Fáklya, 1971 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1971-05-01 / 9. szám
Takács Marika naplójából in. Lassan egyél — tovább élsz Az elektromos „hangsütővel” történt kalandom után mégis nyugodt lélekkel állítom, hogy napok alatt remekül belejöttem az orosz nyelvbe. Elsősorban, ami az ételneveket illeti. Bár mutogatással jól „meg lehet élni” — mondjuk egy önkiszolgáló étteremben. Szállodámban sosem volt probléma, ha választékosan akartam kifejezni magam, hiszen itt mindig akadt néhány, Puskin nyelvét jól beszélő magyar „idegen”. Segítettek a tolmácsolásban, aztán — mert ilyenek is akadtak, mindenáron a kalauz, idegenvezető szerepét akarták vállalni sétáimon, amelyeken néha bizony túlságosan is kényelmes voltam. Nemkülönben az éttermekben, ahol érdekes megfigyelést tettem. Pesti értelemben vett gyorsétkezéssel úgyszólván nem találkoztam. Itt akár egy óra hosszat is ebédelnek az emberek. Nyugodtan, alaposan megrágva tüntetik el a falatokat. Azt hiszem, nem vagyok egyedül ama véleményemmel, hogy a szovjet ember kényelmesen, lassan eszik — s talán ezért nem sietősek a pincérek ... Minden valószínűség szerint a Szovjetunióban kevesebb a gyomorbeteg, mint nálunk. Idegességgel még a TV-ben sem találkoztam, pedig ott aztán van nagyüzem! A nálunk közismert szólásmondást „lassan járj — tovább élsz” játékos kedvemben imigyen módosítottam: lassan egyél — tovább élsz. Tessék választani! Osztankinóból, az új TV-palotából naponta négy, mindennap jelentkező programot sugároznak, a két színes adó szintén naponta működik. Ez utóbbi egyébként fekete-fehérben is látható. A hetedik program az ismétlések adása. S mindez csak Moszkvában, mert a nagyvárosok zömének szintén van külön TV-adása. Tessék mindezek után elképzelni, micsoda nagyüzem van Osztankinóban. Az én TV-„kalandom” akkor kezdődött, amikor kaptam egy készüléket szobámba. Első este, vad, játékos boldogság fogott el, ötpercenként váltogattam a csatornákat, egyik adóról a másikra ugrottam. Műsorzárásig nem csináltam egyebet, mint ilyen gyerekes módon szórakoztam. A falak sajnos még a Rosszija szállodában is vékonyak, szomszédaim biztosan azt hitték, hogy valami „baj” van, mert a hangerőt elfelejtettem levenni. .. De minden csoda három napig tart. .. Eleinte kijelöltem a TV-újságban a számomra érdekes műsorokat, később — egy hét múltán — már úgy voltam vele, mint a Petőfi- és Kossuth rádióval: bekapcsolom és maradok a jobb vételi lehetőséget biztosító Kossuth adónál. Moszkvában is zömmel az első programot néztem, pedig ott minden csatornán kitűnő a vétel... (Közbevetőleg megjegyzem, mivel a rádióban gyakran szerepelek, hogy a Petőfi adó vételi viszonyai fokozatosan javulnak, lassan a múlté lesz az az idő, amikor országos érdeklődésű műsorokat nem volt érdemes közvetíteni a Petőfi hullámhosszain. A műsorszerkesztők a két adó egyenértékűségével számolnak.) Sokat gondolkoztam azon, mi is lesz akkor, ha majd két TV-program közül választhatnak otthon a nézők. Egy biztos: akkor is szidni fogják a TV-t. Mert ez örök divat... Az autópályák ásza Nagya Leontyeva a moszkvai TV legrégibb bemondónője és legkedvesebb barátnőm. Sokat sétáltunk, sokat voltunk együtt. Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem Iván Asztafjevvel, a nemzetközi hírű autóversenyzővel, aki mérnök és „próbapilóta”. Elsők között próbálja ki az új szovjet gépkocsitípusokat. Az egész úgy történt, hogy lefelé jöttem Nágyával a TV-székház lépcsőjén, amikor egy magas, erős testalkatú, lábait igencsak szaporán szedő férfira lettem figyelmes. — Tudod ki ez? — kérdezte a barátnőm. — A leghíresebb autóversenyzőnk. Stúdiófelvételre siet... Az apostolok során nehezebben boldogul, mint lóerővel... — magyarázta, s nevetett hozzá egy jóízűt. És lám, mit tesz a véletlen, néhány nap múlva ismét találkoztam a neves bajnokkal. Iván Asztafjevet a Nagy Honvédő Háború sok mindenre megtanította. A legveszélyesebb helyeken vezette teherautóját, ott volt például Távol-Keleten, részt vett a fasiszták gyűrűjébe zárt leningrádiak megsegítésénél, élelmet szállított a Ladoga-tó jegén a városnak. Jobb keze súlyosan megsérült, de a rendszeres gyógytorna, no meg hihetetlen akarata csodát művelt — ma ő az ország egyik legbiztosabb kezű autósa. — Tavaly átrobogtam Budapesten — mondta széles mosollyal. — Sokat nem láttam a fővárosból versenyzés közben, de annyit megállapítottam, csodálatos a fekvése. A London—Mexikó interkontinentális rallye viadalon hajtottam. Ezen a táv egyes szakaszait meghatározott időre kellett teljesíteni, arról nem is beszélek, hogy úttalan utakon milyen akadályokat küzdöttünk le, de megemlítem, gyakran sziklatömböket gördítettünk el az útból — kézi erővel. És a hajtűkanyarok a Cordillerákban! — Nem fél, hogy valami baja történik, amikor sok száz lóerővel száguld? — kérdeztem. — Bármelyik versenypályán nagyobb biztonságban érzem magam, mint mondjuk a moszkvai Puskin utcában, csúcsforgalom idején... — Mit tanácsol a „sebesség nagymestere” a kezdő autósoknak? — Azt, hogy amikor a városok utcáin vagy a forgalmas országúton tapossák a gázt, még tudat alatt se gondoljanak arra, hogy versenypályán robognak ... Nagyon fájdalmas és kényelmetlen dolog összefoltozva feküdni a kórházi ágyon ... — Elmondana egy autós viccet? — A kórház baleseti ambulanciáján ketten beszélgetnek. — Maga is teherautóval karambolozott? „Nagyobb baj ért engem. A főútról hirtelen befordultam a jobb oldali mellékutcába. Aztán amikor magamhoz tértem, kiderült, ott nincs is utca.” (Folytatása következik) Marika kezdőrúgása az egyik SZVR-on. Mellette Komlós András színművész és Bozsik József százszoros válogatott A napló szerzője férjével, Kazimir Károly Kossuth-díjas főrendezővel