Fehérvári Hiradó, 1883. szeptember-december (4. évfolyam, 35-52. szám)

1883-10-14 / 41. szám

IV. évfolyam. Székesfehérvár, 1883. október 14 41. szám A lap ára­i házhoz hordással vagy­­ postán küldve . Egy évre ... 4 frt.­­ Fél évre. ... 2 frt. Negyed évre . 1 frt. Egy szám ára. 8 kr. A lap szellemi részét illető közlemények a­­ szerkesztőséghez (me­­­gyeház­ utcza 8. szám)­­ intézendők.­­ Kéziratok vissza nem adatnak.­­ VEGYESTARTALMÚ HETILAP Svdleg'jelen minden vasárnap. A lap anyagi részét illető közlemények elő-­­ fizetési, hirdetési pén­­­­zek a kiadóhivatalhoz­­ (megyeház-utcza 8. sz.) intézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak.­­ Nyilttér sora 20 kr. Bélyegdíj a hirdetések­­ után 30 kr. Előfizetési pénzek elfogadtatnak a „Fehérvári Hiradó“ kiadóhivatalában s minden postahivatalnál. — Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban. Budapesten Goldberger V. A. hirdetési irodájában, Haasenstein és Voglernél. Bécsben Hausenstein és Voglernél, H. Schaleknál, Oppelik L.-nél, V. Hrdlicka, Mosse Rudolfnál, M. Dukesnél. Frankfurtban Daube & Comp.-nál Hamburgban Steiner Adolfnál Párisban Mosse Rudolfnál. A hosszú élet szabályai. — „A világ az Isten kertje.“ — mond egy ünnepelt költőnk, — s az ember e kertnek te­­kervényes utjain sürgölődik életén át. Végtelen azon virágok serege, melyek e kertben az ember felé mosolyogva intenek, illatot árasztanak és örömgyümölcsöt teremtenek. — Az élet kedves­sége, az ifjúság, a rokonszeretet, hit és remény s a viruló természet, minden oda látszik irá­nyozva, hogy a bánatra, örömre egyaránt fogé­kony keblet kellemes érzéssel töltsék el, szóval az ember arra van hivatva, hogy boldog legyen. És mégis maga a szerencse sem képes lágy ölén ringatott kedvenczét, az élet kertjében termő két mérges növénynek sorvasztó lehelletétől megóvni, a bánattól és a gondtól. E kettő gyakorta befátyolozza sötét felhői­vel életünk egét, e kettő velejében fonnyasztja az életerőt, letarolja az egészség virányait, s a kit sötét fellegei elborítanak, hogy a költővel beszéljünk „elhervad mint a virág, melyen titkos féreg foga rág.“ így a bú és a gond az élet hervasztó mérge, a hosszú életnek kérlelhetlen ellensége; azért kisértsük meg sötét fátyolénak titkos redőit széttárni. „Mollissima corda se dare fatetur, qui la­­crymas dedit.“ — Ki könyeket adott, érző szivet alkotott. — Hogy a lélek az öröm és boldogság magasztos késeit élvezhesse, ahoz érzékeny szív szükséges, de ha ez megvan, akkor a lélek bá­natra is egyaránt fogékony lesz, ha a lágy ér­zelmet mérges nyilak találják. A ki földi javai­ban gyönyört lel, kinek szivét övéi iránt gyen­géd érzelem hevíti, a­ki reményében vigaszt talál, annak bánat lesz a jutaléka, mihelyt a mostoha végzet tőle mindezt elrabolja. De a­kinek szivét az érzéketlenség kérge vonja körül, az a keserűség fullánkját kevésbbé fogja ugyan érezni, hanem örömei, boldogsága is csak oly törpe lesz, mint a­mennyi érzést, habár fájdal­mast lesznek képesek a sors csapásai szívében költeni. Az érző kebelnek tehát öröm és bánat egyenlően osztaléka, s a­milyen ellentétes e két érzelem önmagában, oly ellenkező azon hatás, melyet az ember egész lényére, a testre és lé­lekre gyakorolnak. Az öröm, mintegy égi szikra, az embert közönséges érzetén fölül emeli, a lel­ket azon magasztos polczra viszi, melyen a harag és gyülölség elenyészik s csak a szeretet uralg: örömtől a vér felpezseg, az életműködések oly erélyt nyernek, mely a testi fájdalmakat is ké­pes elnémítani: az öröm az, mely az embert átszellemíti, maga a lelkesedés is csak azon örömnél fogva magasztosítja az embert, melyet a lelkesedő bálványa iránti hódolatából merít, valamint az erős reménységből fakadó öröm képes a lelkesedőt nagy tettekre vezérelni, de öröm nélkül a lelkesedés maga is csak vérta­­nuságra vezethet. — A bánat ellenben, mint a Számum szele, hervadásra s enyészet karjaiba viszi az életet. A ki tehát élte fölött őrködik, s napjait a kitelhető határig megtartani akarja, kerülje a bánatot. Ez volna elmélkedésünk egyszerű, de világos következménye. Ámde kinek a végzet érző szívet adott, hogyan kerülje el a bánatot, ha az élet maga minden gyermekét egyaránt sebzi, mert ha valakit a szerencse ritka szeszé­lyében minden egyéb veszteségtől meg is óv, de a természet kérlelhetlen törvényeinek szigora, végzéseitől senkit sem kímél meg. A­ki születik és él, annak meg is kell halnia: változhatlan törvény az, hogy gyermek és szülő, testvér és testvér, barát és barát vagy szerető hitvesek egymást túléljék. Ha valaki övéit életeként sze­rette, midőn azokat örökre elveszti, miként te­hesse, hogy bánatában szive meg ne törjön. Halljuk a bölcsek szavait, miként oldják meg az élet ezen terhes kérdését. A végzet, mondják ők, az ő sebzései ellen gyógyirt is adott, mely a fájdalmat enyhíti, vagy elnémítja s a sebet behegeszti. Ha a sors csa­pása változható s a sebet gyógyítani lehet, akkor a fájdalomnak nem hogy magadat átadd, hanem inkább arra szolgáljon, hogy hajadon segíteni serkentsen; ha pedig a baleset változhatlan, akkor az ész ismerje el a megmásíthatlan szük­ségnek törvényét, s a kényszerűségben találjon megnyugvást, de mindenek fölött legyen erős lelked, ez biztositni fog minden szenvedéstől. Hát ha a gyengéd és épen ezért mélyen érezni tudó szivet éri a végzetnek csapása, s a bánat legsötétebb szemfödelével borítja el a ha­landót, ha sirba tevén azt, kit vég nélkül sze­retett, a midőn maga a keserv oly természetes, hogy vigasztalást sem tűr, mi az, a­mi azt még ilyenkor is enyhítené? Van a végzet könyvében még e sebre is ír, mely a szív legmélyebb fájdalmát is enyhíteni képes és ezen gyógyír eléggé különös, neve: Jótékonyság. Az ég legnagyobb áldása az, hogy az em­ber, a balsors bármiként sújtsa őt, sohasem jut oly helyzetbe, hogy hozzá hasonló, vagy tán még szerencsétlenebb felebarátjával jót ne te­hessen, vagy vigasztalás, vagy könyörületesség, vagy bárminő segély által. Azért ha valakire a keserv reánehézkedett, keresse fel a szerencsét­lenek és szenvedők hajlékait s vigyen nékiek vigaszt, a minőt tud s tapasztalni fogja, hogy azon balzsam, melyet más sebeibe csepegtet, saját fájdalmát is a legjobban fogja enyhíteni, s a legvékonyabb reménysugár, melyet mások­ban költenie sikerül, a vigasztalónak lelkét egy­aránt képes felegyenesíteni. Ezen igazság, mely a lélektanból van merítve, tökéletes kifejezését találja Üdvözítőnk azon mennyei tanában: „Tedd másnak azt, mit te is kívánsz, hogy mások neked tegyenek;“ azaz vigasztalj mást, ha vigaszta­lásra van szükséged; s meg fogja kebledet óvni, hogy fájdalma alatt össze ne roskadjon. Van a mély bánatnak még egyéb enyhítője, melyek közül kettőt említünk csak meg; egyik a szabad természet, hol az ember hegyek és völgyek, erdők és mezőkön bolyongva, oly kimagyarázhatlanul, de biztosan leli minden léptével gyötrelmeinek enyhülését, a másik pedig kedvel­tjeink társasága, mert a bú a magányban miként a penész rejthelyeken, buján tenyészik és a társaság mint mindenkor, de bánatban annál kívánatosban emeli a lelket terheinek elbírására. Végül a leghatalmasabb gyógyír minden bánat és sors csapása ellen az idő, mely végre minden sebet behegeszt, minden szenvedésnek határt vet. Az aggasztó lelki szenvedelmek másodikát a gondot hoztuk fel, mint olyant, mely az életnek, mint a féreg a tölgynek erős gyökereit megőrli, mely aztán Berzsenyiként, egy gyenge széltől földre téríttetik. Ámde a gondok s aggo­dalmak fölötte gyakran egyedül a képzelet szü­leményei s a félékeny lélek fölötte rémletes képeket szokott magának alkotni. Van azonban egy mód a gondot s aggodalmakat valódi érté­kükre leolvasztani. Ez akkor történik, ha azon rémségeket szoros szemügyre vesszük és nyu­godt lélekkel vizsgáljuk, melyek aztán közelről szemlélve, mint minden rémkép, elvesztik félel­mes látszatukat. A gondok között legalaposabbak és legsú­­lyosbak az életfentartási gondok, s a­kit ilyenek nyomnak nagy mértékben, annak élethosszát is veszélylyel fenyegetik leginkább. De valamint a szükséges munka és tevékenység segít legin­kább, úgy a gond s aggodalomnak tétlen ke­zekkel magát odaadni annyit tenne, mint önma­gát elhagyni s a kétségbeesés örvényébe merülni. „Chi non sí abandona, non eabandonato“ Ezen felírás olvasható Velenczében az ólomkamarák börtönében, hová hajdan a doge­k korában leg­inkább politikai elitélteket zárni szoktak, hol ezen szerencsétlenek a három­emeletes börtön ólomfedelei alatt rövid idő múlva elvesztenek. De akadt egy a sok közül, kinek egy kis vas­eszközt magával csempészni s azzal kitartó fá­radság után az ólom fedélen rést vágni sikerült, a „Fehérvári Híradó“ Tárcsája. A rrntgyt­p­rrntetpte. A harczok jelszava ma hogy: „tüzelj!“ Ügyelj e jelszóra magyar, — ügyelj! Becsületed is fegyver dönti el: Magyar tanulj lőni, ha ö­­­n­­ kell! Következetlen korszak ez, — vigyázz! Szemével kancsalit s ajkán „grimáz.“ Nem rád nézett, — pedig ám rád ütött. Szemben édes, — hát megett nyelvet ölt.... Következetlen korszak ez, — biz az! Szeretet szól, s gyűlöl a pimasz ! Szellemdús, s anyagban lel örömöt! Istent imád, s titkon meg ördögöt! S ez szóval, az bottal támad reád.— Vádjok, ütésök becsületbe vág. „Keztyűt dob,“ ő, a sértő, — ez divat! „Szekundánsi“-val „párbajra“ hivat. — Magyar te őszinte ember, vigyázz! Tanulj lőni, s igy ölni. S ne hibázz! Kinek sziveten az, mi nyelveden: Könnyen megejt a ravasz idegen! Magyar, tanulj lőni s ölni, ha kell! Más „náczió“ ebben se hagyjon el. Miként hölgyeink szép szemöle nyila Mindig talál, bármily távolnyira: Találd te is ellenséged’ szivét! — Magyar lovagiságból ne kíméld ! Sem ám gyáván — elárulva noha — Hős fegyveredet le ne rak­d soha ! Halj meg vele! vagy általa inkább! De rajtad ne nevessen a világ! S rabja ne légy a földön senkinek! — Löjj jól, hogy a kölcsönt visszafizesd!... Szabó Nándor. Az élet színpadán. Egy koromsötét éjjel P. megye X. községnek nagy utczáján egy tántorgó alak támolyog düle­­dező léptekkel. Majdnem minden pillanatban kép­zeljük, hogy hanyatt vágja magát a feneketlen sárban. Egyes dörmögő, talán káromló szavakat hallhatni a részeg ajakáról, valahányszor kezeivel nem talál biztos támpontot. Kövessük ezen tántorgó ember — ha ugyan — ember? — lépteii. Mintegy órai botorkálás után végre avval a szerencsével, mely a részeg emberek sajátja — megáll egy négyablaku ház előtt, mely nappal sem tesz a szemlélőre jó benyomást, a mennyiben már külsejéről ítélve igen piszkos, — ronda, mit az előtte levő „szemétdomb“ még inkább tanúsít. A részeg alak, miután előbb orra vágta magát a ház kapuja előtt és a még emberi áb­rázatát mutató tiszta helyét is tö­életesen beta­­pasztá a ronda fekete sárral — nagy nehezen be­jutott a szobába. Tisztelt olvasók ne ijedjetek meg a látványtól, melyet a halvány faggyúgyertya szemünk elé tár. A szoba méltó a belépőhöz — legalább kül­sőleg. Egy pár hosszú festett «.lócza“ — köríti a fehér gyalutlan asztalt, melyen egy régi szezébe áll a pislogó darabka gyertya és e körül a va­csora maradványa: fekete kenyér és szalona. A sarokban egyetlen ágy, durva szőrtaka­róval, melyen egy nő ruhástul dörzsöli álmos szemeit a zajra fölébredve. — Ki ön — kérdi félálomból a nő? — Az ördögök, hangzik egy rekedt hang, melyet egy tompa esés követ. — No már megint — kiált fel a nő — hogy már az ördög csakugyan elvinné — és közönyösen nézi mint iparkodik fölvergődni a részeg a lóczára. Ez mintha megértette volna a szavakat — nem hihetetlen gyorsasággal lábra állott, és az asztal mellé ülve, fejét sáros kezeibe rejtve,— mintegy magában mormogta. — úgy kell, jól mondod — de velem együtt téged is elvisz az — ördög. Ne csodálkozzanak olvasók e durva párbe­széden, de kötelességem híven előadni az ese­ményeket, és úgy ecsetelni a durvább jeleneteket mint a legfinomabb, vagy nemesebbeket —soha nem tagadom hogy az első sokkal nehezebb, mint az utóbbi! A nő ezen szavakra fölugrott fekvő helyéről és egyenest a beszélő fejének futott. Ez azonban bizonyosan érezte mi fejlődik ki ebből — egy kézfogással a székre ülteté az asszonyt. — Tudom mit akarsz — de az egyszer nem fogod cselekedni mert most beszélni akarok veled. Maga... te beszélni, hiszen csupa bor meg pálinka — meg azután merő sár, csak az a vörös nagy szemei látszanak ki — és még beszélni akar? Mikor szokott maga beszélni velem? Mikor szokott maga beszélni velem ? Jobb lesz ha kialuszsza magát. — Én lefeküdni, az kellene csak még. Hallod Kata, nem adnád ide azt az 50 irtot, mit tegnap a búza árából kaptál... szükségem van rá. — Mit! Pénzt? Nesze te részeg d.......pénz — és miután az Ígéretet egy pár csattanon alakban tett is követé — úgy becsapta maga után az ajtót, hogy annak szelétől-e vagy mástól — elég a hozzá hogy a férfi az asztal alá gurult. Pár perez telt el, a midőn gyermek sírás hallatszik a szobában. Mondják vannak pillanatok, midőn valamely behatás által az ittas lélek is visszanyeri képes­ségét józan gondolkozás lép a mámor vagy tu­datlanság helyébe, így történt jelen alkalommal is. A részeg ember szép csendesen fölkelt, kezdé letörleni a sárt és az arezonütést arczáról, oda­ment a bölcsőhöz, és azt egész apai gyengédséggel kezdé ringatni. Mi józanítá ki, mi inditá e részeg embereknél ritka szokásra — és a­helyett, hogy dühösködnék — örjöngene — mintegy tehetlen és magába szóló ember viseli magát. A gyermeksírás keltette-e fel benne a szelíd érzelmeket, vagy a szégyen érzete mit a nő keze nyomott a sáros, ronda arczára? Egyik sem. Ideje hogy bemutassuk hősünket, ily phsycho­­logiai észleletek után megérdemli. Jól megtermett mindennapi alak. Vöröses gyér hajjal és ugyanoly körszakállal, szemeiben a ravaszság, színlelés és bárgyúság fényével. Nagy, lapos orra alatt húzódik a száj, a­melyen az alattomosság és kegyetlenség mosolya majdnem mindig fölváltva ül. Hangja rekedt, akkor pedig sértő, ha fiinomítja. Jelen részeg állapotában az egész ember eredeti tulajdonaival szemlélhető, mivel azt józan korába különféle színlelések által ügyesen el tudja titkolni. Tehát ki ez az ember? Ez a falu érdemes, de előttünk érdemetlen jegyzője Grabnerbauer József. Érdekes egyéniség, és azért tartottunk reá ily hosszú bevezetést és választottuk a legkedve­zőbb időpontot, a midőn őt hozzá illően bemutat­hatni képesek voltunk, mert e személyiség nagy diplomata és ravasz mint egy megőszült róka! Da­czára hogy részeg, kártyás, romlott életű, mégis meg tudja tartani állását és a falusi nép egy része előtt bizalmát. Térjünk tehát vissza a bölcsőhez, a­hol a jegyző urat találjuk. A kis gyermek mosolyogva tekint a rut alakra és szemeit nemsokára édes álomra hajtja. Ekkor még mindig tántorgó lépéssel — a jegyző ur — föl­veszi a sarokban álló vízzel telt kannát. A hideg viz még jobban kijózanította, mint a következő monológjából kivehető: „Ej Sepi, Sepi, ennyire jutottál? Élted leg­szebb korában az italnak és kártyának áldozata

Next