Famunkás, 1946 (46. évfolyam, 9-12. szám)

1946-09-01 / 9. szám

2 FAMUNKAS A stabilizáció és a faipar Az Üzemi Bizottságok új feladatai Elmúlt ,az első hónap a forint megszületése óta: a küzdelemnek egy újabb hónapja. Nem olyan, mint az előbbiél, mert, a stabilizáció óta a magyar munkásság harca új körülmények között folytatódik. Ha új tájakra kerülünk, jól körül kell néznünk, hogy kiismerjük magunkat. Ilyen új tájék az az új helyzet is, ami a stabilizáció által keletkezett. Jól nézzünk körül, hogy helyesen tájékozódhassunk. Még nem bontakoztak ki teljes mértékben sem az előnyök, sem a nehézségek, melyek a stabilizációval, a szilárd pénz megteremtésével kapcsolatosak, de már számot kell venünk az új helyzettel s ennek várható további alakulásával. Látnunk kell, hogy mit jelent a stabilizáció az ország egész gazdasági élete és a magyar munkásosztály öszszessége számára. Ennek keretén belül nézzük a faipar helyzetét és főbb problémáit, melyekkel szorosan összefügg a fiamunkásság helyzete és teendői. Először is le kell szögeznünk azt, hogy a jó pénz megteremtése sikerült. Minden reákciés nagytőkés fondorlat ellenére. Nem kis dolog az, hogy a munkabér értéke nem vész el egyik napról a másikra, hogy áru jelent meg a piacon komoly mennyiségben, bár az áru még kevés és ezért még a forint is kevés. Átléptünk egy küszöbön, magunk mögött hagyva a fojtogató inflációt. A küszöb átlépése természetesen nem jelentette és nem jelenthette azt, hogy a nyomorúságnak egyes kapásra vége, azonban megnyílt az út az ország gazdasági felemelkedése számára. A bányaipar, a textilipar és több más iparág termelése erőteljes emelkedésnek indult. A stabilizációnak megvannak a maga súlyos zökkenői is. Nem csupán annak következtében, hogy a spekuláló nagytőke, mely a forint sikerében nem bízott, a stabilizációt ma sem akarja tudomásul venni és tovább szövi spekulációs fondorlatait. A zökkenők és átmeneti zavarok részben kényszer velejárói a stabilizációra való áttérésnek. A vállalkozók tekintélyes része az inflációs időkben jelentős mértékben nem a saját tőkéjével, hanem állami hitelekkel vállalkozott. A bankóprés működött, a Nemzeti Bank adta a hitelt, a vállalkozó fizette értéktelen pengőben a munkabért s emellett biztosította értékálló javakban, árukészletekben a maga hasznát. Ezen urak tekintélyes része sehogysem akarja tudomásul venni, hogy most, ha akarnak vállalkozói hasznot, saját tőkét kell befektetniük saját vállalkozásaikba. A stabilizáció rákényszeríti őket, hogy ezt tudomásul vegyék. A vállalatoknak igen tekintélyes része állami rendelések elvégzésére volt, berendezkedve biztosított haszon ellenében. A háború alatt haditermelésre, azután újjáépítési ésjóvátételi szállításokra dolgoztak, amit az állam a bankóprés által fedezett. Az állami rendelések ma lecsökkentek, mert különben felborulna az államháztartás nehezen létrehozott költségvetése és újabb infláció keletkezne. A jóvátételi igényeket a stabilizáció megkönnyítése érdekében a Szovjetunió lecsökkentette most az egyhamadára s Jugoszlávia hatsóidőképpen cselekedett. Az állami rendelésekre dolgozó vállalatok nagy része nem készült fel arra, hogy olyan cikkek gyártására térjen át, amit a valahit maga tud forgalomba hozni és a piacon értékesíteni. A stabilizáció rákényszeríti őket erre. A vállalatok nagy része különösebb akadály nélkül áttérhet olyan cikkek gyártására, amelyeket a piacon maga is forgalomba hozhat, vagy ilyen cikkek gyártására van éppen berendezve és árukészlete is van, amit az inflációs hónapokban felhalmozott. Miután állami hiteleket tovább nem kapnak, jelentős mértékben piacra viszik az árut. Az árakat azonban oly magasan szabatták meg, hogy ez a forgalomba hozott áruk értékesítésének komoly akadályává vált. Bármennyire is nagy a szükséglet az ipari termékekben, az ország mai helyzetében a lakosság vásárlóképessége nem olyan és nem lehet olyan, hogy az iparcikkeket a mai magas árakon olyan tömegben tudja vásárolni, ami kell ahhoz, hogy a vállalatok normális üzeme biztosítva legyen. Az árakat le kell tehát szállítani. A vállalkozói hasznot — ami nélkül rendszeres magánipari termelés nincs — nem magas árakkal, hanem a termelés racionalizáltárta, észszerűbbé tételével és így olcsóbbá tételével kell biztosítani. A magyar faipar túlnyomórészt olyan vállalatokat ölel fel, amelyek közvetlen fogyasztásra termelnek. Termékeinek jelentékeny részét a háború előtt exportálta, fő felvevő piaca azonban az országon belül volt. A faiparnak is egyik fő kérdése az értékesítés., A szükséglet nagy, de például a mai bútorárak mellett a lakosság túlnyomó része nem tud kellő mennyiségben bútort vásárolni. S ha az árak olyanok, hogy a belső piacon is igen nehéz az értékesítés, akkor még kevésbé számolhatunk azzal, hogy export terén nagyobb sikéleket érhetnénk el. A piac felvevőképessége ma kisebb, mint 1938- ban volt, a reális munkabérek alig a fele az 1938-as reálbéreknek, a bútorának se lehetnek magasabbak, hanem alacsonyabbaknak kell lenniük. Ezt kell elérni, ha azt akarjuk, hogy a bútoriparban normális állapot, normális értékesítési lehetőség és ezzel együtt normális foglalkoztatottság legyen. Nem kevés akadály áll ennek útjában, amit le kell küzdeni el kell hárítani. Mi a helyzet ma? A faipar termelése aligha éri el az 1938^1 a 'termelésinek az egynegyedét, a foglalkoztatott famunkások száma viszont a rendelkezésünkre álló adatok szerint a stabilizáció előtt 17 ezer körül volt, szemben az 1938-as 21—22 ezerrel. Ez 1938-hoz viszonyítva mintegy 75—77 százalékos foglalkoztatottságot jelentett az alig 25 százalékos termelés mellett. Bizonyos mérőkben romlottak a munka technikai feltételei, gépek, szerszámok kopása, pótlásának hiánya, stb. okozza, hogy azonos mennyiségű munka, termék előállításához több munkás kell, mint 1938-ban. De a technikai feltételek romlása semmiesetre sem olyan méretű, hogy emiatt azonos munkatermek előállítására ma háromszor annyi munkásra volna szükség. Az infláció idején ezt a helyzetet az ipar még könynyebben elbírta (részben, miért az államot terhelte, vagy méginkább, mert, a munkabér kevéssé jött a számításba), stabilizáció mellett azonban ilyen állapot soha nem tartható fenn. Augusztus havában a foglalkoztatott famunkások száma már több, mint 3000- rel csökkent és nem éri el a 1400-ket. Ez a csökkenés részben más iparágak, így az építőipar összezsugorodásának a következménye, miután famunkások más iparágakban is dolgoznak. De a faiparban alkalmazottak körében is jelentkezett, a munkanélküliség. Jelentkeznek munkára olyanok is, akik az inflációs időkben , rendkívül rossz munkaviszonyok között elhagyták az üzemeket, batyuztak, vagy egyéb módon biztosították létüket. Az adott körülmények között a faipar egyike lett azon igazágaknak, ahol a stabilizációval kapcsolatos -- bizonyos mértékig elkerülhetetlen — átmeneti munkanélküliség lényegesen nagyobb az átlagosnál és a famunkások egyik fő kérdése a munkanélküliség leküzdése lett. Nem olyan könnyű a kérdés megoldása, mikor az ipar a nyersanyag, beszerzés terén is igen komoly nehézségekkel küzd. És semmiesetre sem lenne könnyebb, ha a tények előtt szemet hánynánk, vagy ha a tényekből helytelen következtetéseket vonnánk le. Komoly erőfeszítésekre van szükség, áldozatra a vállalkozók részéről is. Árleszállítással, gyártmányaik eladásával és fokozottabb foglalkoztatással lehet gyökeresen megjavítani az üzletmenetet. Az árleszállítás, még ha esetleg átmeneti veszteséggel is jár, megteremti az egyik előfeltételét a jövedelmező üzletmenetnek, lehetővé teszi a piacra kerülő áru könnyebb eladását Az áruk olcsóbbá válásához természetesen az is kell, hogy többet termeljünk, hogy javuljon a munka termelékenysége. 75%-os foglalkoztatottsághoz 75%-os termelékenység kell. Nem enyhítjük mi a munkanélküliséget,, ha lazsálunk, lassabban dolgozunk, mert ezzel drágítjuk az árut, nehezítjük az eladást, akadályozzuk a normális üzletmenet kialakulását és a munkanélküliség megszűnését Arról lehet szó, hogy az elbocsátások csökkentése vagy elkerülése végett átmenetileg 40 órás munkahetet vezettessünk be, de amellett figyelmünket a termelés racionalizált, lara, észszerűbbé tételére, technikai újítások alkalmazására, a termelés fejlesztésére kell fordítani. Amíg biztosíthatjuk a külföldi nyersanyagbehozatalt, a lehetőséghez képest alkalmazkodni kell a hazai nyersanyagokhoz, a mai szűk régletekhez, a mai vásárlóképességhez és meg kell szervezni az értékesítést. Mindez természetesen elsősorban a A faiparban is mint minden más foglaalkozási ágban az Üzemi Bizottságok és bizalmiak új feladatok megoldása előtt állnak- A forint és a stabilizáció bevezetésévelteljesen új helyzet teremtődött amitt lényegilegabban foglallhat nnk össze, hogy az üzentek, vállalatok felelős vezetése és irányítása teljes egészében a tulajdonosok kezébe megy át Eddig ugyanis egyes Üzemi Bizottságok azzal érveltek, hogy annyi joguk van, amennyit ki tudnak maguknak harcolni. Ezen a jogcímen sokszor az üzemi aktív vezetésében is szerepet vállaltak, az ellátást intézték, nyersanyagról, szénről és sokszor pénzről is gondoskodtak Általában úgy érezték, hogy munkatársaik fele felelősséggel, tartoznak az üzem zavartalan működéséért. Ebből az álláspontból logikusankövetkezett, hogy különböző jogcímeken többen kivonták magukat a termelő munka alól és az aktív vezetésiben vagy pedig politikai és kulturális vonalon működtek. A jó pénz értékállóságának biztosítása, azonban megköveteli, hogy a vezetés felelőssége egy kézben összpontosuljon és mindenki a maga helyén teljes értékű munkát végezzen. Az üzemvezetést tehát teljes egészében át kell adni a tulajdonosnak vagy megbízottjának, az Üzemi Bizottságnak pedig azj ellenőrzést kell gyakorolnia. Az Anyag- és Árhivatal minden nyersanyagnak és gyártási cikknek megállapítja az árát és felhasználásának módját. Az üzemi bizottságok tanulmányozzák ezeket a rendeleteket és betartásukról gondoskodjanak. Ennek a ténykedésnek a közép- és kispartiak is fontos jelentősége van, mert a stabilizáció sikere a rendelet pontos betartásától is függ. Gondoljunk csak arra, hogy az infláció alatt az adókból csak jelentéktelen összegek folytak be. Az állam kiadását ilyen körülmények között csak a pénz szaporításával lehetett fedezni. Most minden erővel elő kell segíteni és ha máskép nem megy, kényszeríteni kell a vállalatokat, hogy ezen kötelességünknek tegyenek eleget, mert az államháztartás egyensúlybatartását elsősorban a dolgozók érdeke. Astabilizáció egyik látszólag kedvezőtlen jelensége, hogy kevés pénz van forgalomban. De közgazdasági törvényszerűség, hogy nem szabad több pénzt forgalomba hozni, mint amennyi áru van, mert különben pénzbőség áll elő, ami egyesek számára lehetővé teszi az árukészletek felhalmozását Ha a termelés növelésével több árut tudunk ideállítani, akkor a forgalomban levő pénz mennyiségét is lehet szaporítani. A cél tehát nyilvánvalóan az, hogy az egyes üzemeik kölcsönök helyett saját magukat tartsák fenn és rentábilisan működjenek. Ezt a célt nem lehet máról holnapra átmeneti zavarok nélkül elérni. Tudjuk, hogy az Üzemi Bizottságoknak igen sok gondot okoz az a körülmény, hogy a vállalatoknak nincs elegendő pénzük, de ha a stabilizációt következetesen meg akarjuk valósítani, akkor ezt az átmeneti nehézségeket le kell győzni. Nem tartható fenn tovább az az állapot, hogy az állam finanszírozza az üzemeket, hanem lassan meg kell valósítani az önálló működést biztosító feltételeket. Az üzemek fokozottabb foglalkoztatását csak úgy lehet biztosítani, ha a termelés eredményét növelni tudjuk. A magasabb életszínvonal az összdolgozóik teljes foglalkoztatása, fegyelmezett és eredményesebb munkával érhető el. Ezért az új kollektív szerződés a fizetés alapját az 1938-as teljesítmény 75%-ában szabta meg Aki a Termelési Bizottság és a felette álló Termelési Tanács által megszabott teljesítmény kezdő határát éri el, az csak az 1938-as reálbér 50%-ának megfelelő fizetést kaphat. Aki azonban ezt meghaladja, annak akkordbére progresszíven emelkedik. Amíg ezelőtt az akkordrendszer a munkás fokozottabb kizsákmányolását célozta, addig ma a több teljesítményen keresztül a jobbmegélhetés alapját képezi. Minden Üzemi Bizottsági tagnak és bizalmának feladata, hogy ingadozás nélkül foglaljon állást az akkordrendszer mellett és ha kell, gyakorlati példával győzze meg azokatsekik nem értik meg annak szükségességét. A stabilizációra való átmenet nem történhetett zökkenés nélkül. Vannak kisebb és nagyobb zavarok, ilyen pl. az átmeneti munkanélküliség. Sajnos, ezt a súlyos jelenséget nem lehetett kikapcsolni, és most itt áll előttünk megoldandó problémaként. A kormányzat és a Szakszervezeti Tanács feladata, közmunkákkal, az építkezés megindításával és az iparnak nyersanyaggal való ellátásán keresztül munkához és megélhetéshez juttatni mindazokat, akik részt vettek az elmúlt másfél év építési munkájában, akik most a leépítés kapcsán munkanélkülivé váltak. Ezek azok az elég súlyos problémák, amelyek egyrészt a Szakszervezetek, másrészt az Üzemi Bizottságok és a bizalmiak vállaira nehezednek. Azzal a tudattal kell hozzáfogni ezen problémák megoldásához, hogy a munkásság érdekeit ma felülről, a kormányban lévő elvtársaink is támogatják, másrészt a szilárd pénz és fegyelmezett építőmunka gazdasági bázist biztosít át az ország felemelkedéséhez. Szücs József vállalkozók dolga, amit a munkások nem fognak helyettük magukra vállalni. Nekünk ösztönözni és szükség esetén szorítani kell a vállalkozókat a termelés fejlesztésére, az árak leszállítására. Ellenőrizni a kalkulációt, ahogy azt például az élelmezési munkások tették a kenyér árával. A mesterek 106 fillérre »kalkulálták ki« a kenyér kilóját, míg az élelmezési munkások szakszervezete kimutatta, hogy 92 filléres kenyérárban már benne ma minden kiadás és a vállalkozói haszon is. Szembe kell szállni az indokolatlan elbocsátásokkal. Ha van üzem, és nyersanyag kihasználatlanul és megvan a lehetősége annak, hogy működésbe hozzák, de a tulajdonosok ezt elmulasztják, félve a befektetéssel járó kockázattól és szabotálják az újjáépítést, meg fogjuk keresni annak a törvényes módozatait, hogy az ilyen üzemek és nyersanyagkészletek igénybe legyenek véve, a dolgozók és az ország szolgálatába legyenek állítva. Mindezek mellett a szakszervezet előtt felvetődik az átmeneti munkanélküliséggel kapcsolatban a szakszervezeti segítség nyújtása. Meg kell teremtenünk annak az anyagi lehetőségét, hogy az alapszabályok szerint jogosult tagok részére munkanélküli segélyt folyósíthassunk. Az infláció lehetett mié tette, hogy kellő segélyalapot létesíthessünk. Most kell ezt pótolnunk, hogy átsegítsük szaktársainkat, az átmeneti munkanélküliség nehéz napjain. A nehézségek elől nem lehet kitérni, csak legyőzni lehet, amihez erő és erőfeszítés kell. Erősítsük tehát sorainkat és fokozzuk erőfeszítéseinket, abban a biztos tudatban, hogy az eredmény nem fog elmaradni. Nemes Dezső 1946 szeptember