Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1956 / 1. szám - Dénes György: Január

resztény társadalmi körök házassága miatt bojkotáltak, de aki zseniális zenéjével idők múltával minden nézet és álláspont felett diadalmaskodott, jobban szemügyre vettük volna barátunkat, s több figyelmet szen­teltünk volna neki, így legtöbbünk szemé­­mében Kodály nem volt több, mint egy jól tanuló tanuló, jeles diák, amilyen minden osztályban akad. Egyet azonban biztosan merek állítani: ha Kodály nem keveredik közénk, nem jár a dóm kórusára muzsi­kálni, ha nem kvartettezik velünk, s nem lép be zenekarunkba, nem ébredt volna fel benne a muzsikus lélek. Amilyen visszavo­nult és magányszerető ember volt, ma le­het, hogy valahol „eltemetkezve” élne, mint nyugalmazott gimnáziumi tanár vagy igaz­gató, avagy ami még valószínűbb, mint egyetemi tanár. Megírtam tehát Kodályról mindent, amit tudtam. Megírtam róla — ha hézagosan is — azt ami életrajzíróját leginkább ér­dekli: milyenek voltak testi és lelki tulaj­donságai, milyen volt a miliő, amelyben ne­velkedett, a körülmények, amelyek között élt. Ezeket írtam meg tárgy­lagosan — „sine ira et stúdió”. Sajnálom, hogy nem tudok Kodályról többet közölni. Szófukarsá­ga miatt sokszor nem tudtam milyennek véljem barátomat, sohasem veszekedett, so­hasem hencegett, nem volt stréber. Intim barátja nem volt, soha senkitől nem kért semmit, soha senkit nem ócsárolt, de nem is dicsért, ma úgy látom, hogy minden te­kintetben superioritásának tudatában erre sem szüksége, sem hajlandósága nem volt. Egy verset írt, az is az önképzőkör arany­könyvébe került, egy akvarellt is festett, azt is mindenki m­egcsodálta. Budapesti együttlétünk után csak körül­belül húsz év elmúltával találkoztunk Salz­burgban a Musik Festspielen. Azóta nem láttam Kodályt. Hébe-hóba meg írtunk egymásnak. Utolsó levelében azt írja, hogy ő is még jól bírja az élet iramát és a munka érdekűt, s most csak arra kíváncsi, melyikünk „küldi” el előbb a másiknak a gyászjelentést.­ Eddig a levél. Ami ezután következ­het, nem lehet más, mint az őszinte tisz­telet és megbecsülés hangja, az ősz szlovák zeneszerző mélyen emberi megnyilvánulása iránt. Mert csak nagy művész és igaz ember nyilatkozhat egy másik művész nagyságáról oly őszintén és melegen, mint e levélben tette Mikulás Schneider-Trnavský Kodály Zoltánról, művész akitől távol áll irigység és sovinizmus, aki a zenét a világ népeinek, de elsősorban a szomszédnépek békés, test­véri együttélésének szolgálatába állította. E levél nem­­ csupán Kodály tehetségéről való tanuságtétel, — dokumentuma írója emberi és művészi nagyságának, dokumen­tuma a csehszlovák-magyar testvériség lét­­jogosultságának és törvényszerűségének, s — Európa szívében — a szocializmus sike­res építése alapfeltételének is. B. I. JANUÁR Hideg. Síró szél. Január. A hegyek havas vánkosán elnyujtózik­­ a holdsugár. Vacognak a falu felett estbe virradó csillagok, a holdsarló s a szekerek. Most minden­­ tető, bóbita és szerte bomlik füsthajuk. Tüzes a kémény orrlika. Puszta, zordon s az út, a park, éhes ordas az éjszaka és minden árnyék haza tart. Lámpaláng pislog a téren. Sietek. Kis,­­morzsa szelek bujkálnak ruhám zsebében. S amíg az árnyék egyberoskad gondokat őrlő magammal, szuvas ágak tcsikorognak. Hideg. Síró szél. Január. Este nyolckor, a sötétben csáklyázik a híg holdsugár. Dénes György: Az 1956-os Népnaptár megrendelhető közvetlenül a Csehszlovákiai magyar könyvkiadónál

Next