Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 2. szám - Fábry Zoltán: Csokonai Vitéz Mihály az "országos infámis huncfut"
có Komímz MH Állam orszMor Meghalt 150 évvel ezelőtt, 1805 január 26-án, 32 éves korában. Költő volt és magyar, megértetlen és megalázott ország csavargója és árvája, test és lélek betege, az inni- és hinnimuszáj részege, csalódások józanja, az elhagyatottság, a magány halottja és a századforduló legkorszerűbb, legműveltebb magyarja, aki írt „a huszadik vagy huszonegyedik századnak, annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem“. Életét Ady paradoxonja fedi fel, mely kötetek helyett beszél: „Lump volt, csavargó, míveletlen, durva és paraszt, ő volt tudniillik akkor a legeurópaiabb ember ebben az országban“. Ez a tudniillik úgy csattan, mint a pofon, mint az igazság pontja, mert e legeurópaiabb ember végrealitása, egyetlen társa és vigasztalója, csikóbőrös kulacsocskája volt: „Édes a te danolásod Jérce forma kotyogásod Kittykottyod innepi ének Bús szívemnek, szegénykének“ Elmondtunk mindent. Debrecenben született és élt, míg városa vándorbotot nem nyomott a kezébe, abban a városban, ahol Petőfi szerint a könyvet csak azért veszik, hogy lapjaiba szalonnát takarjanak. Hogy Debrecen mit jelentett Csokonai életében, azt Kazinczy árulta el: „Kár, hogy Debrecenben, a zseniket elnyomni gyönyörködnek“. A civil-szadizmus költőt fojt, öl és gyaláz. Mi jogon ? ........mit ér, hogy házát telitölti a kincs. Ha esze házában semmi portéka sincs? ...ezer ökrével minek dicsekedik, Ha maga a gazda az ezeregyedik?“ A költő visszavág, de hasztalan minden, zsugori uram sebezhetetlen, elérhetetlen: „azt is sajnáljam, Hogy versbe vigyen s potomra jött elő.“ .Lilláját, ezt a komáromi „édes barátkozást“ a kalmár szülők jóvoltából szintén a „gazdag ember“ ragadja el, a rabló, aki „a törvény bujnyik várában lebékázza kincsemet“. Amikor Csokonait kiveti és kisemmizi a kollégium, akkor lényegében ez a buta civil gőg és a bujnyikság állt bosszút. Búcsúbeszédében „országos infámis hunduttá“ tétetését panaszolja, „hogy a haza, melyet dajkámnak hívtam, tőlem irtózik“. Ady és Tóth Árpád ehhez a megértetlen költősorshoz kapcsolják igazolón lázító magyar mondanivalóikat, mert e mondanivaló keserű magját Csokonai ültette: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.“ Csokonai, a poéta — senki volt. Hosszú volt az út, amíg eljutottunk a második véglethez, amikor a poéta: valaki, minden! Poétanép a magyar!: hányszor írtuk le e bizonyosságot, azt a tényt, hogy a magyarság legigazibban költőiben és költőivel élt. Petőfi, Ady és József Attila: cáfolhatatlan, teljes magyar történelem. De az ős, de az indító Csokonai! ő volt az első tudatos költőnk, poéta, aki a maga módján ellenállt, aki, Ady tanúsága szerint, köpött a maga életidejének Magyarországára. Csokonai volt az „ebek hazája nem enyém"-intonálás első nyers szövegezője. Ezért lehetett rokona Adynak, aki unokájának érezte és tudta magát: „az ő harciassága voltaképpen nem is őbenne, Csokonaiban tombolt, de az akkori,azelőtti, s a mostani Magyarországban“, ahol megfojtottak volna mindenkit, aki nem élt az uralmon levők maradi életét. így lett a költősors: magyar sors, gyilkos sors, a Csokonaiak, Petőfik, Juhász Gyulák és József Attilák tragédiája. A fojtogató neve: a rendi Magyarország, mely későbbi válfajában, mint „úri Magyarország“ lett „hivatalos ország“, holtpont-állapot, melynek alfája és ómegája Csokonai korában a rendi alkotmány sértetlensége volt. E sértetlenség fenntartása azonban kényszerítően mozdulatlanságot időzít. Csokonai e halálos mozdulatlanságnak és begubózottságnak, leülepedettségnek és elvetéltségnek, ennek a görcsös egy helyben topogásnak és hirtelen idegenbe-szökésnek volt hol fittyet hányó leleplezője és fenegyereke, hol bohóckodni kénytelenkedő udvarlója. Ezért mondhatta Ady, hogy Csokonai korának legnagyobb kultúrembere volt és ezért „nem lehetett belőle csupán disznótorok hivatott költője“. A magyar nemesi világ, ez az idegent majmoló üresfejűség és konok patópálság között hánykolódó komp-ország lett Csokonai átka, senyvesztője és gyilkosa. Csontig, bőrig, becsületig, halálig kellett éreznie farsangoló uralmi valóságát, hogy ugrasztottja, leleplezője és mulasztója lehessen. És e nemesi világ közös nevezője — csekély kivételeitől eltekintve — kulturálatlansága volt. Csokonai ugyanakkor a kiemelkedő művelt fő, ezt még a milleniumi kor irodalomtörténészei is elismerik, akik szerint az esztétikai elméleti értekezések nagy száma bizonyítja, mennyire tudós, tanult költő Csokonai, kit tudományos készültsége egyenesen egyetemi katedrára predestinál. Az ilyen ember ítélete kell, hogy telibe találjon, mert mi