Famunkás, 1957 (55. évfolyam, 1-7. szám)

1957-06-01 / 1. szám

2 Amit tisztán kell látni! A hazánkban lezajlott ellen­­forradalom — amely a mun­káshatalom megdöntésére, a földbirtokosok, gyárosok és bankárok uralmának visszaál­lítására, kiváltságaik és javaik visszaszerzésére irányult — felbecsülhetetlen károkat oko­zott szocializmust építő né­pünknek. A sok emberéletet követelő fegyveres harcok és az azt követő sztrájkok okoz­ta anyagi természetű vesztesé­geknél nem kevésbé súlyos te­hertételt jelentett, illetve je­lent még ma is a belső és kül­ső ellenforradalmi erők által előidézett eszmei, gondolkozás­beli zűrzavar, amellyel még a legkövetkezetesebb forradalmi osztály, az ipari munkásság jelentős részének tisztánlátá­sát is sikerült megzavarniuk. Igaz, hogy ehhez alapot szol­gáltattak a régi párt- és ál­lamvezetés által elkövetett po­litikai és gazdasági hibák is. A termelésben elért jelentős eredmények mellett a dolgo­zók szemlélete is tisztult már, egyre többen látják világosan a múlt év október 23-án kirob­bantott fegyveres felkelés jel­legét, egyre nagyobb azoknak a száma, akikben tudatossá válik, hogy az nem nemzeti vagy egyéb forradalom volt, hanem a munkáshatalom meg­döntésére, az urak országának visszaállítására indított ellen­­forradalmi akció. S ahogy tisz­tábban látják az októberi ese­ményeket, úgy javul a munka­­fegyelem, növekszik a terme­lés, kedvezőbben alakul a ter­melékenység és az átlagbérek egymáshoz való aránya. De még koránt sincs minden rendben sem a termelés, sem a dolgozók tisztánlátása tekin­tetében. Szakszervezeti szerveinknek, nem utolsósorban az üzemi bi­zottságok és a bizalmi hálózat tagjainak a fentebb elmondot­takból következően rendkívül fontos feladatuk megmagya­rázni a dolgozóknak hogyan készítették elő az ellenforra­dalmat. Le kell leplezni, hogy Nagy Imrének és áruló cso­portjának burkolt ellenforra­dalmi jelszavai mögé, milyen célkitűzések voltak elbújtatva. Az ország semlegességének és függetlenségének hangoztatá­sával például nem kevesebbet akartak elérni, mint azt, hogy népünket kiszakítsák a szocia­lista országok testvéri közös­ségéből és át­csempésszék az imperialista, háborús erők tá­borába. Világosan kell látniuk a faipar dolgozóinak azt is, hogy a forradalmi munkás-pa­raszt kormány megalakulása és a Szovjet Hadsereg immár másodszori sikeres felszabadí­tó harca nélkül ma az ellen­­forradalmár terroristák által megritkítva, a szocialista vív­mányoktól megfosztva osztoz­nánk az elnyomott és kizsák­mányolt népek sorsában. Az üzemi bizottsági tagok és bizalmiak mellett az idősebb szervezett munkások, a felsza­badulás előtti földbirtokos-ka­pitalista rendszer szenvedő ré­szesei saját életük, tapasztala­taik alapján mondják el fiata­labb munkatársaiknak, hogy milyen is az az állítólagos de­mokrácia, amelyet a „Szabad Európától’’ a Nagy Imre cso­portig terjedő ellenforradalmi nációk a magyar népnek szán­tak. Beszéljenek a népnyúzó élősdiek, a főrendek, a főispá­nok és szolgabírák csendőr­­szuronyos világáról, az éhbé­rekért dolgozó munkások éle­téről, a filléres béremelésekért folytatott sztrájkokról; a hosz­­szú hónapokig tartó munka­­nélküliség gyötrelmeiről,­ az emberi önérzetet megalázó kil­incselésekről és az ínségkony­hákra járásról; az alkalmi hó­lapátolást vállaló állásnélküli diplomásokról és a kapitaliz­mus egyéb „áldásairól”. Von­janak párhuzamot a dolgozók — különösen az ifjúság — je­lenlegi és múltbani élet-, vala­mint munkakörülményei kö­zött. Az ellenforradalmi erők az MDP szétverése után nagy buzgalommal fogtak hozzá a szakszervezetek, a munkásság legszélesebb tömegszervezetei­nek szétbomlasztásához. Esz­közeiket illetően nem voltak válogatósak, miután a cél szen­tesítette az eszközt. Első neki­buzdulásként az ellenforra­dalmi irányítás alatt álló mun­kástanácsok kinyilatkoztatták, hogy az üzemekben nincs szükség üzemi bizottságokra és szakszervezeti bizalmiakra, mivel a munkástanácsok a dolgozók egyetlen hivatott képviselői. A forradalmi munkás-pa­raszt kormány megalakulása és a szovjet fegyveres erők győzelme az ellenforradalmi bandák felett, új helyzetet te­remtett. A budapesti és a terü­leti munkástanácsokat felszá­molták, így a „felső irányítás” nélkül maradt üzemi munkás­­tanácsok ellenforradalmi ele­mei óvatosabb, de nem kevés­bé veszélyes húrokat kezdtek pengetni. A szakszervezeti szervek ne foglalkozzanak — mondták — a termelés kérdé­seivel, csupán a szigorúan vett érdekvédelmi feladatokat (bér, társadalombiztosítás, egész­ségvédelem, kulturális- és sportügyek stb.) lássák el. A dolgozók érdekvédelme azonban elválaszthatatlan a termeléstől. Már a Szakszer­vezetek Országos Tanácsának ez év január 25—26-án tartott teljes ülése állást foglalt olyan értelemben, hogy a dolgozók életviszonyának javítását cél­zó további intézkedéseket a termeléssel kell megalapozni, s e kérdések megoldását a szakszervezeteknek a maguk sajátos eszközeikkel támogat­­niuk kell. Összefoglalva: Szakszerveze­ti szerveink legfontosabb fel­adata a dolgozók felvilágosítá­sa, a Magyar Szocialista Mun­káspárt és a forradalmi mun­kás-paraszt kormány politiká­ja mellé való felsorakoztatása; az érdekvédelem szerves része­ként — nem általánosságban — mindig a konkrét helyzet­nek megfelelően foglalkozni a gazdaságos termelés kérdései­vel. A szakszervezeteknek na­gyon jelentős szerepet kell vállalniuk a javak termelésé­ben, ha igényt tartanak arra, hogy minden szinten hallat­hassák szavukat az anyagi ja­vak elosztásában — mondotta Gáspár elvtárs, a SZOT fő­titkára, a szakszervezeti veze­tők április 15—16-án tartott tanácskozásán. A dolgozók életkörülményeinek rendsze­res javítása ezt a feladatot alapvető követelményként ál­lítja az alsó és felső szak­­szervezeti vezetők elé. Róka Pál FAMUNKÁS Szakszervezetünk központi vezetősége megtárgyalta az építő-, fa- és építőanyagipar jelenlegi helyzetét és az 1957. évi szakszervezeti feladatokat Június 14-én tanácskozásra gyűlt össze szakszervezetünk központi vezetősége, hogy megtárgyalja az építő-, fa- és építő­­anyagipar jelenlegi helyzetét, és az ebből fakadó szakszerve­zeti feladatokat. Különösképpen az építőanyaggyártási és la­kásépítési tervek túlteljesítésére, a bér- és munkafegyelem megszilárdítására, valamint a szakszervezethez tartozó ipar­ágak dolgozóinak munka és életkörülményeinek javítására vonatkozó tennivalókat. Szakszervezetünk központi vezetőségének tanácskozását megelőzte az országgyűlés, mely megtárgyalta és elfogadta az 1957. évi tervet. Ennek végrehajtása komoly feladatokat ró nemcsak az iparágak munkásaira és vezetőire, szakszerveze­tünk valamennyi funkcionáriusára, aktívájára is. A párt veze­tésével jelentős sikereket értünk el a proletárdiktatúra meg­védésében és megszilárdításában és ennek eredményeként gyorsabb ütemben normalizálódik gazdasági életünk. A szak­szervezeti vezetők feladata most az, hogy a szervezett dolgo­zók táborát nagyobb aktivitásra, kezdeményező­készségük és alkotó energiájuk fokozott kifejtésére serkentsék. Bízunk szervezett dolgozóink munkájának eredményessé­gében, mellyel nagymértékben hozzájárulnak majd az élet­­színvonal emelkedéséhez. Miért nem lehet méretre gyártani ? A régebbi tervezésektől el­térően jelenleg a lakóházak la­kás bejárati ajtajai tölgyfum­­­írozott kivitelben lakkozva, vagy fényezetten készülnek. A kivitelező vállalatoknak azonban nem áll mindenkor rendelkezésre megfelelő mi­nőségű és mennyiségű tölgy­­furnír, illetve enyvezett le­mez’. Sokszor felmerült pedig a kérdés, miért nem tudja a lemezipar a faipar más üze­­­­meit is ellátni színfurnírozott 5­­ milliméter vastagságú enyve­zett lemezzel? Miért ne lehetne például­­ az olyan sokat emlege­tett anyagtakarékosság fi­gyelembevételével — az épü­let-asztalosipar részé­re (a 60, 70, 75 és 85 cm. szélességű lemezeit ajtóla­pokhoz is) méretre gyárta­ni a lemezt. Mi a helyzet jelenleg? A felhasznált lemez 125x200 cm méretben készül, a jelen­legi lakások ajtajaihoz pedig elég volna 90x200, és 80x200 cm méretű lemez is. Ha csupán évi 10 000 egy szoba összkom­fortos lakást, veszünk alapul számításunkhoz, akkor is — a szükséges ajtók számát tekint­ve — is feldolgozó üzemekben évente 46 000 darab 30x200 cm es és 20 000 darab 45x200 cm­-es lemezhulla­­dék keletkezik, amit leg­több esetben csak áron alul lehet értékesíteni, vagy pedig a raktárban fekszik kihasználatlanul . Javasoljuk, hogy a lemez­­gyártó vállalatok próbálják összhangba hozni gyártmá­nyaik méretét a feldolgozó vál­lalatok szükségleteivel. Ennek­­ a kérdésnek a megoldása nem­csak azt jelentené, hogy több lemez jutna a kivitelező válla­latoknak, azt is, hogy a je­lenleg leszabást és enyvezést végző dolgozóikat más, hasz­­­­nosabb munkára állíthatnák be , s ezzel növelnék üzemük ter­­­­melékenységét. A méretre történő gyártás nem megoldhatatlan problé­ma, hiszen az iparág üzemei részére már régebben is ké­szült méretre gyártott és szin­­furnírozott lemez. S miért ne termeljünk gazdaságosabban, mint eddig, ha lehet. Zoltán János Kőbányai Épületaszta­losipari V. Üzemi bizottságok, figyelem! Szakszervezetünk kulturá­lis osztálya az építők Rózsa Ferenc Művelődési Otthon igazgatóságával egyetértésben Budapesten egy központi rak­tárt létesített a kulturális fel­szerelések tárolására. A vállalatoknál nem hasz­nált és elfekvő kulturális fel­szereléseket ebbe a központi raktárba gyűjti össze és in­nen, ha szükség van rá, bár­melyik budapesti faipari vállalat kulturális, illetve tánc­­együttese ingyen kölcsönvehe­­ti. A központi raktár az átvett táncruhákat és felszerelési tárgyakat érték szerint osztá­lyozza és a vállalatnak meg­felelő térítést fizet érte. A központi raktár létreho­zása után többféle ruha áll majd a művészeti együttesek rendelkezésére és a műsorszá­muknak megfelelő ruhát vá­laszthatják ki maguknak. Azok a vállalatok, amelyek csatlakozni akarnak ehhez a kezdeményezéshez és olyan kulturális felszerelésekkel ren­delkeznek, amelyeket nem, vagy csak keveset használnak, keressék fel az építők szak­­szervezetének székházában a művelődési otthon igazgatósá­gát az átvételre vonatkozó megbeszélés végett. El kell mélyíteni kapcsolatainkat... A szakszervezet és a Faipari Tudományos Egyesület együttműködésének lehetőségei A Faipari Tudományos Egyesület elnöksége, a Faipar szerkesztősége és egyesületünk valamennyi aktivistája nevé­ben szeretettel köszöntjük a szakszervezet most induló fa­ipari lapját. Ebből az alka­lomból el kell mondani, hogy sokáig azzal a kétes értékű dicsőséggel hivalkodtunk — ami inkább panasz volt —, hogy az egyesület tudomá­nyos folyóirata, a FAIPAR az egyetlen faipari lap az or­szágban. Hiányoltuk a faipari dolgozók széles tömegeinek sajtóját, mert egy tudományos szintű műszaki folyóirat nem alkalmas fórum napi termelé­si problémák és a dolgozók szociális kérdéseinek tárgyalá­sára. Örömmel üdvözöljük teh­­át a-, lap megjelenését és mindjárt meg kell mondani, hogy sokat várunk tőle. Azt várjuk első­sorban, hogy zászlója lesz a faipari dolgozók hagyományos összetartásának, amely erő a kapitalista világban is elsők közé emelte a fások szakszer­vezetét, majd a közelmúlt eseményeiben is megállapítha­tó volt, hogy a múlt év október­novemberi ellenforradalom kevesebb pusztítást okozott a faiparban, ahol régi, kipróbált harcosaik tartották kezükben a termelés frontját, mint sok más területen. A Faipari Tudományos Egyesületben tömörült mű­szakiak és vezető szakembe­rek túlnyomórészt a mun­kásmozgalom régi harcosai, akik az ipar széttagoltsága ellenére tovább ápolták az összetartás szellemét. En­nek kell tulajdonítani, hogy a tudományos egyesület és a szakszervezet között a leg­jobb baráti kapcsolat állt fenn. Kölcsönösen részt vettünk egymás rendezvényein, szak­mai konferenciákon, ankéto­kon, üzemi előadásokon, ahol az ipar kérdéseit akartuk egy lépéssel előbbre vinni. Együt­tes ankétokat kezdeményez­tünk a faipar érdekében több esetben és szórakozásunkban is együtt találtunk magun­kat, mégis azt kell mondani, hogy ez a kapcsolat és együtt­működés szakszervezet és a tudományos egyesület között nem volt kielégítő. Nem használtuk ki eléggé azt a sok lehetőséget, amit az ipar fejlesztése és a sok dolgozó érdekeinek védelme tekintetében a szakszervezet ereje, tekintélye és a tudo­mányos egyesületben tömörült műszakiak szaktudása, kez­deményező képessége jelent. Különösen a faipari mérnök­­képzés, de általában az után­pótlás megoldása érdekében. Az elmúlt évek során szá­mos kezdeményezés indult ki az egyesületből a tanorneokta­­tás, technikusképzés megja­vítására, ami igen kevés ered­ménnyel járt. A mérnökkép­zés terén már lényegesen na­gyobb lépéssel haladtunk elő­re, bár az eredmények nincse­nek arányban a megtett erő­feszítésekkel. Egyesületünk kezdeményezésére valósult meg a Műszaki Egyetemen a faipari tagozat, melyet azon­ban két évfolyam után meg­szüntettek. Ha ebben a kér­désben a szakszervezet is hal­latta volna szavát, ma nem kellene ott tartani, hogy a falvari mérnökképzés érde­kében ismét elölről kezdjük döngetni a kapukat. Tisztában voltunk azzal, hogy a mérnökképzés függvé­nye volt az október előtti időszakban tapasztalt értelmi­ség iránti bizalmatlanságnak. Az MDP Központi Vezetősé­gének múlt évi értelmiségi ha­tározata későn jött próbálko­zás volt. Természetesen az akkori szakszervezeti vezetők sem mehettek tovább ennél. Mi a magunk részéről egyoldalúan a minisztériumok és iparve­zető szervek közreműködésére építettük munkánkat és ke­vésbé kerestük a szakszerve­zet támogatását. Ezen a hiányosságon segí­teni akarunk, mert tudjuk, hogy a szocialista társadalom építése komoly erőfeszítéseket igényel, s ez megköveteli az erők lehető legnagyobb mérté­kű összefogását. Meg vagyunk győződve róla, hogy szak­szervezetünk minden tagját ugyanazok a célok lelkesítik, mint a tudományos egyesület tagjait. Hisszük, hogy a párt- és államvezetés változott módszerei a szakszervezeti mozgalom megújhodását is jelentik. Ez év elején már szervezet­tebb formában indult el a szakszervezet és tudományos egyesület közötti együttműkö­dés. Közös programot dolgoz­tunk ki üzemi előadások tar­tására, amelynek tematikáját megvitattuk, s amíg a szak­­szervezet az üzemekben meg­felelő propagandával és szer­vező munkával gondoskodik az előadások megtartásáról, addig az egyesület biztosítja a legjobb szakmai előadókat.­ Ez csak kezdeti lépés, amelyet még ki kell terjeszteni a szakmai oktatás és nevelés minden területére. Úgy gondoljuk azonban, hogy az ipar fejlesztése szá­mos más területén is elenged­hetetlenül szükséges a szak­szervezet és a tudományos­ egyesület együttműködése. A műszaki fejlesztés, a terme­lékenység emelése és az ön­költség csökkentése általános nehézségei mellett megnehe­zíti a mi dolgunkat az is, hogy a faipar számos minisz­térium között oszlik meg, sőt szakszervezetünk se foglalja magában az egész faipart. Ez, súlyos akadálya az egységes vezetés és ipari szemlélet ki­alakításának. Éppen ezért kívánatos volna, hogy a gazda­­ságos termelés előbbrev­elét­ szolgáló egyesületi munkabi­zottságokban a szakszervezet tervényesen vegyen részt.­ Úgy gondoljuk, hogy az együttesen kidolgozott javas­­lataik megvalósításáért e­gyüt­­tes erővel kell harcolni. Ha nem utolsósorban azért is kí­vánatos lenne, hogy ne fáras­szuk ki szakszervezeti és egyesületi aktíváinkat — akik részint azonos személyek ■— felesleges­ értekezletekkel, min­t a múltban. Gyakran ugyanazon tárgyban egyszer a szakszervezetben, egyszer az egyesületben töltöttek órákat. A párt- és az államvezetés­­ben elkövetett múltban a hibák és mulasztások helyrehozása komoly erőfeszítéseket köve­tel. Ezek között elsősorban az adott szó becsületét kell hely­­­reállítani, amelyet az elmúlt években a vezetők egy rész­e lejáratott. A magyar szerve­zett munkásság hagyományos felelősségérzetével, áldozat­­készségével és becsületes­, jó munkájával ez sikerülni­­« for. A tudományos emberi é l­­et aktívái, akik többségükben ma­guk is szervezett dolgozók, minden erejüket és szaktudá­sukat latba vetve segítik a szakszervezetet céljainak meg­­val­ósításában. E gondolatok­­nevében üd­vözöltük a szerv­ezett faipari dolgozók új lapját és sok si­kert kívánunk m­unkájukhoz. Jászai Károly, a Faipari Tudományos Egyesület titkára. V­inye­sá­­d­ormajor BAKONY SZENTLÁSZLÓ mellett, festői környezetben fekszik Vinyesándormajor, ez a kis fűrésztelep. Szorgos mun­ka folyik a tols üzemben, ter­vüket rendszeresen túlteljesí­tik. Ezt útközben Varga Fe­renc Szaktárstól tudtam meg. Ő fuvarozott ki ugyanis szeké­ren a majorba. Azt is elmon­dotta még, hogy általában mind régi munkás van a tele­pen. ő maga is több éves szak­­szervezeti aktíva. Csakhamar előkerült Kutas Imre VB-elnök. Kissé megle­pődött a látogatáson, mint el­mondotta azért, mert a szak­­szervezeti központból évek óta nem járt senki a telepen és a megyei bizottságtól is 1 évvel ezelőtt jártak ott utoljára. Pe­dig — fejtegette Kutas Imre — a legkisebb, legeldugottabb helyre is el kellene, hogy jus­­sana­k a vezetők, mert a — messziről kicsinek tűnő — ügyes-bajos dolgok nekik bi­zony komoly problémákat okoznak. HAMAROSAN a szakszerve­zeti mun­­kára terelődik a szó. A bizalmiak, szakszervezeti ta­gok elpanaszolják, hogy a min­tegy 160-as létszámú üzemben csupán 50—60 tagja van a szakszervezetnek. Mi az oka ennek? Sokan azzal magyaráz­zák, hogy közömbösek az em­berek, akadt olyan is, aki azt mondta, hogy itt nem olyan öntudatosak a mun­kások, mint másutt. A tapasztalatok azon­ban mást mutattak. A három­tagú üzemi bizottság ritkán és rendszertelenül ül össze meg­beszélni a szakszervezeti teen­dőket, a bizalmiakkal sem fog­lalkoznak megfelelően, így az­tán mindjárt érthetővé vált, miért jelennek meg egy-egy taggyűlésen csak néhányan, miért nem érdekli őket a szak­­szervezeti élet, az üzemi bi­zottság tevékenysége. Mind­ezeket a hibákat az ÜB-elnök is észrevette már. És ez jó jel, mert ha valaki felismeri hi­báit, az ki is tudja javítani. Éppen ezért remélem, hogy mire legközelebb ellátogatok hozzájuk, már arról számol­hatnak be az üzemi bizottság tagjai, hogy a szervezett mun­kások érdeklődnek közös dol­gaik iránt. Ha ez így lesz, bi­zonyára nem hagyják majd szó nélkül azt sem, hogy a közfű­részeken helytelenül használ­ják a védőberendezést, sőt a stuccolón nincs is védőfelsze­relés. CSUPASZON FUT a villogó fűrészlap Rotaridesz Sándor ujjai mellett, s talán eszébe sem jut, hogy nővérének pár­évvel ezelőtt ugyanez a fűrész vágta le fél karját. Rendetlen a fűrészcsarnok is, holott a rendetlenség okozza a legtöbb balesetet. Kálki Imre mun­kásvédelmi felügyelő ugyan megígérte, hogy sürgősen ki­javítják a hibákat, de azért nem ártana, ha a telep vezető­sége több figyelmet szentelne a jövőben a biztonsági intéz­kedések betartására. Szó esett még sok minden­ről, többek között arról is, hogy a telep dolgozói évek óta kérik már, vezessék be laká­saikba a villanyt, rossz a vad­ló és a konyhák köre is na­gyobb javításra szorulna. Ahányszor azonban felvetik ezeket, az Erdészet — akié a 10 lakás — azt válaszolja, ja­víttassa meg a tanács. A ta­nács pedig arra hivatkozik, hogy intézkedjen a 10 lakás tulajdonosa, az Erdészet. Éveik óta folyik ez a meddő vita, holott nem is annyira keret, csak szív kérdése. Miért tud­ták napok alatt elintézni, hogy a nemrég odahelyezett mér­nöknek rendbehozzák a laká­sát és bevezessék neki a vil­lanyt. A mun­kások talán nem érdemlik ezt­ meg? SOk MEGOLDÁSRA váró problémával találkoztam Ve­nyesándormajorban. Az üzemi bizottság évek óta harcol meg­oldásukért, de talán azért is késik megvalósításuk, mert a szervezett dolgozók nem támo­gatják az ÜB-t megfelelően. A szakszervezet, nem az üze­mi bizottság a szervezett mun­kások tömege. S ha összefog­nak — hiszen a közösségi szel­lem jó Vinyesándormajorban — és felsorakoznak az üzemi bizottság mögé. Sok, évek óta vajúdó kérdést meg tudnának oldani. Gavallér Károly 1957. június

Next