Fáklya, 1971 (15. évfolyam, 1-24. szám)

1971-05-01 / 9. szám

Takács Marika naplójából in. Lassan egyél — tovább élsz Az elektromos „hangsütővel” történt ka­landom után mégis nyugodt lélekkel állítom, hogy napok alatt remekül belejöttem az orosz nyelvbe. Elsősorban, ami az ételneve­ket illeti. Bár mutogatással jól „meg lehet élni” — mondjuk egy önkiszolgáló étterem­ben. Szállodámban sosem volt probléma, ha választékosan akartam kifejezni ma­gam, hiszen itt mindig akadt néhány, Pus­kin nyelvét jól beszélő magyar „idegen”. Segítettek a tolmácsolásban, aztán — mert ilyenek is akadtak, mindenáron a kalauz, idegenvezető szerepét akarták vállalni sé­táimon, amelyeken néha bizony túlságosan is kényelmes voltam. Nemkülönben az ét­termekben, ahol érdekes megfigyelést tet­tem. Pesti értelemben vett gyorsétkezéssel úgyszólván nem találkoztam. Itt akár egy óra hosszat is ebédelnek az emberek. Nyu­godtan, alaposan megrágva tüntetik el a falatokat. Azt hiszem, nem vagyok egyedül ama véleményemmel, hogy a szovjet em­ber kényelmesen, lassan eszik — s talán ezért nem sietősek a pincérek ... Minden valószínűség szerint a Szovjetunióban ke­vesebb a gyomorbeteg, mint nálunk. Ide­gességgel még a TV-ben sem találkoztam, pedig ott aztán van nagyüzem! A nálunk közismert szólás­mondást „lassan járj — tovább élsz” játékos kedvemben imigyen módosítottam: lassan egyél — tovább élsz. Tessék választani! Osztankinóból, az új TV-palotából na­ponta négy, mindennap jelentkező progra­mot sugároznak, a két színes adó szintén naponta működik. Ez utóbbi egyébként fe­kete-fehérben is látható. A hetedik prog­ram az ismétlések adása. S mindez csak Moszkvában, mert a nagyvárosok zömé­nek szintén van külön TV-adása. Tessék mindezek után elképzelni, micsoda nagy­üzem van Osztankinóban. Az én TV-„kalandom” akkor kezdődött, amikor kaptam egy készüléket szobámba. Első este, vad, játékos boldogság fogott el, ötpercenként váltogattam a csatornákat, egyik adóról a másikra ugrottam. Műsor­zárásig nem csináltam egyebet, mint ilyen gyerekes módon szórakoztam. A falak saj­nos még a Rosszija szállodában is véko­nyak, szomszédaim biztosan azt hitték, hogy valami „baj” van, mert a hangerőt elfelejtettem levenni. .. De minden csoda három napig tart. .. Eleinte kijelöltem a TV-újságban a számomra érdekes műso­rokat, később — egy hét múltán — már úgy voltam vele, mint a Petőfi- és Kossuth rádióval: bekapcsolom és maradok a jobb vételi lehetőséget biztosító Kossuth adónál. Moszkvában is zömmel az első programot néztem, pedig ott minden csatornán kitűnő a vétel... (Közbevetőleg megjegyzem, mi­vel a rádióban gyakran szerepelek, hogy a Petőfi adó vételi viszonyai fokozatosan ja­vulnak, lassan a múlté lesz az az idő, ami­kor országos érdeklődésű műsorokat nem volt érdemes közvetíteni a Petőfi hullám­hosszain. A műsorszerkesztők a két adó egyenértékűségével számolnak.) Sokat gondolkoztam azon, mi is lesz ak­kor, ha majd két TV-program közül vá­laszthatnak otthon a nézők. Egy biztos: akkor is szidni fogják a TV-t. Mert ez örök divat... Az autópályák ásza Nagya Leontyeva a moszkvai TV legré­gibb bemondónője és legkedvesebb barát­nőm. Sokat sétáltunk, sokat voltunk együtt. Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem Iván Asztafjevvel, a nemzetközi hírű autó­­versenyzővel, aki mérnök és „próbapilóta”. Elsők között próbálja ki az új szovjet gép­kocsitípusokat. Az egész úgy történt, hogy lefelé jöttem Nágyával a TV-székház lépcső­jén, amikor egy magas, erős testalkatú, lá­bait igencsak szaporán szedő férfira lettem figyelmes. — Tudod ki ez? — kérdezte a ba­rátnőm. — A leghíresebb autóversenyzőnk. Stúdiófelvételre siet... Az apostolok során nehezebben boldogul, mint lóerővel... — magyarázta, s nevetett hozzá egy jóízűt. És lám, mit tesz a véletlen, néhány nap múlva ismét találkoztam a neves bajnok­kal. Iván Asztafjevet a Nagy Honvédő Há­ború sok mindenre megtanította. A legve­szélyesebb helyeken vezette teherautóját, ott volt például Távol-Keleten, részt vett a fasiszták gyűrűjébe zárt leningrádiak meg­segítésénél, élelmet szállított a Ladoga-tó jegén a városnak. Jobb keze súlyosan meg­sérült, de a rendszeres gyógytorna, no meg hihetetlen akarata csodát művelt — ma ő az ország egyik legbiztosabb kezű autósa. — Tavaly átrobogtam Budapesten — mondta széles mosollyal. — Sokat nem lát­tam a fővárosból versenyzés közben, de annyit megállapítottam, csodálatos a fekvése. A London—Mexikó interkonti­nentális rallye viadalon hajtottam. Ezen a táv egyes szakaszait meghatározott idő­re kellett teljesíteni, arról nem is be­szélek, hogy úttalan­ utakon milyen akadá­lyokat küzdöttünk le, de megemlítem, gyakran sziklatömböket gördítettünk el az útból — kézi erővel. És a hajtűkanyarok a Cordillerákban! — Nem fél, hogy valami baja történik, amikor sok száz lóerővel száguld? — kér­deztem. — Bármelyik versenypályán nagyobb biztonságban érzem magam, mint mondjuk a moszkvai Puskin utcában, csúcsforgalom idején... — Mit tanácsol a „sebesség nagymeste­re” a kezdő autósoknak? — Azt, hogy amikor a városok utcáin vagy a forgalmas országúton tapossák a gázt, még tudat alatt se gondoljanak arra, hogy versenypályán robognak ... Nagyon fájdalmas és kényelmetlen dolog összefol­tozva feküdni a kórházi ágyon ... — Elmondana egy autós viccet? — A kórház baleseti ambulanciáján ket­ten beszélgetnek. — Maga is teherautóval karambolozott? „Nagyobb baj ért engem. A főútról hirtelen befordultam a jobb ol­dali mellékutcába. Aztán amikor magam­hoz tértem, kiderült, ott nincs is utca.” (Folytatása következik) Marika kezdőrúgása az egyik SZVR-on. Mellette Komlós András színművész és Bozsik József százszoros válogatott A napló szerzője férjével, Kazimir Károly Kossuth-díjas főrendezővel

Next