Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 1. szám - Dénes György: Január
resztény társadalmi körök házassága miatt bojkotáltak, de aki zseniális zenéjével idők múltával minden nézet és álláspont felett diadalmaskodott, jobban szemügyre vettük volna barátunkat, s több figyelmet szenteltünk volna neki, így legtöbbünk szemémében Kodály nem volt több, mint egy jól tanuló tanuló, jeles diák, amilyen minden osztályban akad. Egyet azonban biztosan merek állítani: ha Kodály nem keveredik közénk, nem jár a dóm kórusára muzsikálni, ha nem kvartettezik velünk, s nem lép be zenekarunkba, nem ébredt volna fel benne a muzsikus lélek. Amilyen visszavonult és magányszerető ember volt, ma lehet, hogy valahol „eltemetkezve” élne, mint nyugalmazott gimnáziumi tanár vagy igazgató, avagy ami még valószínűbb, mint egyetemi tanár. Megírtam tehát Kodályról mindent, amit tudtam. Megírtam róla — ha hézagosan is — azt ami életrajzíróját leginkább érdekli: milyenek voltak testi és lelki tulajdonságai, milyen volt a miliő, amelyben nevelkedett, a körülmények, amelyek között élt. Ezeket írtam meg tárgylagosan — „sine ira et stúdió”. Sajnálom, hogy nem tudok Kodályról többet közölni. Szófukarsága miatt sokszor nem tudtam milyennek véljem barátomat, sohasem veszekedett, sohasem hencegett, nem volt stréber. Intim barátja nem volt, soha senkitől nem kért semmit, soha senkit nem ócsárolt, de nem is dicsért, ma úgy látom, hogy minden tekintetben superioritásának tudatában erre sem szüksége, sem hajlandósága nem volt. Egy verset írt, az is az önképzőkör aranykönyvébe került, egy akvarellt is festett, azt is mindenki megcsodálta. Budapesti együttlétünk után csak körülbelül húsz év elmúltával találkoztunk Salzburgban a Musik Festspielen. Azóta nem láttam Kodályt. Hébe-hóba meg írtunk egymásnak. Utolsó levelében azt írja, hogy ő is még jól bírja az élet iramát és a munka érdekűt, s most csak arra kíváncsi, melyikünk „küldi” el előbb a másiknak a gyászjelentést. Eddig a levél. Ami ezután következhet, nem lehet más, mint az őszinte tisztelet és megbecsülés hangja, az ősz szlovák zeneszerző mélyen emberi megnyilvánulása iránt. Mert csak nagy művész és igaz ember nyilatkozhat egy másik művész nagyságáról oly őszintén és melegen, mint e levélben tette Mikulás Schneider-Trnavský Kodály Zoltánról, művész akitől távol áll irigység és sovinizmus, aki a zenét a világ népeinek, de elsősorban a szomszédnépek békés, testvéri együttélésének szolgálatába állította. E levél nem csupán Kodály tehetségéről való tanuságtétel, — dokumentuma írója emberi és művészi nagyságának, dokumentuma a csehszlovák-magyar testvériség létjogosultságának és törvényszerűségének, s — Európa szívében — a szocializmus sikeres építése alapfeltételének is. B. I. JANUÁR Hideg. Síró szél. Január. A hegyek havas vánkosán elnyujtózik a holdsugár. Vacognak a falu felett estbe virradó csillagok, a holdsarló s a szekerek. Most minden tető, bóbita és szerte bomlik füsthajuk. Tüzes a kémény orrlika. Puszta, zordon s az út, a park, éhes ordas az éjszaka és minden árnyék haza tart. Lámpaláng pislog a téren. Sietek. Kis,morzsa szelek bujkálnak ruhám zsebében. S amíg az árnyék egyberoskad gondokat őrlő magammal, szuvas ágak tcsikorognak. Hideg. Síró szél. Január. Este nyolckor, a sötétben csáklyázik a híg holdsugár. Dénes György: Az 1956-os Népnaptár megrendelhető közvetlenül a Csehszlovákiai magyar könyvkiadónál