Fehérvári Hiradó, 1882. július-december (3. évfolyam, 28-54. szám)
1882-07-02 / 28. szám
III. évfolyam Székesfehérvár, 1882. julius 2 28. szám. A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve . Egy évre ... 4 frt. Fél évre.... 2 frt. Negyed évre . 1 frt. Egy szám ára. 8 kr. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (megyeház-utcza 8. szám) intézendők. .. Kéziratok vissza nem adatnak. VEGYESTARTALMU HETILAP. ZMZegrjelen minden vasárnap. ; A lap anyagi részét \ illető közlemények elő- fizetési, hirdetési pén jzek a kiadóhivatalhoz . (megyeház-utcza 8. sz.) \ intézendők. | Hirdetések jutányosan ' számíttatnak._ __ | | Nyilttér sora 20 kr. i | Bélyegdíj a hirdetések ! után 30 kr. Előfizetési pénzek elfogadtatnak a „Fehérvári Hiradó“ kiadóhivatalában s minden postahivatalnál. — Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban. Budapesten Goldberger V. A. hirdetési irodájában, Hausenstein és Voglernél. Bécsben Hausenstein és Voglernél, H. Schaleknál, Oppelik L.-nél, Y. Hrdlicka, Mosse Rudolfnál, M. Dukesnél, Frankfurtban Daube & Comp.-nál Hamburgban Steiner Adolfnál Párisban Mosse Rudolfnál. Előfizetési felhívás „FEHÉRVÁRI HÍRADÓ“ vegyestartalmú hetilap 1882/ III. Évfolyamánál harmadik nyelére. Illesselési intézetek s Egész évre.................................4 frt. Fél évre....................................2 frt. Negyed évre..............................1 frt. Kérjük tisztelt olvasóinkat, kiknek előfizetésük a negyed végével lejárt, miszerint az előfizetést mielőbb megújítani szíveskedjenek, nehogy a lap vételében fennakadás történjék. Az előfizetési pénzek és postautalványok a „Fehérvári Híradó“ kiadóhivatalához küldendők. Az előfizetés legczélszerűbben postautalvány útján eszközölhető. ___________Kiadóhivatal. Le a kalapokkal! Nem találunk szavakat, hogy elismerésünk s hálánknak méltó kifejezést adjunk. Itt a tett beszél, melynek szava meghatóbb, elbájolóbb, mint a legbűbájosabb zene hangja. A mily magas az az állás, melyen ünnepeltünk ragyog, oly nagyszerű az az adomány, melylyel nevét Székesfehérvár történetében ragyogóvá tette. A herczegprimás, városunk szülötte 25 éves püspöki jubileuma alkalmával nagy szellemével szülővárosába szállt s hogy emléke örök maradjon, mint a város, melynek falai közt a napot megpillantó, 100.000 forint alapítványt tett következő levél kíséretében: Tisztelt városi közönség! Meghatva értesültem a t. közönség abbeli szives elhatározásáról, mely szerint püspökké szenteltetésem 25-ik évfordulója alkalmából szerencsekivonatait nálam küldöttségileg kívánja kifejeztetni A „Fehérvári Hiradó“ Tárma. ÜLTem, mondtuk el___ Nem mondtuk el egymásnak Nem tudta senki sem, Csak néha szállt szivünkbe Egy néma sejtelem. Nem mondtuk el egymásnak S mindenki tudta már. Titkunkat elbeszélte A zengő kis madár. Bámulva hallgatott rá Az ingó falevél, Figyelve meg meg állott A lenge esti szél. A zümmögő bogár is A szende rózsafák Dalát a kis madárnak Figyelve hallgaták. De nem maradt titokban Szivünknek érzete, A szende rózsa másnap Arról beszélgete. Azóta azt susogja Az ingó falevél A zümmögő bogár is A lenge esti szél. JE. Szabó Lajos. ) Et a di a fe fiai. — Beszély. — — ITra.aa.czié.’ból — Boulogneban történt, az 1804-ik évben, mikor a franczia sasok vezére a hatalmas Napoleon átszállandó vala Angolok földére, hogy a kevélységet és ingerkedő Brittania önhitségét megtörje. A boulognei kikötőben egész raj kisebb nagyobb hadihajó horgonyzott tétlenül, mint valami fás vidék látszott a sok égbe meredező árbocz és a magasban fenn a kis háromszinű zászlócskák lebegtek, mintha a csipős szél ellen akartak volna kikelni, mely őket kényekedve szerint dobálta ide-oda, csűrte csavarta. A kikötő parton munkálkodó hemzsegő sereg és pihenő katonacsoportok zajongtak, éles beszédben a jövendő vitézség felett, melyet a tengeri csaták véres honában szerezni fognak. Mindenféle ép annyi volt hallható a vitézségről, mint a kifogyot türelemről. Alig várta a nyughatatlan franczia vér a harczot, melyben babért vagy sírt szerez magának. Igen, mert senki sem gyanita akkor még, hogy az egész hadjárat elenyészik és a büszke sasok nem szálnak átt a tengeren. A tengerpartnál pihenő katonák között leggyakoribb volt a verekedés szívódás, ujjat húztak egymással, verekedtek és gyakran halálosan megsértik egymást, csupa unalomból. A tisztek ahelyett, hogy jó példával mentek volna előre, egy hajszálnyival sem voltak jobbak a legénységnél. Egyik a másikat gúnyolta, hogy így mindig legyen unaloműző. De gyakran megtörtént, hogy a tréfából, komoly, sőt szomorú dolog fejlődött. A többek között ilyen eset történt Miloc első hadnagy és Tréfort zászlótartó között, kik egy hajón szolgálák a dicső Napóleont. Tréfort a zászlótartó örökké pezsgővérű veszekedő egyén volt, mig Miloc, szende s mindenkivel megférő jelleműnek ismertetett. Tréfort egykor gúny tárgyává tévé Milocot s daczára annak, hogy az föllebjárója volt neki, addig izgatta, mig valódi sértegetéssé került a dolog s Miloc szárazon, mihaszna szájhősnek czimezé a zászlótartót. Ennek sem kellett több, felugrott s párbajra hivá Milocot: — Nyomorult, gyáva ön ha el nem fogadja. — Tréfort ur! viszonzá a hadnagy, a haza és császár nem azért adták az aranybojtos kardot, hogy annak kegyével bajtársaimat öljem meg. Hogy bátorságom van azt hivatalom s érdemjeleim mutatják s e hivatalt véremmel, lépcsőről-lépcsőre a vitézséggel vívtam ki. Önnek pályáját pedig nem volna kedvem kardszúrás által megsemmisíteni ! Ha halni akar sokkal dicsőségesebben kielégítheti ezen óhaját. Általában szólva nekem nincs kedvem saját életemet egy ember kedvéért feláldozni, hol sem becsület sem önjutalom nem vár reá. Az én vérem, a hazáé s csak azért fogom ontani, úgy ahogy kell, minden időben önkéntesen. Más talán tisztán átlátta volna a hadnagy beszédének igazságát, de az egyre dühöngő zászlós még inkább felbőszült. Ő azon szerencsétlenekhez tartozott, kik azt hiszik, hogy a megbántást csak embervérrel lehet lemosni. — Önnek 24 órát adok a meggondolásra s ha ön nekem ez idő alatt elégtételt nem ad, akkor én önnel azt a szégyent teszem, mely minden katonát a legmélyebben meggyaláz. Miloc e szavakra vérpiros lett, azután elsápadt s keze önkéntelenül kardja markolatát kérése. — Azt nem fogja ön tenni, mondá a hadnagy tompa hangon, rettentő pillantást vetvén a zászlósra. Mert ha megteszi, akkor meg kell önt ölnöm s akkor mindketten szerencsétlenekké leszünk. Hallják-e önök mindnyájan, akkor én Tréfortot megölöm és megölök mindenkit, ki kezet meri reám tenni. Erre esküszöm. És az elomló vér, bosszút kiáltott az ingerlő fejére. Ezt mondva erős léptekkel távozott el, bámulatba ejtve a jelenlevőket. — Ez különös, mondá egy hajóskapitány, ez a hadnagy mindig bátornak mutatá magát, egyaránt vív pisztoly és karddal s most megszégyeníti önmagát, rangját s az egész tisztikart. — Valóban ő oly jó lövő, hogy a fecskét röptiben lelövi, téve hozzá egy másik. — Örüljön Trefort, mondá egy harmadik, hogy Miloc az ön kihívását el nem fogadá, mert nagyon koczkáztatta volna életét. — Az nekem mindegy. Biztossága a vívásban nem rettent vissza engem s és ez bizonyítja Miloc gyávaságát, hogy annyi előnye daczára sem fogadta el a párbajt. S ha feltételénél marad, ki kell lökni őt a tisztikarból, melyet viselete által meggyalázott. Uraim! Miloc nem érdemli, hogy bajtársunk legyen, így beszélt a zászlótartó vad tűzzel. — A mi azon állítását illeti Tréfort ur, hogy Miloc gyáva, azt nem hiszem, mondá mély hangon a hadbíró. Tudja-e Tréfort úr, hogy Miloc kétszer tette életét kockára, hogy bizony kevesen mernék azt fele oly módon is megtenni. Egyszer hirtelen szélvész támadt és beteges matrózaink a hajófenékben nyögtek, a midőn a szükség nagy volt, a szélvész a hajót egy homokpad felé kergető. A kapitány halálsápadt arczcal lépett a kétségbeesett matrózok közé s inkább kérő, mind parancsoló hangon mondá: áldozza föl valaki magát a hajó népéért s mászszon fel a nagy árboczra és vagdalja szét a köteleket. Ámde ki volt olyan bátor, ki a már sülyedező hajó árboczára felmászszon, hol a magasban a szél még egyszer oly erős, nem volt-e biztos halál. A kapitány fájdalmasan sóhajtott fel s aggódva nézte a matrózok arczát, a midőn én véletlenül a rettentő árboczra tekint s minthogy körülményeim nem olyanok, miként a tisztelt küldöttséget székhelyemen illően fogadhatnám és annak elmondhatnám állandó vonzalmam tárgyát képező szülővárosom melyik szükségletén szándékozom ez alkalommal segíteni, ezen után vagyok kénytelen a t. városi közönség tudomására hozni, hogy kedvelt szülővárosom iránti hű ragaszkodásom és szeretetem jeléül Székesfehérvár szab. kir. város árvái részére állítandó árvaház szükségleteihez egy százezer forintnyi alapitványnyal kívánok járulni, megjegyezvén, hogy a helyi viszonyok megismerése után fogok a részbeni óhajtásomnak tüzetes kifejezést adni s hogy főpénztáramat utasítottam az összegnek kézhez szolgáltatására. Fogadja a t. városi közönség ezen ajánlatomat szívesen és tartson meg ezentúl is becses emlékében. Kelt Esztergomban, 1882. évi jun. 25. Hyprimás Simon János. Helyi ipar. Nem valami rögtön szembeötlő, de megdönthetien igazság, hogy a helyben készült iparczikk, ha különben szolid és hozzá értő iparos kezéből került ki, még azon esetben is ha jutányosabb, ha 8—10 százalékkal nagyobb pénzösszeget kell érte adni, mint a fővárosi czikkért, hanem egy kis számítás kell hozzá. Ismerik gyöngéinket a házaló ügynökök, tudják, hogy hiúságunk többre becsüli a czikket, melyről azt mondhatjuk, hogy Budapestről vagy Bécsből érkezett, mert azt hisszük, hogy e fontoskodó nyilatkozat még a mi saját egyéni renommee-nkat is emelni fogja, pedig ez csak a gyenge értelműeknek imponál. De még más fogó vége is van a dolognak. Az ügynökök részletfizetés mellett adják áruikat és már ez jó vízfényűző hajlamaink malmára, mert bomlott módon szeretünk hitelre vásárolni és nem gondoljuk meg, hogy az ilyen részletfizetés czukros burkolatában valóságos zsebmetszés lappang, melyet a törvény csak azért nem üldöz, mert az ember önkényt adja belé a derekát. Hogy példával éljünk, egy fali ingaóra melyért 8 hónapon át havonként csak 5 frtot fizetünk, tulajdonkép 40 frtba került, holott helyben készfizetés mellett 22 frtért megszerezhető, és nincs is kettő közt egyéb különbség, mint csak az, hogy a jó bécsi óra minden szépsége mellett sűrűn kívánkozik az óraműveshez, hogy ott messze földről ide származott testvéreivel találkozót ünnepeljen, holott a helyben készült, szerényebb áru, de semmivel sem alábbvaló külsejű óra úgy van eleresztve a szülői háztól, mint az egyszeri derék apa leánya, kinek egyik hozományát az az aranytanács is képezte, hogy addig szeretlek, mig férjed szeretni fog. így a dajkasági díj a tulajdonos zsebében marad, mert a helybeli iparos, meg a vidéki házaló közt, ha egyéb különbséget nem keresünk is, annyi bizonyosan van, hogy a helyben lakó polgártárs féltékeny becsületére, a jöttment árukínáló pedig, kinek hátán a vagyona, keblében a kenyere, csak a pénzt söpri föl és a markába nevet, ha sikerült neki jól lefőznie bennünket. Ő megölheti a tyúkot, mely neki aranytojást rak, a helybeli ezt a jövőre való tekintetnél fogva józanul meg nem teheti. Ha valaki nálunk a lányát férjhez adja és annak kiházasítására szánt egy pár száz forint csörög a zsebében, azonnal Budapestre rándul és örvendve jön haza, ha 5—600 forintos vásárlása mellett 50 forintot megtakaríthatott, azt azonban nem számítja, hogy ugyanazon zsebből mit költött el útközben harmadmagával három napon át, míg a fővárosban minden jelentékenyebb áruraktárt össze-vissza szaladt és hogy mit mulasztott itthon ennyi időn át. Valóban elvesztette a réven, amit megnyert a vámon, mert a bútorok hozatala és az esetleges kár, mi az iparczikkek szállításánál oly gyakori melléklet, sok esetben magasra rúg, ha még azt nem számítanák is be, hogy a szállított bútorok rendesen tisztítást is várnak, mielőtt azokat helyekre állíthatnék be. Azt mondják erre, hogy nincs helyben választék. Tessék kinek-kinek szája íze szerint rendelni, van ügyes iparosunk elég, ki a fölcsigázott igényeket is kielégíteni képes, nem hiányzanak köztök olyanok sem, kik nemcsak Budapesten, de még külföldön is dolgoztak, szakértelem hiányában tehát nincsenek, sőt fognak azok elsőrangú segédeket is tartani, hogy gyorsan kiszolgálhassák a közönséget, csak legyen megrendelés. Nem csupán azért pártoljuk lelkünkből a helybeli ipart, mert jutányosabb, noha az embernek zsebéhez ezen igen közel fekvő körülmény is figyelembe veendő, hanem leginkább azon okból, mert megérdemli. Azt mondta I. Napóleon, hogy minden ember kiemelkedhetik a köznapiasságból, ha neki teret adnak. Iparosaink is ki fogják elégíteni fokozottabb igényeinket is, csak ne tegyük őket mi magunk fokozó iparosokká, nehogy munkahiányból még olyant is kénytelenek legyenek megcselekedni, a mi már nem egyszer megtörtént, hogy t. i. egyes üzérkedők visszacseréltek használt bútort és találkozott mester, ki megrendelés folytán meggyalulta annak testetlen részeit, hogy igy az ócska ismét uj gyanánt kerüljön a jóhiszemű vevő birtokába. Azt ugyan sajnálni nem érdemes, akinek a fapénz is jó, de az iparosok jó véleménye olyan dolog, melylyel kíméletlenül bánni nem szabad, akár spekuláczió, akár nagyralátás vezérelje az embert. Hamisz István: Kegyeletes nap. Junius 27. Fehérmegyében évenként egyszer ünnepély van, midőn szeretve tisztelt főispánjának Szőgyény-Marich Lászlónak nevenapja van. E napon őszinte tisztelőinek nagy száma szokta csoóri kastélyában felkeresni, hogy a tisztelet és hódolat adóját lerója azon férfiú iránt, ki a megye és város ügyeit oly tapintatosan és minden hullámzástól menten vezeti. Múlt hó 27-én a szokottnál kevesebben se-