Fáklya, 1977 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1977-05-22 / 10. szám
A TUDÓS VÉLEMÉNYE MI LESZ 2000 UTÁN? A „demográfiai robbanást” ugyanúgy, mint a háború és a béke, vagy a környezet problémáit, a tudományos-technikai forradalom szociális következményeit, valamint az élenjáró és az elmaradott népek gazdasági fejlettségi színvonala közötti nagy különbséget, manapság a „globális problémák” kategóriájába sorolják. Így vagy úgy, de ezek a problémák az egész emberiséget érintik. A kérdéskörrel kapcsolatban közöljük Edvard Arab-Ogli, az ismert szovjet filozófus és szociológus írását. A marxisták úgy vélik, hogy a globális problémák mind szorosan összefüggnek egymással, és megoldásuk sok vonatkozásban kölcsönösen feltételezi egymást, így például azok a távlatok és időtartamok, amelyek során a fejlődő országok utolérhetik a gazdasági tekintetben fejletteket, nemcsak a gazdaság, hanem a lakosság növekedésének ütemétől is függnek. Az ökológiai válság megelőzése, a természeti erőforrások ésszerű felhasználása területi és világszinten — mindez nemzetközi együttműködést feltételez, többek között a különböző társadalmi rendszerű államokét is. A nemzetközi biztonság megszilárdulása, a fegyverkezési verseny megszűnése és a leszerelés kétségtelenül elősegítené az emberiség létfontosságú problémáinak megoldását, mivel óriási eszközöket szabadítana fel a fejlődő országok gazdasági támogatására, a Föld élelmiszerkészleteinek növelésére, a környezet védelmére stb. Statisztika és politika Ha a mértani tételek az emberek érdekeit sértenék, akkor kétségbe vonnák azokat. Ez az aforizma a lehető leginkább helyénvaló a mai kor demográfiai problémáit illetően. A demográfiai prognózisok, méginkább a hosszú időre szólóak, tudományos szigorúság és pontosság terén természetesen nem hasonlíthatók a mértani tételekhez. Gyakran még a lakosság nyilvántartásba vétele és a népszámlálások eredménye is éles vitákat kelt. Ugyanis ezek a számok, a prognózisokról nem is beszélve, közvetlenül vagy közvetve szociális és politikai érdekeket érintenek. A demográfusok például nem rendelkeznek pontos értesülésekkel a világ lakosságának számáról, már csak azért sem, mert egyes kormányok titokban tartják a szükséges adatokat vagy szándékosan meghamisítják a népszámlálások eredményeit. Sok esetben maga a lakosság igyekszik különböző meggondolások folytán kitérni az ilyen nyilvántartásba vétel elől. Például naivság volna feltételezni, hogy mondjuk Kínában, ahol már időszámításunk előtt is voltak népszámlálások, nem veszik számba a lakosságot. Az ilyen adatok mindazonáltal nem szerepelnek a hivatalos kínai kiadványokban. Vagy nézzük Szaúd-Arábiát. Ott hivatalosan megcáfolták a legutóbbi népszámlálás eredményét, ebből ugyanis az következett, hogy az ország lakosságának száma jelentősen kisebb a vártnál. Ezt meg a nemzeti tekintély csorbításának lehetett volna tekinteni. Kivételesen éles harc folyt az egyes tartományok lakosságának száma körül Pakisztánban (Banglades megalakulása előtt) és Nigériában. És nem véletlenül: ettől függött a parlamenti mandátumok elosztása. Következésképpen a különböző politikai pártok befolyása, az adókivetés mértéke és az állami költségvetés kiadásaiban való részesedés hányada is. Végül Nigériában, Pakisztánban és Libanonban a politikai konfliktus — mint ismeretes — a demográfiai statisztika területéről a polgárháború csatatereire helyeződött át, s a nemzetközi feszültség veszélyes gócait hozta létre. Ennélfogva tehát, míg a politikai problémák sok esetben sajátságos demográfiai hátteret kapnak, a népességstatisztikának is megvan a maga sajátos politikai aspektusa. Ez a hosszú távú demográfiai prognózisok vonatkozásában is helyes. ENSZ-prognózis 1974-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete különleges, hosszú távú demográfiai prognózist készített a 2000. év utáni időszakra. Ebben figyelmet kelt az, hogy a világ lakossága lassan növekszik majd, amíg nem stabilizálódik, egy 12,3 milliárdos szinten, úgy a XXII. század elején. A világ lakosságának a következő másfél évszázadban jelzett feltételezett növekedéséből az egész gyarapodás 94 százaléka a fejlődő körzetekre jut és csupán hat százalék a fejlett országokra. Az egyenlőtlen növekedés lényegesen megváltoztatja majd az egyes földrajzi területek részarányát a világ lakosságában. Többek között a harmadik világban is erősen megnövekszik Dél-Ázsia, Afrika és Latin- Amerika népesedési hányada, Kelet-Ázsia pedig a XXI. század közepére az elsőről — amelyet az emberiség egész történelme során egészen a XX. század közepéig elfoglalt — a harmadik helyre kerül. Amikor a belátható jövőben a Föld lakossága állandó létszámú lesz, akkor a demográfiai mutatók valamennyi földrajzi térségben azonosakká válnak: 75 éves átlagos élettartam mellett a születési és a halálozási arányszám kiegyenlíti egymást. A világ lakosságának életkor szerinti öszszetétele is stabilizálódik: a 15 évesnél fiatalabb gyermekek hányada 20 százalékra csökken, a munkaképes korú, 15—64 éves embereké 63 százalék, a 65 évesnél idősebbeké pedig 17 százalék lesz, szemben a jelenlegi megoszlással , amely 36,4, 58,1, illetve 5,5 százalék. Haladás és elmaradottság Bolygónk lakosságszámának távlati értékelései nyilvánvalóan kimutatják, menynyire tarthatatlanok azok a kispolgári, egyenlősdire törekvő elméletek, amelyek szerint az absztrakt igazságosság elvei alapján alakul át a világ gazdasága. Az egyik ilyen utópia, amely a nyugati sajtóban széles körű visszhangot keltett, Robert L. Heilbrower amerikai szociológustól és közgazdásztól származik, a világlakosság fejlődő országokban levő részének növekedését az emberiség „viszonylagos elnyomorodásának” nevezi és elérhetetlennek tartja gazdasági elmaradottságuk leküzdését. A fejlettségi színvonalban mutatkozó ellentétet orvosló egyetlen csodaszer, véleménye szerint — a világ gazdaságának újraelosztása a „szegény” és a „gazdag” nemzetek között, a belátható jövőn belül. Az efféle gondolatok a fejlődő országok haladásra való képességével szemben tanúsított nyilvánvaló bizalmatlanságból fakadnak. A világ lakosságának növekvő többsége természetesen nem alacsonyítható le a jelentéktelen kisebbség kitartottjának helyzetébe. Arról már nem is beszélve, hogy az ilyen távlat a meghatározatlan jövőbe tolná ki a fejlődő országok előtt álló szociális és gazdasági problémák megoldását. Elméletileg éppannyira tarthatatlanok és gyakorlatilag éppoly megvalósíthatatlanok azok az ajánlások, amelyek M. Mesarovic és E. Pester amerikai tudósok „Válaszúton az emberiség” című könyvében találhatók. A szerzők azt ajánlják, hogy a „gazdag” és a „szegény” nemzetek gazdasági potenciáljának szintje közti nagy különbséget „mindkét oldalról” kell kiküszöbölni : az elmaradott államok ösztönzése és a fejlett körzetekben a haladás megállítása, majd pedig visszafordítása által. Hasonló nézetek Nyugaton és a harmadik világban egyaránt általánosan elterjedtek a legutóbbi időben. Holott mindez a legjobb esetben sem több, mint erkölcsi szónoklat. Tételezzük fel akár a lehetetlent, hogy az ilyen ajánlásokat sikerülne megvalósítani. Egyetlen eredményük nem a globális, többek között a demográfiai kérdések megoldása lenne, hanem a szegénység és a nyomor többé-kevésbé egyenletes eloszlása az egész földgömbön. Ez a nagy problémák filantropikus megközelítése. A filantrópia objektív értelme pedig sohasem annyira a kisemmizettek sorsának megkönnyítése, mint inkább a kiváltságosak lelkiismeretének megnyugtatására való szorítkozás volt. Korunk fő ellentmondása nem a „gazdag Észak” és a „szegény Dél” között meglevő regionális különbségekben fejeződik ki, mint ahogyan ezt Mesarovic és Pester hangoztatja- Itt a két társadalmi rendszer ellentétéről van szó : az egyik a kapitalizmus, amely a szegénység és a gazdagság közti ellentéteket okozza és örökössé teszi mind az egyes országokban, mind világméretben, a másik pedig a szocializmus, amely valamennyi dolgozó és valamennyi nép számára biztosítani tudja az anyagi és a kulturális jólétet. Az igazi antagonizmus nem a „gazdag népek” pazarlásában és a „szegény népek” kisemmizettségében gyökerezik, hanem a széles néptömegek szükséges fogyasztása és a tőkés Nyugaton, valamint a harmadik világban élő kizsákmányoló osztályok élősdi fogyasztása közötti különbségben. A dolgozók alapvető érdekei pedig valamennyi országban megegyeznek, s nem szembenállnak egymással. 22