerést? Azért, mert gyötrő az önbizalomhiánya; folytonosan bi­zonyítania kell önmagának, hogy értékes ember, s nem képes énjét jó­indulatú támogatás nélkül megerősíteni! Esetleg annyit szen­vedett, hogy retteg szembenézni önmagával. Egocentrizmusa szen­vedést takar. Maga úgy véli: fér­jemnek nemigen van oka szenve­désre, de mit tud maga róla? Ő kifinomultabb, mint maga, és ezért érzékenyebben reagál apró­ságokra is. De hát honnan is is­merhetnék maguk, vaskalapos szőrszálhasogatók a szenvedés gyönyörét és megtisztító erejét? Valóban, az okok, melyekre a feleség hivatkozik, részben helyt­állóak: az önbizalomhiány, a sö­­tétenlátás, meg régi lelki sérülé­sek elűzhetetlen emléke. De az ilyesmi nem mindig csu­pán a különös lelki finomság je­le — néha inkább puhányságról, elkényeztetettségről tanúskodik. Hiszen miféle edzettségről beszél­hetnénk például olyasvalakinél, akinek kiskora óta anyukája vál­lalta magára az összes nehézsé­geket és kényelmetlenségeket, óv­ta még a szellőtől is, és ilyenfor­mán gyermekét „lelki védőbu­rokkal” vette körül! Alanyunk szenvedésének sajá­tossága, hogy kitartóan részvétet követel környezetétől. Ebben is elkényeztetettsége jut kifejezés­re: nincs elég bátorsága fájdalmát egyedül elviselni. De vajon a rész­vét követelése mindig önzetlen-e? Aligha. Kiabálással, viharos jele­netekkel, feltűnő magatartással ez a személyiség folytonosan a maga javára akar elérni valamit. Pél­dául, hogy mentesítsék az otthoni munkától. Egocentrikussága, szen­vedése mögött a legközönségesebb önzés rejtőzik! Botrányos és demonstratív vi­selkedése megkapta — ahogyan a fiziológusok kifejezik — a maga feltételes reflexes alátámasztását. Ha ugyanez az ember beteg, vagy bajokat él át (hivatali, családi, anyagi nehézségeket) — ilyenkor hozzátartozói „gyöngéd” magatar­tása a legtermészetesebb dolog —, akkor a feltételes reflex hosszú időre megerősödik, esetleg meg­marad az egész életre. Tehát: az egocentrikusság mögött nem csu­pán egoizmus rejlik, hanem gőg, és mások megvetése. Megváltozhat-e ilyesvalaki ön­magától, vagy rábeszélésre? Két­séges. Nem úgy látja önmagát, mint amilyennek mások látják; találékony és ezerféle mentséget ötöl ki a maga számára, ékesszó­ló és csaknem mindenkit meg­győz. Ahhoz, hogy megváltoztas­suk, szigorú, sőt, néha fájdalmas intézkedésekre van szükség, ame­lyekre nehéz rászánnunk magun­kat. És a hozzátartozók tovább tű­rik a „nehezen kezelhető” embert a végtelenségig. Recept a „nehezen kezelhetők” átnevelésére, mely minden eset­ben használna­t nincsen. Min­denki, akinek „nehezen kezelhe­tő” férjjel van dolga, maga kell megoldja ezt a problémát belá­tása és tehetsége szerint — (az igazi jóság — nagy emberi tehet­ség). Csak annyit mondhatunk: sem holnap, sem évek múlva nem lesz semmiféle gyógyszerelés vagy fizikoterápia, mely felmentene minket az alól a kötelesség alól, hogy a „nehezen kezelhetők”-kel szemben követelményeket tá­masszunk. És semmi sem ment fel bennünket attól a szükségszerű­ségtől, hogy gyöngédségünket az ilyen emberek iránt „adagoljuk”, és olyan próbatételekben eddzük meg őket, amelyekben az embert valódi, és nem képzelt érdemei szerint becsülik. A. Dob­ro­vics KÖSSÜNK OTTHON! KÖTÉS MINTA :

Next