Fejér Megyei Hírlap, 1961. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-01 / 206. szám

Péntek, 1961. szeptember 1. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Talpraáll a mezőkomáromi tsz Nem titok, hogy a mezőkomá- másik asszony a kendertábla túl- 514-et már elszállítottak, 280 há­­romi Vörös Csepel Termelőszövet- jó oldalán —, határozatot­­ hoz­­zik, de meglesz a még hiányzó keretben" rosszul zárták a múlt­­unk a fegyelmezetlenkedők, az is. évet. Rossz volt a vezetés, de a igazolatlanul mulasztók meg- Épületekben, létesítményekben munkafegyelemmel is baj volt büntetésére, csakhát mégis nem is gazdagodott a szövetkezet. Öt­egész éven át. A hibákról már heten kerülnek sorra. Valamiért ven férőhelyes növendékmarha sok szó esett. Most azt néztük mindig mentesülnek a büntetés istálló és 820 férőhelyes sertéshíz­meny alól. laMa a legjelentősebbek ezek ko­mt történt . Most is rajt kaptak valakit ráL A csepeli patronálok segítsé­g„ ___.­____az árpalopáson, de már halljuk, gével pedig gépszínt létesítettek, az elmúlt hónapokban hogy nagyon mossa magát. Ak­i- Van még panasz is bőven. Va­­n szövetkezetben u­tólag csak ellenőrzésen járt ott mi Ferencné, Czigler Pálné és a Időben végeztek az aratással és­­ kiáltja egy éltesebb asszony a többiek is sok panaszt elmonda­­a csépléssel, a kukoricát is meg­ közelben dolgozó másik csoport­­nak. Többek között azt kifogásol­­kapálták. A takarmányok is kaz­­ból. . . . ják, hogy korábban sokszor nem lakban vannak, a nyári mélyszán- Ami igaz, az igaz. Nem mindig kérdezték meg a tagságot mi­­tással 1400 holdon végeztek, voltak következetesek a szövet­ előtt döntöttek. A kenderföldön, ahol özvegy kezet vezetői. Az idén azonban Az igazsághoz hozzátartozik — Bajomi Jánosné brigádja dolgo- érvényt szereznek a rendszabán, ezt is egy asszony mondotta —. kik is erről beszélgetnek az asz­­lyoknak, csakhát nem megy min­ hogy néhányan bizony jogtala­­szonyok. Körmendi Magda, Do­­den könnyen. Sok nehézséget m­i követelőznek, ezt is sokszor ma Irén és Horváth Antalné­l kellett leküzdeni, biztosítani azt, egym£s között teszik és a közgyű­­kendert lombozzák. — Bizony sok hogy az idei­ évben ne legyen lésen n£mán hallgatnak. Míg ezt hiba volt nálunk a múlt évben — mérleghiány és a tavalyról áthu­­monosta, Vám­i Ferencnére nézett, mondja Doma Irén. — Gyenge tudó adósságot is törlesszék. Nem véletlenül tette. Váminé volt a vezetés, nem hallgatták Az eddigi eredményekről a már sokszor meg problémáinkat­ ismertetetteken kívül tanúskodik. — Ez igaz, de azért a tagság hogy öt vagon búzával, s öt vagon fején találja a szöget, sem volt valami szorgalmas. Né­ árpával több a termés a terve­hány helyen túl sok volt még ta­­zettnél. Jól fizetett a len is, a de jónéhányszor bizony rossz vagy a padláson és talán ezért tervezett 22 mázsa helyett 31 malomban őröl. Ilyenkor is fel­sem iparkodtak a szövetkezeti me­ mázsa a holdankénti átlagtermés, emelt hangon, tőkre. Biztató a kender is. Valamennyit Az idei talpraállás, előrelépés. Bent az irodában kimutatást másodosztályúnak tervezték, de ha továbbra is szorgalmasan be­láttam, mely alátámasztja Hor- már az eddig leszállított 200 mű-­vékenykednek a Vörös Csepel­váthné szavait. Sokan nem dél­­zsa I. osztályú lett. A tervezett 24 Szövetkezet tagjai, nemcsak al­­goztak tavaly, de néhányan még vagon helyett 30 vagont szállítós­hoz lesz elegendő, hogy a tava­­az idén is távolmaradtak, így pél­­nak majd el és előreláthatólag lyi adósságokat rendezzék, és az dául Schlakker Károly­né ennek fele elsőosztályú lesz. Már idén stabilan zárjanak, de arra Lanny eff­it ez maga is, hogy megalapozzák a jövő gaz­egyetlen kapavagasz­­­dasági évet. Ezért kell minden sem tett tetemes pénz, erőt mozgósítva továbbra is fel­még az idén a szövetkezet föld- hiszen az elsőosztályba sorolt ken- késén, lelkiismeretesen tevékeny­­jé, de keveset dolgozott R. Ta­­dérért mázsánként 35 forinttal kedni, úgy mint ezt Hornyák Kác­s Józsefné Dorogi Lajosné, többet fizetnek — tájékoztat­ó Istvánná, idős Németh Istvánná, Kertész Józsefné, Kokas Károly­ főkönyvelő, Urbán János elvtárs, Nagy József, Varga István, Huszár­né és sajnos még lehetne sorolni. A sertések hizlalása is tervsze- Erzsébet, Somogyi József és egy­­­ n év van az — mondotta nev­­űen megy, a tervezett 830-ból re többen teszik. Egy panasz nyomában „Villany kellene az Úttörő ut­cába!” Mezőhidvégen, a tanács­ülésen igangzott el ez a mondat ki tudja hányszor. Mondta ezt már Szőke Károly, Doma Béla, Pécsi István, a járási tanácsülé­sen pedig Németh Kálmán tette szóvá. A kérés jogos — mondja Vi­­czena Lajos vb-elnök. Ez a véle­ménye a tanácstitkárnak, Majer Józsefnek is. Az igazsághoz tar­tozik, hogy a tanácsülés jogosnak tartotta az Úttörő utca lakóinak kívánságát. És mégis, az utcában ma sínes villany, de még a jövő évi községfejlesztésből sem ter­vezik) legfeljebb 1963-ban kerül­het rá sor. Kell az óvoda! Még mielőtt az Úttörő utcaiak kérésével­ foglalkoznánk, érdemes egy pillantást tetni Mezőhidvég fejlődésének legutóbbi négy-öt esztendejére. Ez idő alatt épült az új filmszínház, utána egy há­­romtantermes iskolát építettek — két tanterem községfejlesztésből, egy állami támogatásból létesült.­­ A község főútvonalain már járda kígyózik, három kilométe­ren szintén a legutóbbi években végezték el ezt a munkát. Ugyan­csak a­ községfejlesztési alap fel­használásával vásároltak épüle­tet, az orvos részére. Most meg az óvoda van soron. Az épü­letet már megvásárolták 130 ezer forintért, ötvenezer forintot kap­nak a járási tanácstól, a többit meg pótolják a községfejlesztés­ből és 1982. márciusára már át akarják adni az új Intézményt. Kell az óvoda, szó se róla. A régi kicsiny, nem is felel meg erre a célra. Ez eddig rendben volna, de éppen az óvoda miatt halasztódik el megint az Úttörő utcaiak panaszának intézése. Mi lesz az Úttörő utcával? — Nem tehetünk másként — mondja a tanácstitkár. — Most volt alkalom az óvodának való épület megvásárlására és ez ki­meríti a jövő évi előirányzatot. Tudom, a tanácsülésen majd me­gint szóváteszik. őszintén szólva kellemetlen lesz azt mondani, hogy az idén, de még jövőre sem valósulhat meg a régi kívánság, de mit tehetünk. Addig kell nyújtózkodnunk, ameddig a ta­karónk ér. A takaró kapcsán vesz új for­dulatot a beszélgetés. .Kiderül, hogy mindezen létesítményekhez a község lakói nagymennyiségű társadalmi munkával járultak hozzá. . . — Nem kell nálunk biztatni az embereket. Az idén is, amikor a Bándi-közt követtük, csak a há­rom vagonnyi kő került pénzbe. A munkát a lakók végezték. Mindenki szorgalmasan dolgozott, mégis külön említésre méltó Toldi József, Károly Viktor, Szabó Károly, Biró István lelkes tevékenysége. Mi a megoldás ? — És ha a társadalmi munká­val csökkentenék az óvoda léte­sítés költségeit? Az elnök és a titkár számolni kezdenek. — Lehetne valamit megtakarítani — mondják. Az­tán arról beszélgetünk, hogyan? A szakmunkás nem sok ■ s köz­ségben, az óvodához­ pedig szak­munka több kell, mint segéd­munka. — A tsz-nek nincs építő bri­gádja? — De van. Itt van talán a megoldás kul­­csa. A szövetkezet vezetőségével karöltve kellene intézkedni. Ha a kulturális és szociális alapból hozzájárulna a tsz az óvoda lé-­ tesítéséhez, akkor a megmaradó pénzt fel lehetne használni az Úttörő utca villamosításához. Borsányi Imre elvtárs, a Vörös Csillag Tsz elnöke ezzel kapcso­latban azt mondja, hogy sok mindenre kell még a pénz. Ez igaz. — Az építő brigád sem tudna segíteni? Az elnök erre azt válaszolja, hogy vasárnap, társadalmi mun­kában segíthetne. A szakmun­kások biztos megteszik ezt, de azért a termelőszövetkezetnek is gondolkozni kellene azon, hogy minél előbb elintéződjék a falu lakóinak problémája. Az Úttörő utca lakóinak többsége a szövet­kezetben dolgozik, ez méginkább Indokolja a szövetkezet segítsé­gét Hosszasabb tanácskozás után a tsz elnöke azt mondja: gondol­kozni kell a megoldáson. Ezzel a megállapításával nem lehet vitatkozni. Ehhez azonban hozzá kívánkozik, hogy minél előbb dűlőre kell jutni. Közös erővel, közös akarattal meg lehet ezt oldani már a jövő esztendő­ben. Bányász Béla MEZŐHIDVÉGEN ­ oldal. cA hikes ember (Egy iskolaigazgató portréja) A­z iskolák igazgatóira mindig úgy emlékeztem, ahogy az első igazgatóm megragadt az emlékezetemben. Aranykeretes szemüveggel, félelmetesen nyugodt hanggal, választékos szavakkal beszélőn, és olyan m­indentudóként, akinek módjában áll mindenen segíteni, mindent eldönteni, ahogy neki tetszik. Éveken keresztül, míg megtanultam el­igazodni a világ dolgaiban, úgy képzeltem, hogy a világon nagyobb hatalom nincs is, mint az igazgató úr. Néha azt álmodtam, hogy be kellett mennem az irodájába valamiért és ő nem akart észrevenni. Kivert a veríték, szorongó érzé­sekkel ébredtem. Életemben összesen kétszer ha jártam az igazgató úr irodájában, azóta sem forgolódtam iskolák igazgatói szobájában, e szobák előtt még ma is érzek némi elfogódottsággal kevert félelmet, mintha nem volna szabad belépnem. Szabadegyházán is így jártam. Ballagtunk befelé az is­kola épületébe, én kissé előbbre, mint vendég, mellettem a szabadegyházi iskola igazgatója, derűsen, csattanó életkedv­vel, vidáman, nagy munkákra készülő, feszülő energiával. Az iroda előtt egy pillanatra torpantam csak meg, aztán betessékelt és a kis, szűk irodában feloldódott a feszültsé­gem, megértettem, hogy más ez már mint amire én emlé­keztem, más ez már mint amitől én féltem valamikor.­­, s ül szemben egymással két idegen ember, most látják egymást először, ismerkednek, ő arra vár, hogy kérdezzek, én meg arra, hogy kérdezés nélkül elindul­jon valamerre a beszélgetés fonala, mert nekem most tel­jesen mindegy, hogy miről beszélgetünk, az embert szeret­ném megismerni az iskolaigazgatóban, azt az embert, aki sok év tapasztalatával neveli az egykori Szolgegyháza, az uradalmi cselédek fiait. Amikor tanárokról ír az ember, sokszor arra gondol, hogy ő is ugyan­olyan ember, mint a többi, mégsem úgy alakulnak a szavak, mégsem úgy formálódnak a gondolatok, mint más emberekről. Mögöttük mindig látom az élő, kezük­ben formálódó anyagot, a gyereket és a pedagógusok portré­jának megrajzolásában nemcsak az ő arcvonásaikat kell megörökíteni, hanem mindent, ami a gyerekekhez köti őket sok-sok évtizeden keresztül. És ahány falu, vagy város, annyi körülmény, annyiszor mások a pedagógusok, annyiszor más az az állandó vonás bennük, amit, ha nehéz is meg­fogalmazni, de érdemes ha másként nem, vázlatosan meg­örökíteni. Más például egy sztálinvárosi tanár, aki egy for­málódó szocialista város gyermekeit neveli a jövőre, mint egy hagyományokkal rendelkező ősi város tanára, ahol ész­revehetetlenül apró, de mégis lényeges jegyekben más a pedagógus élete. És megint más egy olyan helyen, ahol szol­gaságban felnőtt emberek gyermekeivel kell megértetni, hogy ők már szabadok, hogy ők már szabad emberként igye­keznek a jövő felé. Szabadegyházán ezért szép tanítónak és iskolag­azgatónak lenni. Ij­ers Jenő igazgató hosszú beszélgetés közben mon­­­tl­dotta el ezt s miközben arról beszélt, hogy az isko­lában miként nevelődik egy egyre öntudatosabb nemzedék, keresetlen szavakkal beszél a­rról is, hogy az egyoldalú ne­velés itt kevés. — Másutt elég ha a gyerekekkel foglalkozik a tanár, nálunk a szülők nevelése legalább olyan fontos. Nevelnünk kell, hogy a myermekeiket ne rontsák el. Meg kell érteni őke­­t.zen a vidéken soha nem vöt az embereknek földjük. Másét túrták és mindenki lábakapcái voltak. Sok az anal­fabéta és a tudásban szüleik felett álló gyerettek sokszor igen rossz hatásnak vannak kitéve odahaza. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeknél elért eredményeink megmaradjanak, a szü­lőkkel ugyan­olyan energiával kell foglalkoznunk, tágí­tani f­é­­szereik körét. Kis ezt hogyan csinálja? Elmesélte, hogy nemrégiben " a kultúr otthonban előadást tartott az apák felelős­ségéről. Először azt hitte, nem jön el senki. Telt ház várta­ Akkor meg attól kezdett félni, hogy ha túl keményen meg­mondja a véleményét az apák felelősségéről, az egyszerű emberek megharagszanak. Nem alkudott meg, mindent el­mondott, ahogy érzett Megmondta mi a helytelen, mi az, ami árt a gyerekeknek még akkor is, ha az apák úgy látják jónak. Előadás végén hatalmas tapsot kapott és most már tervezik, hogy az ősz és tél folyamán több hasoló előadást is tartanak a kultúrotthonban. Sok mindenhez kell értenie egy iskolaigazgatónak, aki az egykori hét puszta cselédnépének fiait akarja megtanítani az új igazságra. Motorozni kell tudnia, hogy ne legyen távol egyetlen ház sem, fáradhatatlannak kell lennie, hogy amikor nyáron táborozni viszi a sosem nyaralt gyermekeket, akkor minden nap a hátán hordja ki nekik a friss húst, kenyeret, ami kell. Értenie kell a sátorveréshez, az énekhez, focihoz, minden játékhoz és amikor odahaza vannak, értenie kell nagyon a gyermeki lélekhez, hogy munkáit adva nekik össze­kovácsolja őket. A kis iroda falai mintha kitágulnának beszélgetés közben s most már itt van a falak között a hét puszta minden gyereke, apraja nagyja. Ő csak úgy ismeri mindet, hogy Pista, Jóska, Erzsi, Kati... mindegyik gyereke. Évek óta él itt a feleségével, aki maga is tanár s miközben az itteni életről, emberekről beszélgetünk, őket ismerem meg. A vázlatos portré egyre jobban teljesedik s amint az asz­talon tornyosuló bizonyítványokat nézem, elgondolkozom, de sok gyerek viszi útjára Bors Jenő aláírását. Tíz tanév kezdődik. A tanévkezdő tanári értekezletet már megtartották. Az iskola­ termeiben még friss a­, festék illata, tisztán várják a tantermek a gyerekeket. A kapuig kísér a fáradhatatlan ember, nekitámaszkodik a kapufélfának és végigsiklik tekintete a széles utcán, ő már népesnek látja az utcát... gyerekek sietnek az isola felé tás­kával kezükben, vagy hónuk alatt és a hét puszta népe újsá­golja egymásnak.... elkezdődött a tanítás. Róla nem ejtenek szót, de amikor a szénásszekér tetejéről az iskola felé pil­lant a dolgoskezű ember és arra gondol, hogy a padban most éppen matematikát tanul a kislánya, ebben az iskolára vetett meleg pillantásban benne van az a szeretet is ami az igazgatónak és az egész tanári karnak szól. Dömök Sándor

Next