Fejér Megyei Hírlap, 1962. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-14 / 11. szám

Vasárnap, 1962­ .január 14. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP tanácskozásán vállalni, akkor ebben benne volt a termelőszövetkezet szeretete, az­ a törekvés, amivel segíteni akarják második ötéves tervünk sikeres végrehajtását a mező­gazdaságban. Igaz, sokan dicsekedtek. Nem­csak azt mondották el, hogy jól dolgoztak, hanem a munkaegy­ségre eső forintösszegről is szó esett. A tabajdi Zsár Endréné nem a polgárdiak 40 forintjával, a Besnyőn és a Szabad Életben munkaegységekre jutó 50—60 fo­rintokkal büszkélkedett, de úgy véli, hogy a fiatal gazdaságoktól ilyen aszályos esztendőben szép eredmény a harminc forint kö­rüli munkaegységenkénti része­sedés. Vannak, akik méltatlankodnak, hibát látnak a vezetésben. És amikor Kalincsák Istvánné Ba­­konycsernyéről, Szendei Vil­­mosné Nagyvelegről, vagy az al­­csútdoboziak küldötte a problé­mákról szólt, akkor is a ter­melőszövetkezet megszilárdítása érdekében mondták el vélemé­nyüket. Érthető aggodalmuk, mert szeretik szövetkezetüket. Nem a nagyüzem létében kere­sik a hibák miértjét, hanem egyes vezetőkben, vagy éppen a közös tulajdont herdáló termelő­szövetkezeti tagokban. A beszámoló bírált is. A tár­sadalmi, a szövetkezeti tulajdont csorbítókat pellengérezte. Nagy­szerűen reagáltak erre az asz­­szonyok, akik nap mint nap együtt dolgoznak a 15, vagy ép­pen 20 kiló kukoricát szatyruk­ban cipelőkkel. A becsületes, ön­érzetes termelőszövetkezeti tago­kat sérti a lopás Perkátán, So­­ponyán, Bodajkon és másutt is. Több felszólaló sérelmezte, hogy a nők egyáltalán nem, vagy kevés helyet, de még­­ annál ke­vesebb szót kapnak a termelő­­szövetkezet vezetésében. Pedig munkájukra nagy szükség van, csak éppen az a baj, hogy még sok helyen nem tudtak elsza­kadni a régi, maradi nézetek­től. Ilyen eset is előfordult: ha észrevételezték a jogos, vagy vélt hibát, akkor kiebrudalták a különben munkában nagyon is példamutató asszonyt a vezető­ségből. Ezeket az egyéni sérel­meiket is elmondották. Bár rossz a kifejezés, mert ha egyéni sé­relemnek hí­zik is, mégis a kö­zösségben, a munkacsapatokban dolgozó tíz és száz asszony és lány problémája ez. Örömmel hallgatták a jó ta­nácsokat a Vasas Szakszervezet küldöttétől, aki úgy szólt, mint régi szervezett munkás. Figyel­ték és sokan feljegyezték — ki ceruzával, ki emlékezetébe­n, hogy a vezetésben való részvétel nagy felelősséget jelent és ál­landó továbbképzést, tanulást kí­ván. Tetszéssel fogadták az asz­­szonyok a körükben megjelent két termelőszövetkezeti elnököt Figyelemmel hallgatták Nagy István elvtársnak, a polgárdi Vörös Csillag Tsz elnökének vé­leményét az asszonyi összefogás­ról, munkáról. Lendületet adott az értekezletnek Kovács Gy. Pálné országgyűlési képviselő, termelőszövetkezeti elnökhelyet­tes felszólalása, megértésre ta­láltak versenymozgalom fellen­dítésével, tartalmasabbá tételé­vel kapcsolatos javaslatai, dr. Farkas Lajos megyei tanácsel­nökhelyettes számos problémára kérdésre adott megnyugtató vá­laszt. Hasznos volt a tapasztalatcse­re, az élenjáró termelőszövetke­zeti asszonyok, lányok találko­zója. Számos új lehetőségről esett szó, amelyek megvalósítása segíti a termelőszövetkezet to­vábbi szilárdítását, a nagy csa­ládban a szóértést, második öt­éves tervünk sikeres megvalósí­tását. Németh Erzséb Rabáczy Szilárd Tanácskoznak az asszonyok. kannát, elővett egy könyvet és ledőlt a heverőre. A könyv egész idő alatt ugyanazon az oldalon maradt nyitva. A víz már felforrt, de Marija Nyikolajevna minden iránt érzéketlen maradt. Az ajtó felől hallatszó erőteljes kopogtatásra ocsúdot csak fel. Leugrott a heverőről, kikapcsolta a villanyfőzőt, és miután gépiesen megigazította haját, kinyitotta az ajtót A szobában érezni lehetett a beáramló hideget és a hó szagát. — Majka, te naplopó! — kiáltotta Olga és átölelte Ma­rija Nyikolajevnát. — Mindjárt tudtam. Nyugodtan heveré­­szik a díványon, mi meg izgulhatunk, amíg rá várunk. Hi­szen elkésünk a színházból. Két percet kapsz az átöltözkö­­désre, aztán gyerünk! — fejezte be Olga ellentmondást nem tűrő hangon. Vlagyimir Petrovics az ajtóban állt és mosolyogva né­zett rájuk. — Jó napot, Maja — üdvözölte lágy hangon és meg­szorította a kezét. Simára borotvált arcán különösen élesen rajzolódott ki egy sebhely, amely keresztül szelte bal orcáját. A sebhely szigorú kifejezést kölcsönzött arcának, de jóindulatú, kissé kidülledt szeme azonban gyengéd bizalommal tekintett be­szélőtársára. — Istenem­, de sokat piszmogsz, Majka — támadta ismét barátnőjét Olga. — Így feltétlenül elkésünk. Amikor észrevette, hogy Maria kérő tekintettel néz rá, hirtelen odafordult a férjéhez, és megvillant égszínkék szeme. — Fordulj már el, Vologya! Olyan nehéz rájönni? — kiáltott tettetett haraggal férjére és arccal a fal felé fordította. ... Marija nagyon szerette volna megkérdezni, velük lesz-e Sztyepankovszkij. Az utóbbi években, sőt már koráb­ban is, amikor Marijával még nem voltak ismeretségben, Matvejevék és Sztyepankovszkij elválaszthatatlanok voltak egymástól, minden estét együtt töltöttek. Marija, aki Olgával egy kórházban dolgozott, összeba-43 Röpköd a forgács, zizeg a hegesszőpisztoly lángja — A m­ezőszilasi Új Élet Tsz gépjavító brigádjánál — Január... A pipázgatás és a ré­gi történetek felelevenítésének, no meg a letisztult borok kóstol­gatásának az ideje a mezőgazda­ságban — tartották még nem is olyan régen Mezőszilason is. Az Új Élet termelőszövetkezet irodájában még az elmúlt évi munkák­ eredményeit mérlegelik, de kint a gépműhelyben már az 1962-es évi tervek biztosításán fá­radoznak. Völgyi Lajos brigád­vezető kalauzolta a beteg gé­pek között. — Megkezdtük az ősziek fejtrá­gyázását. Sok munkát ad! A fa­gyos föld szétrázza a műtrágya­szóró gépeinket. A gumiragasztó maróan szúrós szaga csiklandozza meg orrunkat. A sarokban Tulok Ferenc és Bor­za Kálmán traktorosok salleroz­­nak. — Még csak tanulunk — mond­ja Tulok —, hiszen alig két hete, hogy elvégeztük a Mezőgazdasági Gépészképző Szakiskolát Bitán tanultak­ őket. A szövetkezet küldte el Mindketten nősök. Havi kilencszáz forint ösztön­díjat kaptunk ezekben a hónapok­ban! No meg a teljes ellátás... Egyszóval megérte. Még az asz­­szony sem zsörtölődött. Ez pedig nagy szó! — mondja a két szerelő, szinte egyszerre, de mosolyogva. Már az utolsókat simítják az egyik műtrágyaszórón. Solti Gyula szerelő felegyenesedik, aztán le­nyúl, megfogja a vonórudat. — Hó.. .ó.. .rukk! — kiálltja, de már ott az ajkán az Állj! is. Fél­úton hangzik el, s kérdőn néznek rá a többiek. A sármentőre mutat Odanéznek... A fagyos földek alaposan meg­rázzák a gépeket, gyakran pat­tannak el a hegesztett kötések a gépen. Ezt fedezte fel most Solti is. A meglazult sárvédőre mutat, s óvatosan visszaengedik eredeti helyzetébe a gépet. Már villan is a hegesztőpisztoly kék, sistergő lángja. Nagy István védőszemüve­ge mögül kíséri a láng útját. Két perc mindössze, s a sárvédő újra szilárdan áll a helyér — Tegnap délután vontatták be — mutat az indulásra kész gépre Völgyi Lajos —, s már vihetik is. Ilyenkor télen nincs egy percnyi csend sem a gépek körül. Nem pihennek télen sem a gép­javítók, hiszen nemsokára itt a tavasz. Legalább is a munkák szempontjából. S addigra már dolgozni kell a két T—28-as trak­tornak is, melyek ma még dara­bokban vannak. — Ez már csak egy jó napú mun­ka — mutat Solti az udvaron áll­dogáló T—28-asra. Erőátviteli csa­págy kellene. Koszorútörése volt, s még szerencse, hogy Csesznek­ Ferenc traktoros időben észrevette. Mert könnyen „kiverhette” volna a hajtókar-csapágyakat is. — A másiknak már egy kicsit a „torka volt véres”, — mondják nevetve. Az első traktoruk volt. Az első, és ez azt jelentette, hogy éjjel-nappal mennie kellett. Most is csak szelepszár-szakadás miatt állt le, de végre leállt. És most már megnézik minden porcikáját. Főjavítás. Egy-két hónap, s meg­fiatalodva gördülhet ki a műhely­ből. Ez a gép még az „idősebb jó­ján” kapott helyet a szinte tenyér­nyi műhelyben. De a többi gép az ég alatt, s az emberek is a szabad­ban dolgoznak. — Miért? Nem tudnának építe­ni egy fedett műhelyt? —Nem kell építeni, mert van. — magyarázza Völgyi — Csak ép­pen, hogy nem a célt szolgálja. Ugyanis a Kislángi Állami Gaz­daság növényvédőszer-raktára a mellettünk lévő helyiség. ígérgetik ugyan, hogy elviszik, de hát ta­vasszal már késő lesz... Az ésszerű megoldás az lenne hogy minél előbb kiürítenék a kis­­lángiak a szóbanforgó helyiséget, hogy emberséges körülmények kö­zött dolgozhatnának a Mezőszi­la­­­siak. Nappal is, meg éjszaka is. Kalapács kopog az összegyűrő­dött lemezen, esztergapad köpköd vijjogó forgácsot, hegesztőpisztoly lángja zizeg... Dolgoznak. Dol­goznak, hogy az 1962-es esztendő mezőgazdasági munkáinak ered­ményeit üzembiztos gépekkel biztosíthassák. A műhely problé­máival nem sokat foglalkoznak. És az lenne a helyes, ha a kislán­­giak se sokáig töprengenének raj­ta, hanem cselekednének. Kátay Antal rátkozott vele is, meg a férjével is. Olga gyengédlelkű együtt­érző anyja p­edig Marijának szinte második anyjává lett. Marija, nagyra becsülte ezt a szívből jövő barátságot, hiszen a háború alatt minden hozzátartozóját elvesztette. Itt, Matgvejevéknél találkozott Valentyin Alekszandrovics Sztyepankovszkijjal... A színházba és moziba járás, ünnepnapokon a hagyo­mányos találkozók mit sem értek Sztyepankovszkij nélkül. És ma? Velük lesz-e vajon ő is? Nem! Mellette a páholyban idegenek foglaltak helyet. Csak a felvonás közti szünetben látta meg távolról­­Sztyepankovszkijt a foyerban, Lídiával a karján. Lídia fe­ketével szegett acélszürke ruhát viselt és ez jól kihangsú­lyozta nyakának és karjának fehérségét. Hosszú, hullámos haja művészi frizurában ékeskedett büszkén tartott fején. Minduntalan a szemébe nézett Sztyepankovszkijnak, amikor az hozzá beszélt. Annyira belemélyedtek a beszélgetésbe, hogy senkit sem vettek észre maguk körül. Mihelyt Marija meglátta Sztyepankovszkijt Lídia tár­saságában, minden érdeklődését elvesztette a színház iránt, alig tudta kivárni az előadás végét és ellenkezés nélkül be­leegyezett abba, hogy Matvejevékhez vigyék, tudniillik ott töltötte rendszerint az éjszakát, ha éjszakára a városban maradt. Vera Andrejevna azonnal észrevette Marija levertsé­gét. Anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, gondosan le­fektette vendégét az ágyba és eloltotta a lámpát. Amikor megigazította rajta a takarót, Vera Andrejevna megérezte, hogy Maja válla reszket. A lány törékeny testét rázta a zokogás. — Nyugodj meg, gyermekem — Vera Andrejevna keb­lére ölelte a lányt, gyengéden simogatta a vállára hulló lágy hajat. Rögtön megértette, hogy Marija szerelmes. Marija csak közvetlenül hajnal előtt szunnyadt el, ami­kor az ablakon át már betekintett az ég kékje, álomba sírta magát, mint egy gyermek. Vera Andrejevna óvatosan ki­szabadította karját a lány feje alól és lábujjhegyen el­hagyta a szobát. 44 3. oldb

Next