Fehérvári Hiradó, 1883. január-június (4. évfolyam, 1-24. szám)

1883-06-10 / 23. szám

IV. évfolyam Székesfehérvár, 1883. junius 10. 23. szám A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve . Egy évre ... 4 frt. Fél évre.... 2 frt. Negyed évre . 1 frt. Egy szám ára. 8 kr. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (me­­gyeház-utcza 8. szám) ; intézendők. Kéziratok vissza nem adatnak.­­ VEGYESTARTALMÚ HETILAP. Irdeg­ jelen m­­ ind­en vasárnap. A lap anyagi részét illető közlemények elő­­­­fizetési, hirdetési pén­­­­zek a kiadóhivatalhoz (megyeház-utcza 8. sz.) intézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak s ^­­ Nyilttér sora 20 kr.­­ ! Bélyegdíj a hirdetések után 30 kr. * I. * * * * * * 8 * * I. Előfizetési pénzek elfogadtatnak a „Fehérvári Hiradó“ kiadóhivatalában s minden postahivatalnál. — Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban. Budapesten Goldberger V. A hirdetési irodájában, Hausenstein és Voglernél. Bécsben Hausenstein és­­Mernél, H. Schaleknál, Oppelik L.-nél, V. Hrdlicka, Mosse Rudolfnál, M. Dukesnél. Frankfurtban Daube­s&­ Comp.-nál Hamburgban Steiner Adolfnál és Párisban Mosse Rudolfnál.­­• Nyílt levél. Budapest, 1883. junius 2. Tisztelt barátom! Lapod közelebbi szá­maiban két czikk jelent meg, mely társadalmunk bajai ellen panaszkodott. Engedd meg, hogy én is — a­kit érdekel a társadalom — kedves la­podban hozzászólhassak e fontos kérdéshez. Sok igazat mondanak vezérczikkezők tár­sadalmi életünk pangását tekintve, de azért nincs okunk oly fekete színben tekinteni a mai társadalmat, mert hiszen a társadalomban fel­tűnő minden általánosabb tünet mintegy a meg­változott helyzet alakulásainak, sok önkényte­len tényező közreműködésének szükségszerű következménye. Az a pangás, a közügyek iránti meleg és általános érdeklődés megcsappanása, az a minden nemesebb iránti lelkesedés, az a csigaszerű ösz­­szehúzódás általános a társadalomban. Ugyanezen panasz hangzik minden ajkon, de azért nem lephet meg senkit. Az ember az utolsó századokban reálisabb lett, olyan, a­minő sohasem volt. Az egyenjogúság kihirdetésével, a társa­dalom rétegeit szétválasztó korlátok ledönté­sével minden ember oda van vetve az élet pia­czára ezen puszta, rideg szóval: élj ha tudsz, emelkedjél ha akarsz, boldogulj az eszed és kezed munkája után, ha van tehetséged. És mindenki élni, emelkedni s boldogulni törekszik. És az élet mindig nagyobb követelé­sekkel lép fel. A kenyérkereset gondjai elfoglalják az embert. A mindennapi élet ezernyi apró bajait nem viszszük a világ piaczára, tehát magunkba zárkózunk s a négy fal közé temetjük magunkat, hogy megélhessünk, hogy boldogulhassunk. Szóval küzdünk látatlanul. És kérdem, hogy az a kit saját bajai, házi gondjai lebilincselnek, hogyan törődnék az a világ bajaival? Régen legalább az önfentartás érdeke kí­vánta, hogy sütkérezzünk a nagy és kis csillagok körül, voltak egyesek, a­kik központot képeztek, nem bántuk ha fénylik s jól esett, ha egy kis sugár mireánk is esett. Most mindnyájan egyenlők akarunk lenni, bánt az, ha valaki fölemelkedik, pláne ha fölénk emelkedik. Hajdan a tehetséget elismerték, becsülték, tisztelték. Ma mindenki tehetségnek tartja magát és legnagyobb sértésnek veszi, ha más nem tartja annak. Volt idő midőn szükség volt rá, hogy titkos honfi bánatunkat egymás kebelébe bizalmasan kiöntsük, sérelmeinket elpanaszoljuk, szóval, négy­szem közt, hogy ne hallja meg a világ, a kémkedő rendőrség. Most a fényes nap alatt történik minden s ha vannak panaszaink, ha vannak sérelmeink, óhajaink, alig fogamszik meg bennünk, már visszhangként szerteröpítik a sajtó szárnyai, elvégzik helyettünk mások, a mit mi nem vég­zünk.— Az az osztály­­ értem a középosztályt, mely hajdan a nemesebb értelemben vett társa­dalmat alkotta, elszegényedett, elzüllött, elpusz­tult. Az alsóbb néposztály — ha nem dolgozik — korcsmái társadalmat alkot. A többi, a­ki hivatala után él, örül ha otthon pihenhet a be­­végzett fáradságos napi munka után. A felsőbb körök semmi jótékony hatást sem gyakorolnak a társadalmi életre, mert saját kiskörükbe zár­kóznak, olyanok mint a jelleg alá szorult nap, mely sem nem világít, sem nem melegít. Hát azután van-e okunk panaszkodni az ellen, hogy édesebb az otthon a zajos világnál? Hiszen ezen inkább örülnünk kell, mert ez az erős patriarchális élet jellege mellett tesz tanú­­bizonyságot, azt mutatja, hogy a­mit a házon kívül költenénk, szívesebben megosztjuk a csa­láddal.­­ Vagy talán a különböző elemekből összetákolt estélyeket nevezik társadalomnak, hol hal, pohár és kártya a főszereplők s egy-egy házadba szálló toaszttal untatnak? Kedvesebb előttem, ha egy miveit barátom felkeres s f­üst­­felleg közt beszélgetünk irodalom, művészet, tudomány s egyéb hazai ügyről. Aztán a nyilvános élet pénzbe kerül. És ha nincs pénz, nincs társadalmi élet. És ha van is, inkább örülünk a takarékosság ilyetén nyilvánulásán. De még ha kell lelkesülünk bizony! Csak egy nemzeti eszmét, ügyet kell odadobni a tömeg közé. Van bizony vezér is, tábor is. Egyesülünk akkor, nincs köztünk különbség. Hát összébb egy kissé a vitorlákkal és ne ítéljük el oly hangosan a társadalmi életet! Barátom! A czikkezőknek is igazuk van, neked is igazad van, de teljes igaza egyiteknek sincs, mert szélsőségekbe estetek s nem a biztos középúton haladtatok. Az „otthon“ kibékíthető a nyilvános élet­tel. Két szélsőség egyiket feláldozni a másiknak. És épen ez a társadalom baja. Arányos beosztásra van szükség. A közügyek iránti érdeklődést nemcsak megkívánja az általános jólét, de társadalmi kö­telesség is, melynek elhanyagolását az egyes is megérzi. Ha a szórakozás és valamely társadalmi, egyleti erkölcsi kötelesség közti választásról van szó, amazt mindig fel kell áldozni a közért. A nemes gondolkodás és önzetlen törekvés a köz­munkában találja a legélvezetesebb szórakozást. Ha egy közügy, közös eszme szólít sokra, ne nézzük azt, ki, miért veti fel? Ha jó, pusztán ezért méltó a pártolásra. Nagy hiba a túlzott, mondhatni álszerény­­kedés, mely fölöslegesnek, vagy nem számítónak tartja magát a tömegben. A szolidan épített házban minden kődarab, minden legkisebb szeg a maga helyén van, nélkülözhetetlen. Létező egyleteinket ne engedjük a rész­vétlenség bénító karjai közt sínyleni; az újakat pártoljuk, támogassuk. A társadalmi élet áldozatokkal jár, de minden áldozat nyomában ott kél a jutalom, a nemes öntudat jutalma s a tisztességes embe­rektől való becsültetés, a­mely e földön egyedül boldogít. A társadalmi hiúság igényei lejjebb szálli­­tandók s a mit a közügyért kiadtunk, nem lesz áldozat. A testi élvezet mellett a szellemire is for­dítsunk figyelmet s lesz nemes társadalmunk. 1 „Fehérvári Híradó“ Tárczája. 2ST­épd.a,lols_ VII. Oda járok, hol szép asszony jó bort mér,— Szép csárdásné csókot ád, meg csókot kér. Nem lehetne jobb „sorom“ a világon, Mint kebletlen szép csárdásné, virágom! Egy pohár bor, egy ölelés ... édes csók ... Gondolni sem lehet több oly édes jót! Arra kérje mindenki a teremtőt, Adjon neki szép csárdásnét, szeretőt— VIII. A faluban, az alvégen egy házba’, Kis menyecske búslakodik magába, Vigasztalnám, de nem merem, nem merem, Pedig majd megöl érte a szerelem— Piros alma, kitörött a karója, Nincsen neki, nincsen oltalmazója. Piros rózsa, gyönge fája, leveles, Nálam hivebb oltalmazót ne keress__ IX. Tiszta búza virágjában elfagyott. Szeretőm, a falu gyönge elhagyott. Sose hittem, hogy a búza elfagyjon. — Hogy valaha a szeretőm elhagyjon! Barna lány volt, csalfa szép lány a babám, Jaj! de csak nagy bánatot is hagyott rám ... Elvette a világtól a kedvemet. Meg sem haltam, éltemben eltemetett___ Szabó Nánd­or. Az oltár előtt. — 7Elbeszélés­ — I. (­Folytatás.) A múlt este szegény Ilonka igen bánatos szívvel tért nyugodni; férje igen mostohán bánt vele. Mig szemeiből az ártatlanság sugárzott kris­tály­tiszta színben, addig angyalként szerette és most, mert a családi élet tövisei megtörték, most kővé változott szíve, elfeledte régi fogadását; hűtlen lett, egy nőt tett szerencsétlenné. Reggel volt, a nap első mosolyát vetette a tájra. Egy nő térdel a kápolna ajtaja előtt, reggeli imáját végzi. — Oh! csak tudnék meghalni, — vagy a vi­lágtól látatlanul megválni!—Mit vétettem? — ily szörnyű büntetésre vagyok méltó?! A zokogó alak Fenyvessyné. Férjében végkép kialudt a szeretet, — elvált nejétől. Még be sem hegedtek annak szivén a sebek, melyeket gyermeke elhunyta okozott, már ismét új csapással sújtotta a kegyetlen sors. Mily boldog volt, midőn a jó zárdanénék között lehetett; az ármány kicsalta azok öléből; most mindenkitől elhagyatva szenved, nincs, kinek baját elmondhatná, nincs, ki csak egy szóval is vigasztalná. Hányszor csókolta meg férje forró kebelén a szerelem mámorában, hányszor mondta: te vagy egyetlenem, te vagy mindenem,­­ és mily csalfa volt akkor is. Ilonka egy levelet kapott. Kitől lehet? — kíváncsian bontja fel, — talán ez hozza szerencséjét. Tartalma ez volt: Jó Ilonkám! Bocsáss, hogy hűtlen lettem hozzád, szivem mást szeret, nem akarlak ál-szerelemmel boldo­gítani. Szeress bárkit, csak engem ne. Légy boldog! és feledd: Gyulát. — Hah! mást szeret?... megcsalt engem... csalfa, — csalfa ... Isten ve---------­Összerogyott, elájult; a levélhordó, ki­sikol­tását hallotta visszasietett s eszméletre hozta. — Felvette gyászöltönyét s a rét felé haladt, egye­nesen tartott a Dunának. Még egyszer térdre borult, hogy Istenét kiengesztelje. Valaki vállát érintette. — Ki az, ki végső perczeimben is zavar? — mit akar? —nincs vesztegetni való időm, mennem kell, hol az én számomra is van nyugodalom. Egy öreg halász volt, ki megmentette bor­zasztó gondolatától. Néhány példabeszédet mondott neki a jámborok korából, némileg vigasztalta. Be akarta vezetni a városba, de Ilonka hallani sem akart arról. Elmentek az öreg halász kunyhójába. Ilonka melléje szegődött halászleánynak, mert neki már nem kell a városi élet, ő tudni sem akar a városi emberekről semmit, azok mind megcsalták őt. — Az öreg halász szorgalmasságáért igen megsze­rette. Egy szép nyári napon az öreg halászszal a folyam partján üldögélt. Míg az öreg leste, hogy horgonyára nem-e téved egy falat, ő addig elme­sélte sorsát. Az öreg nem birta végig hallgatni szomorú sorsát, félbeszakittatá vele. — Nekem is kijutott osztályrészem; vala­mikor én is a városban éldegéltem, het! sok víz folyt le azóta a Dunán; most szegény halász va­gyok, mindennapi kenyerem a folyamból jut ki. — Hát halász bácsi miért hagyta el a várost? — Jaj, édes Ilonkám, sok oka van annak; nem egy embernek a szemében voltam szálka. Mikor jó feleségem — nyugodjék békében — elköl­tözött, mindenemet eladatták a követelők, koldus­bot várt reám, csak ily után tudtam becsületemet fenntartani. Csak egy bántja szivemet... ne kivánd tudni, fáj az nekem. — Szegény bácsi! — folytassa, hadd osztoz­zam fájdalmában. — Egy kis leányom volt, kit szerencsétlen­ségemkor magához vett egy jószivü ur — áldja meg az Isten — de az is régen volt, most már reá sem ismernék. — Ne búsuljon jó öregem, jó sorsa lehet annak. Mi a neve? — Remény Róza— — Róza?! — Kendőjével eltakarta szemeit, felájultak emlékezetében a múltnak szomorú perczei. Néha kedvezett az öregnek a szerencse, több akadt horgonyára, mint a mennyi kettőjöknek kellett volna. A fölösleget bevitte a városba, hogy az érte kapott pénzen halászlányának ruhát tudhasson venni. Többször unszolta Ilonkát, jönne be vele a városba. De ő erről mit sem akart hallani; csak egyszer akar még a városba menni, akkor is az Isten házába, majd ha Ilonka halálának évfordulója lesz. — Az öreg is, az alig tizennyolcz éves leány is, boldog és megelégedettnek érezte magát; nem hiába, a­mely kunyhóban remény él: palota. Megtörtént sokszor, hogy a Duna partján, nyári estéken, fiatal városi urak sétáltak, kik nem egyszer felejtették Ilonka bájoló arczát lelkekben. Többen kérték is kezét, de nagyon csodálkoztak a Lakonikus visszautasításon,­­ mert ezáltal egy szegény halászlányt véltek boldoggá tenni. (Vége következik.) A fennhéjázással, pöffeszkedéssel fel kell hagyni és szívesen összeolvadnak a különböző elemek. Szerk. T­ an­ügy . A székesfehérvári polgári és községi elemi népiskolák zárvizsgálatainak sorrendje az 1882/3-ik tanévben. I. A vallástanból: a) A róm. kath. tanulóké. Elnök. Főtiszt. Kuti Márton püspöki biztos, esp. plébános. 1. A fitanodában jun. 9-én. Az iskola részéről jelen van mint kiküldött: Gőbel János György igazgató. 2. A polg. leányiskolában junius 12. d. e. Say Rezső. 3. Az elemi leányiskolában jun. 12. d. u. Takáts Ferencz. 4. A fóvárosi iskolában jun. 13. d. e. Csesznek János. 5. A vízivárosi isko­lában jun. 13. d. u. Bardon József. 6. A palota­városi iskolában jun. 14. d. u. Langer János. 7. Az öreg-utezai iskolában jun. 15. d. e. Tóth József. 8. A zámoly-utezai iskolában jun. 15. d. u. Óváry Varga Dániel. 9. Az olaj-utezai iskolában jun. 16. d. e. Ángeli József, b) A helv. hitv. tanulóké: jun. 10-én d. e. Elnök: a felekezet részéről megbízott; az iskolaszék részéről jelen van: Pálfi Károly, c) Az ágost. hitv. tanulóké: jun. 10-én d. e. Elnök: a felekezet részéről megbízott; az iskolaszék ré­széről jelen van: Greizinger Márton, d) A görög nem egyesült tanulóké: jun. 17-én d­e. Elnök: a felekezet részéről megbizott; az iskolaszék részéről jelen van: Greizinger Márton, e) 1. A haladó móz. val. fiuké: jun. 10-én d.e. 2. A haladó móz. val. leányoké: jun 10-én d. u. Elnök: a felekezet ré­széről megbizott; az iskolaszék részéről jelen van : Góbér János György igazgató, i) Az orth. móz. val. tanulóké: jun. 17-én d. e. Elnök: a felekezet ré­széről megbizott; az iskolaszék részéről jelen van: Gőbel János György igazgató. Vizsgálati helyiségül kitüzetnek: A róm. kath. tanulóknál: a rendes osz­tálytermek. A helv. val. tanulóknál: a belvárosi fitanoda III. oszt. Az ág. val. tanulóknál: a belv. fitanoda IV. osztálya. A gör. n. egyesült tanulóknál: az elemi leányiskola III. osztálya. A mindkét parti mózes val. tanulóknál: az elemi leányiskola IV. osztálya. II. A többi tárgyakból: 1. A belv. fitanoda IV. oszt. jun. 13. d. e. 2. A belv. fitanoda III. oszt. jun. 13. d. u . A belv. fitanoda II. oszt. jun. 14. d. e. 4. A belvárosi fitanoda I. oszt. jun. 14. d. u. Elnökök: angos dr. Peller Ödön apát-kanonok és Gőbel János György igazgató. 5. Az elemi leány­tanoda IV. oszt. jun. 15. d­e. 6. Az elemi leánytan.

Next