Fehérvári Hiradó, 1880. január-június (1. évfolyam, 1-54. szám)
1880-01-01 / 1. szám
1. évi folyam. gj----------------------------------------A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve: Eftél évre ..... 6 frt. — kr. Fél évre..................3 frt. — kr. Negyed évre ... 1 frt. 50 kr Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. — A lap szellemi részét illető közlemények a ,,Fehérvári Híradó“ szerkesztőségének (Vörösarty-tér 6-iksz ) czimzendek; — a lap ára, hittmények és a hirdetményi díjak Számteier Kálmán oroszaarty- czimü könyvnyomdájában vétetnek fel. Kéziratok nem küldetnek vissza. ^ 1880. január 1.— ^ Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor: megrendelőinktől 4 , nem megrendelőinktől 6 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten : Hagenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben : Hasenstein & Vogler, H. Schatck, Oppelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube & Comp. TÁRSADALMI HETILAP. 1. szám. Megjelen hetenként kétszer csütörtökön és vasárnap. t-----—_____________________rfj Uj-il beköszöntő. Mily változandó az emberi élet! Semmi sincs állandó a nap alatt, csak a változandóság. Tegnap temetésen voltunk, nagy temetésen, egy öreget temettünk, az 1879 diki ó évet. Sok örömöt, de talán több bánatot vitt magával a sírba. Megállt sírja szélén az árva, aki az ő karján szüleit vesztette s zokogva kérte vissza a kenyérkereső apát, a gondozó anyát; panaszolta, hogy didereg, éhezik, mert hideg az emberi kebel, mint a jégtábla; de a halott nem indult meg a könyükre. Megállt sirja szélén a gyászoló férj, ki az ő ölén hű életpárját kisérte a temetőbe és sirva panaszolta, hogy vége az ő földi boldogságának, élete felét, mindenét rabolta el tőle az idő vashatalma; de a halott idő nem adta vissza zsákmányát. Megállt sirja szélén a szerető, a ki épen akkor veszté szive választottját, midőn a hit lánczai összefűzték volna s elhalványult az ő életének koronája; kietlenné lett életének édene és visszaeshette azt a szép arát; de a halott idő a mit megemésztett, az visszahozhatatlan. Megállt sirja szélén a nemzet s visszakövetelte azon dicsőket, jeleseket s nagyokat a kiket elrabolt s elpanaszolta, hogy ha igy hullanak az erős férfiak, kiknek keblét a honfi erények vértezték, nem lesz a ki kezébe ragadja s hányatott hajót s örvénybe sülyed a hajó; de a halott idő a nemzet fájdalmára sem lágyult meg, zsákmányaival az enyészet tengerébe merült. És mi eljöttünk a sirtól kisirt szemekkel, kétségbeesve, de bánatunk sötét homályában felragyogott a hit csillaga, a feltámadás azon édes reménye, hogy lesz nap, nagy és örök fényű, midőn újra láthatjuk, újra ölelhetjük egymást. Oh e hit enyhítő itt csöpögtetett égető sebünkbe! Ma egy zengő bölcsőnél állunk, melyben a remény nyugszik, a szebb jövő reménye. Mi e csecsemőt szeretjük szépnek, jónak, kedvezőnek hinni, mert emberi természetünkben fekszik az önámitás. A bölcsőnél szent áhítattal zengjük: „Oh mel/ sokan elaluvának A múlt esztendőbe, Kik nálunknál jobbak valának, Szálltak temetőbe." Minket pedig a jóságos isten megtartott , hogy szemlélhessük szemeinkkel a napot, megtartott kegyelméből, mert szeretett. Oh e tudat uj reményt kelt lelkünkben, hogy az isteni szeretet e felviradt uj évben is megtartja életünket. E bölcsőnél megáll a szerető leányka s áldja istenét, hogy megtartotta őt és kedvesét, a ki őt oltárhoz vezetendi azért, hogy földi paradicsommá varázsolja az életet. E bölcsőnél megáll a nő, a ki magzatot hord szive alatt s buzgó imával esd istenének, adjon neki ép s egészséges magzatot, a kit a hazának nevelhessen. E bölcsőnél megáll az atya, kit isten számos magzattal áldott meg s rebegő ajka azt kéri, miszerint nyújtsa élete fonalát addig, mig gyermekeit a haza, a vallás s az emberiség díszére felnevelheti. IL bökcamídl nícgAMI* jAJjíCTutő s AííTekintvén az egekre, buzgó imában tör ki keble: áldd meg uram ez esztendőt, hogy a szántóvető verejtéke ne hullott hiában; add, hogy az elvetett mag meghozza az ő kalászát s ott hol marokkal vetett kitárt karokkal hordhassa össze kévéit, az elszórt tőke után gazdag uzsorát nyerjen a földmivelő; ne bocsáss uram az én földemre aszályt, hanem gyüjtsd össze a fellegeket s adj üdítő esőt szomjas barázdáimba. E bölcsőnél megáll a sértett szivü férj, a ki imádott nejét vesztette s zokogva kéri istenét, hogy gyógyítsa be szive sebét s enyhítse a fájdalmat, melyet a veszteség érzete fakasztott. E bölcsőnél megáll az egyház férfia s szent áhítattal imázik, hogy adjon isten hitet s szeretetet az ő hívei szivébe, hogy az erkölcstelenség ne diadalmaskodhassék és a bűn felemelt fővel ne járjon a város utczáin, hanem legyen nagy és kicsiny kedves edény az ur előtt. E bölcsőnél megáll a jó hazafi és könyörög: uram! ne szedd el jobbjainkat, mert megfogyatkozunk és széthullunk mint a kibontott kéve; adj egyetértést a honfiak keblébe, hogy egyesült erővel megmunkálhassák a hon javát, mely éltet s hantjával egykor eltakar; hintsd gazdag áldásodat a haza határaira, hogy ne legyen ennek lakosai közt egyetlen egy, a ki boldogtalannak érezze magát e haza szent földén. E bölcsőnél megáll a koronás király s érezvén, hogy a királyok királya előtt áll, rebegve kéri, hogy adjon békét a birodalmában lakó népeknek s adjon neki erős akaratot, hogy népeit boldogíthassa, mert csak úgy lesz e földön méltó helyettese a királyok királyának. * Midőn mindenki megáll e bölcsőnél, távol maradhatok e én s nem kell-e imámat egyesíteni az erdők imájával? Igen, én is imára kulcsolom kezemet s kérem istent adjon áldást e szeretett hazára; alpja meg a szautovetomun,saját gazdag aratással; jutalmazza meg a szorgalmas iparost fáradsága után; adjon a házasfelek közt egyetértést; gyújtson a hívekben hitbuzgóságot; teremtsen a bírákban hajthatatlan igazságszeretetet; az ügyvédeknek adjon sok jó fizető klienst; a színigazgatóknak mindig telt házat; a doktorok receptjét tegye oly hathatóssá, hogy egy betegjük se haljon meg; a papoknak kívánom, hogy számosan szánják magukat a szent házasságra; kivánom, hogy minden hiú ember megkapja azt a mi fénylik; adjon isten jó kormányt s annak erős pártot, kérem SZÉPIRODALMI CBABgQL Az emlékfa. — ^ser ácson. 3^ esti történet. — írta: Sz. Gy. Zord tél uralg a korán megdermedt természet fölött. Magas fokra hágott a hideg, de legkegyetlenebb a bérezek közt, a hegyek magas ormain. A karácsonyi estét megelőző nap délutánján a hósziklák közt meleg vadász-öltönybe burkolt négy egyén haladt a hegy ormán levő elhagyott vadászlak, helyesebben csőszkunyhó felé, honnan szív hasitó jajgatás hallattszott. A vadászok megkettőztették lépteiket s kettő közülök csakhamar megközelité a szalmafedeles, rozzant kunyhót, melyet télen mind négy oldalról a viharok tépnek s szaggatnak, nyáron pedig a haragos ég villámai látogatnak. A kunyhót hajdan sürü lombos erdő árnyékolta be, de kiirtatván az erdő, most csak mogyorós galagonya-bokrok közt bujkál a szél és a védtelen kunyhó czéltáblául szolgál vihar és villámnak. Csupán egy diófa áll a kis lak előtt, mely nyáron hűs árnynyal kínálja s üdíti a kis hajlék lakóit. A kunyhó elé érve, görnyedt alakot pillantottak meg, aki kezeit égre kulcsolva, fájdalmas sarokban tört ki, egyre segítségért esdve. — Mi bajod Máté, miért jajveszékelsz oly szörnyen? — kérdé az öregtől az, a ki előbb közelité meg, egy deli szép fiatal ember. — A leányom nagy jó uram, a leányom! — rebegé az öreg fagytól dideregve, míg ősz fürteivel gúnyos játékot űzött a fütyülő szél. — Nos mi baja leányodnak? kérdé a dali férfiú s mire a reszko "öreg k telt volna, társa is megérkezett. — Leányom, Iliám haldoklik. Ő volt mindenem azt hittem ő fogja le szemeimet s ime én temetem el. Rettenetes lesz ha meghal, nekem nem lesz többé életem! — zokogott az öreg s egyre tépve különben is ritka fürtéit. — Orvos úr! — mondá a déli férfiú kísérőjéhez fordulva — siessünk ha lehet segíteni. Az orvos indulni akart, de az öreg lábaihoz omlott, átkucsolta azokat s keserves hangon dadogá. Van isten, a kétségbeesés pillanatában küldi őrzőangyalait, — azzal felugrott s megragadva az orvos karját, gyors léptekkel vezette a kunyhóba, hova a deli férfiú is követte őket, a másik két vadász pedig dideregve állapodott meg a konyhában, mely néhány nap óta aligha látott tüzet. Alacsony szobába léptek az orvos és a deli férfiú, melyben minden a legnagyobb nyomort árult el, de azért mindenütt a legnagyobb tisztaság ragyogott. A szobában fagyos levegő, zúzos falak és azok egyike mellett rozzant ágy és azon mintegy 24 - 25 éves beteg leány, aki részvétet gerjesztő nagy kék szemeivel nyugtalanul tekintett a belépőkre. Halvány arczára a hosszú betegség rányomta ugyan pecsétjét, de a szép vonásokat nem tudta onnan letörölni. — Az orvos Iliám! az orvos ur — rebegé az öreg leányához hajolva, mire az elgyengült beteg nagy erőfeszítéssel fölemelkedett; de mielőtt az orvos felé nyújthatta volna csont kezeit, ismét visszahanyatlott hideg vánkosára. Az orvos a beteg ágyához lépett és megtapogatta aterét, mely őrült gyorsasággal lüktetett, azután igy szólt az apához: — Mindenekelőtt fűteni kell öreg, mert e szegény gyermek félig meg van fagyva — Oh istenem! — sóhajtott az öreg — de ha nincs fánk. A tél oly hamar s oly zordonan köszöntött be, hogy nem szerezhettem be, pedig jó három óra ide az erdő s a beteget sem hagyhatom el — teve hozzá s köny csordult ki ősz pillái alól. Majd holnap megszerzeta, ha életembe kerül is__ — Még ma és pedig rögtön fűteni kell — mondá az orvos határozottan — mert megöli a hideg — suga az öreg fülébe. Az öreg megrezzent, ajaka reszketett, azután oda hajolt leányához s hízelgő hangon mondá: Iliám! kivágom a diófát, megengeded, akarod? A szelek, fagy, vihar félig úgy is kiszáraztatta. Majd nagy tüzet csinálok ágaiból s nem fázol és meggyógyulsz. Ugye megtehetem ? — Oh kedves apám! égess el mindent, csak azt kíméld — esdett a leány hörgő lélekzettel — csak szent diófámat ne bántsd. Én holnapig várhatok. Oh csak kedves fámat kíméld, tudod mi az nekem — mondá és reszkető szavai hangos zokogásba fúltak. Az aggapa váltva leányára és az orvosra tekintett, majd oda lépett vendégeihez s a diófa történetét igy beszéli el: „Iliám e diófát ezelőtt húsz évvel ültette egy kis játszótársával, kit mint árvafiút fogadtam házamhoz, mikor még szegény boldogult feleségem is élt. A kis csemetét mindennap megöntözök s mig az szépen gyarapodott, terebélyesedett, az alatt a gyermekek is felnevelkedtek és boldog szeretők lettek. Nem elleneztük, mert a fiú munkás s becsületes volt és az ifjak igazán szerették egymást. E fa alatt esküdtek egymásnak örök hűséget. Nem meghalt s a legényt elvitték katonának, ő a természet szabad gyermeke irtódzott az állástól, megszökött s ide menekült e diófa árnya alá, hol Iliája busongott. Háromszor szegte meg kényszeritett esküjét s harmadszor is itt fogták el s itt csókolt Iliám njakára bucsucsókot. Nem tért vissza többé, elitélték ... agyonlőtték. Iliám soká várta e fa alá; de midőn végre meghallotta e leverő hirt, ereje fogyni kezdett, arcza szépsége hervadt, mint a féregrágta virág, mignem ágynak esett s érzem, hogy állapota reménynélküli. — E diófa az, mely látta annyi boldog óráját, ez szerelme emléke, ez hallotta sóhajait s zokogását. — Itt elnémult az öreg, azután pedig sírt, mint a szopós gyermek. — Még nem reménynélküli jó öreg! — vigasz