Fehérvári Hiradó, 1882. július-december (3. évfolyam, 28-54. szám)

1882-07-02 / 28. szám

III. évfolyam Székesfehérvár, 1882. julius 2 28. szám. A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve . Egy évre ... 4 frt.­­ Fél évre.... 2 frt. Negyed évre . 1 frt. Egy szám ára. 8 kr. A lap szellemi részét­­ illető közlemények a szerkesztőséghez (me­­­­gyeház-utcza 8. szám) intézendők. .. Kéziratok vissza nem adatnak. VEGYESTARTALMU HETILAP. ZMZegrjelen minden vasárnap. ; A lap anyagi részét­ \ illető közlemények elő-­ fizetési, hirdetési pén­ j­­­zek a kiadóhivatalhoz . (megyeház-utcza 8. sz.) \ intézendők. | Hirdetések jutányosan ' számíttatnak._ __ | | Nyilttér sora 20 kr. i | Bélyegdíj a hirdetések ! után 30 kr. Előfizetési pénzek elfogadtatnak a „Fehérvári Hiradó“ kiadóhivatalában s minden postahivatalnál. — Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban. Budapesten Goldberger V. A. hirdetési irodájában, Hausenstein és Voglernél. Bécsben Hausenstein és Voglernél, H. Schaleknál, Oppelik L.-nél, Y. Hrdlicka, Mosse Rudolfnál, M. Dukesnél, Frankfurtban Daube & Comp.-nál Hamburgban Steiner Adolfnál Párisban Mosse Rudolfnál. Előfizetési felhívás „FEHÉRVÁRI HÍRADÓ“ vegyestartalmú hetilap 1882/ III. Évfolyamánál harmadik nyelére. Illesselési intézetek s Egész évre.................................4 frt. Fél évre....................................2 frt. Negyed évre..............................1 frt. Kérjük tisztelt olvasóinkat, kiknek előfize­tésük a negyed végével lejárt, miszerint az előfi­zetést mielőbb megújítani szíveskedjenek, nehogy a lap vételében fennakadás történjék. Az előfizetési pénzek és postautalványok a „Fehérvári Híradó“ kiadóhivatalához küldendők. Az előfizetés legczélszerűbben postautalvány útján eszközölhető. ___________Kiadóhivatal. Le a kalapokkal! Nem találunk szavakat, hogy elismerésünk s hálánknak méltó kifejezést adjunk. Itt a tett beszél, melynek szava meghatóbb, elbájolóbb, mint a legbűbájosabb zene hangja. A mily magas az az állás, melyen ünnepel­tünk ragyog, oly nagyszerű az az adomány, melylyel nevét Székesfehérvár történetében ragyogóvá tette. A herczegprimás, városunk szülötte 25 éves püspöki jubileuma alkalmával nagy szellemével szülővárosába szállt s hogy emléke örök maradjon, mint a város, melynek falai közt a napot meg­­pillantó, 100.000 forint alapítványt tett következő levél kíséretében: Tisztelt városi közönség! Meghatva értesültem a t. közönség abbeli szives elhatározásáról, mely szerint püspökké szen­­teltetésem 25-ik évfordulója alkalmából szerencse­­kivonatait nálam küldöttségileg kívánja kifejeztetni A „Fehérvári Hiradó“ Tárm­a. ÜLTem, mondtuk el___ Nem mondtuk el egymásnak Nem tudta senki sem, Csak néha szállt szivünkbe Egy néma sejtelem. Nem mondtuk el egymásnak S mindenki tudta már. Titkunkat elbeszélte A zengő kis madár. Bámulva hallgatott rá Az ingó falevél, Figyelve meg meg állott A lenge esti szél. A zümmögő bogár is A szende rózsafák Dalát a kis madárnak Figyelve hallgaták. De nem maradt titokban Szivünknek érzete, A szende rózsa másnap Arról beszélgete. Azóta azt susogja Az ingó falevél A zümmögő bogár is A lenge esti szél. JE. Szabó Lajos.­ ­) Et a di a fe fiai. — Beszély. — — ITra.aa.czié.’ból­ — Boulogneban történt, az 1804-ik évben, mikor a franczia sasok vezére a hatalmas Napoleon át­szállandó vala Angolok földére, hogy a kevély­séget és ingerkedő Brittania önhitségét megtörje. A boulognei kikötőben egész raj kisebb nagyobb hadi­hajó horgonyzott tétlenül, mint valami fás vidék látszott a sok égbe meredező árbocz és a magasban fenn a kis háromszinű zászlócskák lebegtek, mintha a csipős szél ellen akartak volna kikelni, mely őket kényekedve szerint dobálta ide-oda, csűrte csavarta. A kikötő parton munkálkodó hemzsegő sereg és pihenő katonacsoportok zajongtak, éles beszéd­ben a jövendő vitézség felett, melyet a tengeri csaták véres honában szerezni fognak. Mindenféle ép annyi volt hallható a vitéz­ségről, mint a kifogyot türelemről. Alig várta a nyughatatlan franczia vér a harczot, melyben babért vagy sírt szerez magának. Igen, mert senki sem gyanita akkor még, hogy az egész hadjárat elenyészik és a büszke sasok nem szálnak átt a tengeren. A tengerpartnál pihenő katonák között leg­gyakoribb volt a verekedés s­­zívódás, ujjat húz­tak egymással, verekedtek és gyakran halálosan megsértik egymást, csupa unalomból. A tisztek a­helyett, hogy jó példával mentek volna előre, egy hajszálnyival sem voltak jobbak a legénységnél. Egyik a másikat gúnyolta, hogy így mindig legyen unaloműző. De gyakran megtörtént, hogy a tréfából, komoly, sőt szomorú dolog fejlődött. A többek között ilyen eset történt Miloc első hadnagy és Tréfort zászlótartó között, kik egy hajón szolgálák a dicső Napóleont. Tréfort a zászlótartó örökké pezsgővérű vesze­kedő egyén volt, mig Miloc, szende s mindenkivel megférő jelleműnek ismertetett. Tréfort egykor gúny tárgyává tévé Milocot s daczára annak, hogy az föllebjárója volt neki, addig izgatta, mig valódi sértegetéssé került a dolog s Miloc szárazon, mihaszna szájhősnek czi­­mezé a zászlótartót. Ennek sem kellett több, felugrott s párbajra hivá Milocot: — Nyomorult, gyáva ön ha el nem fogadja. — Tréfort ur! viszonzá a hadnagy, a haza és császár nem azért adták az aranybojtos kardot, hogy annak kegyével bajtársaimat öljem meg. Hogy bátorságom van azt hivatalom s érdemjeleim mutatják s e hivatalt véremmel, lépcsőről-lépcsőre a vitézséggel vívtam ki. Önnek pályáját pedig nem volna kedvem kardszúrás által megsemmisí­teni ! Ha halni akar sokkal dicsőségesebben kielé­gítheti ezen óhaját. Általában szólva nekem nincs kedvem saját életemet egy ember kedvéért fel­áldozni, hol sem becsület sem önjutalom nem vár reá. Az én vérem, a hazáé s csak azért fogom ontani, úgy a­hogy kell, minden időben önkéntesen. Más talán tisztán átlátta volna a hadnagy beszédének igazságát, de az egyre dühöngő zászlós még inkább felbőszült. Ő azon szerencsétlenekhez tartozott, kik azt hiszik, hogy a megbántást csak embervérrel lehet lemosni. — Önnek 24 órát adok a meggondolásra s ha ön nekem ez idő alatt elégtételt nem ad, akkor én önnel azt a szégyent teszem, mely minden katonát a legmélyebben meggyaláz. Miloc e szavakra vérpiros lett, azután elsá­padt s keze önkéntelenül kardja markolatát kérése. — Azt nem fogja ön tenni, mondá a had­nagy tompa hangon, rettentő pillantást vetvén a zászlósra. Mert ha megteszi, akkor meg kell önt ölnöm s akkor mindketten szerencsétlenekké le­szünk. Hallják-e önök mindnyájan, akkor én Tré­­fortot megölöm és megölök mindenkit, ki kezet meri reám tenni. Erre esküszöm. És az elomló vér, bosszút kiáltott az ingerlő fejére. Ezt mondva erős léptekkel távozott el, bámulatba ejtve a jelen­levőket. — Ez különös, mondá egy hajóskapitány, ez a hadnagy mindig bátornak mutatá magát, egyaránt vív pisztoly és karddal s most megszégyeníti ön­magát, rangját s az egész tisztikart. — Valóban ő oly jó lövő, hogy a fecskét röptiben lelövi, téve hozzá egy másik. — Örüljön Trefort, mondá egy harmadik, hogy Miloc az ön kihívását el nem fogadá, mert nagyon koczkáztatta volna életét. — Az nekem mindegy. Biztossága a vívás­ban nem rettent vissza engem s és ez bizonyítja Miloc gyávaságát, hogy annyi előnye daczára sem fogadta el a párbajt. S ha feltételénél marad, ki kell lökni őt a tisztikarból, melyet viselete által meggyalázott. Uraim! Miloc nem érdemli, hogy bajtársunk legyen, így beszélt a zászlótartó vad tűzzel. — A mi azon állítását illeti Tréfort ur, hogy Miloc gyáva, azt nem hiszem, mondá mély hangon a hadbíró. Tudja-e Tréfort úr, hogy Miloc kétszer tette életét koc­kára, hogy bizony kevesen mernék azt fele oly módon is megtenni. Egyszer hirtelen szélvész támadt és beteges matrózaink a hajófe­nékben nyögtek, a midőn a szükség nagy volt, a szélvész a hajót egy homokpad felé kergető. A kapitány halálsápadt arczc­al lépett a kétségbe­esett matrózok közé s inkább kérő, mind paran­csoló hangon mondá: áldozza föl valaki magát a hajó népéért s mászszon fel a nagy árboczra és vagdalja szét a köteleket. Ámde ki volt olyan bátor, ki a már sü­lyedező hajó árboczára felmász­­szon, hol a magasban a szél még egyszer oly erős, nem volt-e biztos halál. A kapitány fájdalmasan sóhajtott fel s aggódva nézte a matrózok arczát, a midőn én véletlenül a rettentő árboczra tekint s minthogy körülményeim nem olyanok, miként a tisztelt küldöttséget székhelyemen illően fogad­hatnám és annak elmondhatnám állandó vonzalmam tárgyát képező szülővárosom melyik szükségletén szándékozom ez alkalommal segíteni, ezen után vagyok kénytelen a t. városi közönség tudomására hozni, hogy kedvelt szülővárosom iránti hű ragasz­kodásom és szeretetem jeléül Székesfehérvár szab. kir. város árvái részére állítandó árvaház szük­ségleteihez egy százezer forintnyi alapitványnyal kívánok járulni, megjegyezvén, hogy a helyi viszo­nyok megismerése után fogok a részbeni óhajtá­somnak tüzetes kifejezést adni s hogy főpénztá­ramat utasítottam az összegnek kézhez szolgál­tatására. Fogadja a t. városi közönség ezen ajánlatomat szívesen és tartson meg ezentúl is becses emlé­kében. Kelt Esztergomban, 1882. évi jun. 25. Hyprimás Simon János. H­elyi ipar. Nem valami rögtön szembeötlő, de meg­dönthetien igazság, hogy a helyben készült iparczikk, ha különben szolid és hozzá értő iparos kezéből került ki, még azon esetben is ha jutányosabb, ha 8—10 százalékkal nagyobb pénzösszeget kell érte adni, mint a fővárosi czikkért, hanem egy kis számítás kell hozzá. Ismerik gyöngéinket a házaló ügynökök, tudják, hogy hiúságunk többre becsüli a czik­­ket, melyről azt mondhatjuk, hogy Budapestről vagy Bécsből érkezett, mert azt hisszük, hogy e fontoskodó nyilatkozat még a mi saját egyéni renommee-nkat is emelni fogja, pedig ez csak a gyenge értelműeknek imponál. De még más fogó vége is van a dolognak. Az ügynökök részletfizetés mellett adják áruikat és már ez jó vízfényűző hajlamaink malmára, mert bomlott módon szeretünk hitelre vásárolni és nem gondoljuk meg, hogy az ilyen részlet­­fizetés czukros burkolatában valóságos zsebmet­szés lappang, melyet a törvény csak azért nem üldöz, mert az ember önkényt adja belé a derekát. Hogy példával éljünk, egy fali ingaóra melyért 8 hónapon át havonként csak 5 frtot fizetünk, tulajdonkép 40 frtba került, holott helyben készfizetés mellett 22 frtért megszerez­hető, és nincs is kettő közt egyéb különbség, mint csak az, hogy a jó bécsi óra minden szép­sége mellett sűrűn kívánkozik az óraműveshez, hogy ott messze földről ide származott testvé­reivel találkozót ünnepeljen, holott a helyben készült, szerényebb áru, de semmivel sem alább­­való külsejű óra úgy van eleresztve a szülői háztól, mint az egyszeri derék apa leánya, ki­nek egyik hozományát az az aranytanács is ké­pezte, hogy addig szeretlek, mig férjed szeretni fog. így a dajkasági díj a tulajdonos zsebében marad, mert a helybeli iparos, meg a vidéki házaló közt, ha egyéb különbséget nem kere­sünk is, annyi bizonyosan van, hogy a helyben lakó polgártárs féltékeny becsületére, a jött­­ment áru­kínáló pedig, kinek hátán a vagyona, keblében a kenyere, csak a pénzt söpri föl és a markába nevet, ha sikerült neki jól lefőznie bennünket. Ő megölheti a tyúkot, mely neki aranytojást rak, a helybeli ezt a jövőre való tekintetnél fogva józanul meg nem teheti. Ha valaki nálunk a lányát férjhez adja és annak kiházasítására szánt egy pár száz forint csörög a zsebében, azonnal Budapestre rándul és örvendve jön haza, ha 5—600 forintos vá­sárlása mellett 50 forintot megtakaríthatott, azt azonban nem számítja, hogy ugyanazon zsebből mit költött el útközben harmadmagával három napon át, míg a fővárosban minden jelentéke­nyebb áruraktárt össze-vissza szaladt és hogy mit mulasztott itthon ennyi időn át. Valóban elvesztette a réven, a­mit meg­nyert a vámon, mert a bútorok hozatala és az esetleges kár, mi az iparczikkek szállításánál oly gyakori melléklet, sok esetben magasra rúg, ha még azt nem számítanák is be, hogy a szál­lított bútorok rendesen tisztítást is várnak, mi­előtt azokat helyekre állíthatnék be. Azt mondják erre, hogy nincs helyben vá­laszték. Tessék kinek-kinek szája íze szerint rendelni, van ügyes iparosunk elég, ki a fölcsi­­gázott igényeket is kielégíteni képes, nem hiány­zanak köztök olyanok sem, kik nemcsak Buda­pesten, de még külföldön is dolgoztak, szakér­telem hiányában tehát nincsenek, sőt fognak azok elsőrangú segédeket is tartani, hogy gyor­san kiszolgálhassák a közönséget, csak legyen megrendelés. Nem csupán azért pártoljuk lelkünkből a helybeli ipart, mert jutányosabb, noha az em­bernek zsebéhez ezen igen közel fekvő körül­mény is figyelembe veendő, hanem leginkább azon okból, mert megérdemli. Azt mondta I. Napóleon, hogy minden ember kiemelkedhetik a köznapiasságból, ha neki teret adnak. Iparo­saink is ki fogják elégíteni fokozottabb igényein­ket is, csak ne tegyük őket mi magunk fok­ozó iparosokká, nehogy munkahiányból még olyant is kénytelenek legyenek megcselekedni, a mi már nem egyszer megtörtént, hogy t. i. egyes üzérkedők visszacseréltek használt bútort és találkozott mester, ki megrendelés folytán meg­gyalulta annak testetlen részeit, hogy igy az ócska ismét uj gyanánt kerüljön a jóhiszemű vevő birtokába. Azt ugyan sajnálni nem érdemes, a­kinek a fapénz is jó, de az iparosok jó véleménye olyan dolog, melylyel kíméletlenül bánni nem szabad, akár spekuláczió, akár nagyralátás vezérelje az embert. Hamisz István: Kegyeletes nap. Junius 27. Fehérmegyében évenként egyszer ünnepély van, midőn szeretve tisztelt főispánjának Sző­­gyény-Marich Lászlónak nevenapja van. E napon őszinte tisztelőinek nagy száma szokta csoóri kastélyában felkeresni, hogy a tisz­telet és hódolat adóját lerója azon férfiú iránt, ki a megye és város ügyeit oly tapintatosan és min­den hullámzástól menten vezeti. Múlt hó 27-én a szokottnál kevesebben se-

Next