Fáklya, 1977 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1977-06-05 / 11. szám

Ha változik is valami a Szabadság Rá­dió tevékenységében, az csak a rágalom és a megtévesztő tájékoztatás összeállítá­sának és „felszolgálásának” módja — te­kintettel az enyhülés korszakában a világ­ban végbement változásokra. Az egyik módszer abból áll, hogy a rá­galmat „igazságkerettel” tálalják. Más szóval, a hallgatókat olyasmiről is tájé­koztatják, ami számukra a Szabadság Rá­dió nélkül is ismert, s így a hitelesség il­lúzióját keltik , amely hazugságot álcáz. E célból a rádióállomás munkatársai ala­posan tanulmányozzák a szovjet sajtót, ki­keresnek ilyen vagy olyan, megbírált hiá­nyosságokat, s ezeket azután „általáno­sítják” — így a hallgató olyan következ­tetést vonhat le, hogy „szörnyű rendszer­ben” él. A másik fogás — valamilyen jelentős vagy nem nagyon jelentős, szovjet irodal­mi szöveg „értelmezése”. A szerzőnek olyan „rejtett szándékot” tulajdonítanak, amilyen esze ágában sem volt, s ezáltal egyrészről „bebizonyítják”, hogy a Szov­jetunióban vannak „tiltakozók”, másrész­ről pedig elhitetik, hogy létezik „felső nyomás” — s ettől félve, a szerzők kény­telenek burkolt, „cenzúrázott” nyelven beszélni. Sohasem felejtem el, mit művelt a már említett Juraszov egy népszerű dallal, a „Frontsofőr dalá”-val. Abban ilyen sorok vannak. Korai még, hogy meghaljunk. Otthon is sok dolog vár reánk. Nos, hogyan lehet ezeket a sorokat a Szabadság Rádió szükségleteihez alkal­mazni? A virtuóz Juraszovnak sikerült. Kiderült, hogy „ezek a fiúk” azért készül­nek hazatérni, hogy „ott megmutassák va­lakinek!” A szerző, falrengető „elemzése” végén, azt a reményt fejezi ki, hogy ha­marosan „hallhatunk az ő dolgaikról”. A szerkesztőség „irodalomtörténészei” között egészen a közelmúltig Schönfeld (Ignatyjev) volt a prímhegedűs. Ő nagy figyelemmel kísérte a szovjet írók minden utazását, minden szavát, és persze vala­mennyi irodalmi berkekből származó kó­sza hírt és pletykát is. Schönfeld a szovjet irodalmat mocskolta, s ennek során fel­váltva hol a szkizofréniás Tarsziszra, hol Anatolra (a volt Kuznyecovra) épített, míg végül meg nem kaparintotta a nagy­ágyút , Szolzsenyicint. Itt nem foglalkozom a Szabadság Rádió és Szolzsenyicin közti frigy valamennyi részletével. Az olvasók előtt jól ismert ennek az „irodalmi vlaszovistának” az út­ja. Csupán azt jegyzem meg, hogy ma­napság, miután Szolzsenyicint kiebrudal­­ták a Szovjetunióból, rossz­indulatú alakja sokkal világosabbá vált a nyugati közvé­lemény előtt és divatja nyilvánvalóan alábbhagyott. A Szabadság Rádió mosta­nában már Makszimovot, Galicsot és a velük egyírásúakat reklámozza „híres szovjet írókként” és „orosz hazafiakként”. Még egy példát szeretnék idézni a meg­tévesztő tájékoztatás és rágalmazás mód­szerére — de már egy másik körből. A Szabadság Rádió nem hagy fel azokkal a reménytelen próbálkozásokkal, hogy vi­szályt szítson a Szovjetunió nemzetiségei között. Egyszer olyasmit hallottak, hogy „egy turkesztáni tudományos munkatárs” (!) nem kapott tudományos fokozatot (nem tudom, valóban előfordult-e ilyen eset, a Szabadság Rádió azonban úgy tá­lalta, mint „a turkesztáni tudósok oroszok által történő elnyomásának” tényét). Igaz ugyan, ezzel a bizonyos tudóssal egy kis galiba történt. Előbb „turkesztáni” volt, és a türkmén nyelvű adásban beszéltek róla. Azután grúzzá változtatták, és ugyanaz a hír — szóról szóra — már grúz nyelven hangzott el. A CIA „felei" Mindezzel azonban még nem ér véget az a szennyes munka, amelynek elvégzé­sével a CIA a Szabadság Rádiót bízta meg. Itt a Szovjetunió népeinek különböző nyelvein műsort sugárzó osztályokon kí­vül van egy olyan osztály is, amely a rá­dióadások lehallgatásával foglalkozik, s ennek nagy teljesítményű és rendkívül ér­zékeny antennái a Szovjetunió és más szocialista országok felé irányulnak. Ezek az antennák éjjel-nappal „tapogatják” az éter hullámait, abban a reményben, hogy „elcsípnek” valamilyen beszélgetést, amely vagy a Szabadság Rádió, vagy pedig gaz­dái számára érdekes lehet. Magnetofonszalagra rögzítik a geológiai kutatócsoportok, a repülőtéri forgalom­­irányító központok, a távolsági hajók sze­mélyzete között folytatott beszélgetéseket. Egy különleges szektor, az úgynevezett ,,secret monitoring”, amelynek élén régi ismerősöm és „pártfogóm”, Dr. West (más nevén Edwards), a CIA magas beosztású munkatársa állt, azonkívül lehallgatott minden, az NSZK területén folytatott „ér­dekes” beszélgetést — még a külföldi nagykövetségek és missziók között elhang­zókat is­ Miután botrányos módon lelepleződtek a CIA-nak a különböző nyugat-európai országokban folytatott üzelmei, West el­utazott az NSZK-ból és jelenleg a CIA központi apparátusában tevékenykedik, az általa vezetett „secret monitoring” osz­tály pedig elhagyta a Szabadság Rádió épületét és az NSZK-ban állomásozó ame­rikai har­sereg kaszárnyáiba költözött Azon intézmények között, amelyekkel a Szabadság Rádió nem reklámozott, de szi­lárd kapcsolatot tart fenn, számomra „Az Egyesült Államok hadseregének intézete az Oroszország és a kelet-európai orszá­gok tanulmányozásával kapcsolatos szak­­képzettség gyarapítására” a legismertebb. Ez ugyan inkább korábbi nevén ismere­tes, mint „Detachment R” — „R-különít­­mény” (az „R” — „Oroszország” angol nevének kezdőbetűje). A „Detachment R”, mióta csak 1947-ben megalapították, Nyu­­gat-Németországban állomásozott — előbb Oberammergauban, a legutóbbi 11 évben pedig Garmisch-Partenkirchenben. Aligha kell sokat beszélni erről „a maga nemében világszerte egyedülálló felsőfokú taninté­zetről” (egyik vezetőjének kifejezése sze­rint) — feladatai már elnevezéséből ki­tűnnek. Éppen ehhez az intézethez irányítottak 1967-ben tanárnak, az amerikai titkos­­szolgálatok képviselői — Tony Mayson ez­redes és a már említett Dr. West ajánlá­sára. Majdnem négy évet töltöttem ott. A CIA annak idején, amikor megszer­vezte ezt a „főiskolát”, kötelességévé tette a „tanároknak” hogy a „hallgatók” szá­mára leendő „hadszínterükhöz” a lehető legjobban hasonlító körülményeket hozza­nak létre. Hogyan is fest ez? Az egyik osztályban például szovjet tiszti ruhába öltöztetett bábu áll. Az „R-különítmény”­­nek saját „műkedvelő együttese” van, amelynek tagjai a „Poljuská”-t, a „Katyu­­sá”-t, a „Moszkva-parti esték”-et éneklik, gopakot, „barinyá”-t, sőt „moldovenjasz­­ká”-t táncolnak. Csehov „Lakodalom”-ját játsszák. A leendő hírszerzők ukrán bors­­csot (káposztaleves céklával) és szibériai pelmenyit (húsos dere' ■) tudnak készíte­ni... Megmaradt nálam az 1970-ben végzett növendékek évkönyve, amelyet orosz nyelven adtak ki az intézetben. Ebben a közös piknikekről és a lapos „legfrissebb kelet-európai viccek”-ről szóló megható emlékek között érdekesebb dolgok is akadnak. Itt van például a meghívott „külső” előadók jegyzéke: Fred Idlen a Szabad Európa Rádiótól, Dr. West a Sza­badság Rádiótól, Zdenko Antic a Szabad Európa Rádiótól, K. Bush a Szabadság Rádiótól, Oreszt Nejmanisz a Szabadság­ Rádiótól... „Az Egyesült Államok hadseregének in­tézete ...” és a Münchenben működő rá­dióállomás közti kapcsolatok mind a mai napig fennállnak. Mit lehet hozzátenni az elmondottak­hoz? Saját tapasztalataim alapján teljes meggyőződéssel kijelenthetem: — egyetlen embernek sem lehet hinni, aki a Szabadság Rádió hullámhosszán be­­­szél, még a nevét sem lehet elhinni mert a név is hamis: — egyetlen szót sem lehet elhinni, amely a Szabadság Rádió hullámhosszán hangzik el, mert minden szó hazugság. Jurij Marin igazi és állítólagos szabadságjogok Szabadság Rádió: Ki kicsoda és mi micsoda? A cikk első részét lapunk előző számában közöltük. A szerző, aki korábban Konsztantyin Nyeasztrov álnéven a Szabadság Rádió munkatársaként dolgozott, ebben az írásban leleplezi a CIA által pénzelt „hazugság-rádió” céljait, eszközeit és módszereit. A következőkben képet alkothatunk a nyugati eszmei hadviselés változott receptjeiről, a zavarkeltés új technológiájáról. Sorozatunkban részleteket közlünk a moszkvai Politizdat (Politikai Kiadó) 1977 elején megjelent gyűjteményes kötetéből. 23

Next