Fejér Megyei Hírlap, 1963. július (19. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-02 / 152. szám

Kedd, 1963. július 2. Fejér megyei Hírlap Az üzemszervezés a gazdasági vezetés fontos eszköze 3 Millió forintok nyomában . A munkások általában meg­értették az utóbbi két-három évben folyó normarendezések szükségességét. Belátják, hogy a munkafeltételek javulásával — akár gépesítés útján, vagy egyéb okokból következett be — a munkateljesítményeket is emelni kell, vagyis, egy bizo­nyos időegység alatt ma töb­bet kell termelni, mint rosz­­szabb munkafeltételek mellett tegnap. De az erőfeszítések mellett sokszor azt is tapasz­talják, hogy hiába állítanak elő egy-egy darabot ma rövi­­debb idő alatt, mint tegnap, ezzel még a műhely, vagy az üzemegység egy műszak alatt nem termel többet. Saját bő­rükön tapasztalják, hogy a műszak egy része alatt az ed­digieknél gyorsabban, szer­vel­masabban, fejlettebb munka­­módszerekkel dolgoznak, míg a műszak másik részében az eddigieknél is több a semmit­tevés. Joggal teszik fel ilyen­kor a kérdést: miért kellett a munkanormákat szigorítani ? A normák szigorítása előtt az egyenletesebb munkatempó mellett kevésbé fáradtak el, kevesebb volt a kapkodás, az idegeskedés. Miért nem lehet folyamatossá tenni a terme­lést? Ha közelebbről megvizs­gáljuk az ütemtelen termelés okait, könnyen megtaláljuk, hogy hol az anyagellátás, hol a gépek gyakori meghibásodá­sa, üzemzavarok, hol a műsza­ki előkészítés, és így tovább, akadozik, zavarja a folyama­tos termelést. Így jutottunk el a vezetők „normarendezé­sének” a szükségességéhez. A termelés folyamatossága, illetve annak biztosítása első­sorban már nem a fizikai dol­gozók, hanem a termelés irá­­nyítóinak vezetőinek az ügye, feladata. Csak a vezetők lát­hatják a termelés szűk ke­resztmetszetét, csak ők tud­nak ebben a kérdésben haté­konyan intézkedni, csak az­t jobb munkájuk eredménye­ként háríthatták el a folyama­tos termelést gátló akadályok Ezért halljuk az utóbbi időben mind gyakrabban, elsősorban a munkások részéről, hogy végre valahára a vezetők „normáját” is rendezni kelle­ne. Ez más szavakkal kifejez­ve nem jelent egyebet, mint a vezetési színvonal megjavítá­sát. A Központi Bizottság leg­utóbbi ülésén is — melyen gazdasági életünk főbb kérdé­seit, a második ötéves tervvel kapcsolatos feladatokat vitat­ták meg — a gazdasági veze­tés színvonalának emelése volt az egyik központi kérdés. Nem véletlen, hogy az utób­bi időben sok szó esik a gaz­dasági vezetők körében a munka- és az üzemszervezés kérdéseiről, mint a vezetés fontos eszközéről. A kérdés napirenden tartása természe­tesen végső soron szoros kap­csolatban áll a munkatermelé­kenység emelésében előttünk álló, mindinkább növekvő fe­ladatokkal. A munkanormák fejlesztése iránti követelmények valóra­­váltása mindinkább nyilván­valóvá teszi, hogy a munka­normákat nem lehet a terme­lési feltételek állandó javításá­tól függetlenül, elszigetelve fejleszteni, csupán az egyes munkás, vagy jobbik esetben a munkahely jobb megszerve­zésével a lehetőségeket kiak­názni. Ahhoz, hogy az egyes mun­kás munkaidejében a felesle­ges várakozási, kieső idők csökkenjenek, egy-egy műszak alatt leterhelésük, a munka tempója egyenletesebb legyen, a termelés irányítóinak a leg­több esetben már ki kell lép­ni az egyes munkahelyekről az egyes műhelyekből, sőt az egyes üzemrészekből is. A veszteségidők, amelyek a ter­melés üres járataiból adódnak, az eddigi felmérések, tapaszta­latok alapján nem korlátozód­nak csupán az egyes munka­helyekre, az egyes műhelyek­re, függetlenek az egyes mun­kástól, alapvetően a termelés­­szervezés hiányosságaival függnek össze. Már­pedig a leggondosabban elkészített munkanorma is csak a tény­helyzetet rögzítheti, csak an­nak következménye lehet. Más szóval, egy-egy munkadarab elkészítése, vagy egy munka­folyamat végzésének időszük­séglete az adott termelési fo­lyamatot befolyásoló technoló­giai, szervezési feltételek fi­gyelembevétele alapján szá­mítható ki, illetve fejezhető ki normaidőben. Ezért mondjuk és valljuk, hogy a munkanor­mák „karbantartását” nem szabad — de nem is lehet — a termelési feltételektől elszi­getelve vizsgálni és fejleszteni. Ellenkezőleg, a termelékeny­ség, az egyes munkateljesítmé­nyek emelésében csak akkor tudunk előrelépni, ha a mun­kanormákat komplex módon fejlesztjük. Mivel a munka­norma egyrészt része, eleme, másrészt következménye a ter­melékenység növelését elősegí­tő termelés-szervezési és mű­szaki feltételeknek, a munka­normák fejlesztése csak akkor segíti elő a termelékenység nö­velését, ha aktívan visszahat, elősegíti a termelékenységet befolyásoló termelési feltételek javítását. Ismeretes, hogy 1960. óta a munkanormák fej­lesztésében értünk el bizonyos eredményeket, megtettük az előbb említett igény kielégíté­séhez szükséges első lépése­ket. Az eddigi felmérések, munkanapfényképezések sok, a termelés szervezésében meg­lévő fogyatékosságra hívták fel a figyelmet. Ezek a felmé­rések azt mutatják, hogy a termelés folyamataiban szá­mottevőek az úgynevezett veszteségidők, jelentősek a szervezésben és a technológiá­ban levő tartalékok, melyek hasznosításával a termelést, a termelékenységet beruházás nélkül, esetleg kisebb beruhá­zásokkal jelentősen növelni lehetne. Most az a feladat, hogy a munkanormák fejlesz­tése során az így feltárt vesz­teségidőket megfelelő intézke­dési tervek alapján a lehető­ségekhez képest minimálisra csökkentsük. Csak így léphet­nek ki a munkanormák a je­lenlegi másodlagos — csupán a tényhelyzetet rögzítő — sze­repkörből és válhatnak ak­tív szervező eszközzé. Ezek röviden azok az in­dító okok, amelyek ma a nor­mák fejlesztése során az ed­digieknél jóval nagyobb erő­vel a termelés-szervezésre irá­nyítják a gazdasági vezetők és a munkások figyelmét. Ez az a terület a termelés frontján, ahol a vezetők — elsősorban a műszakiak — „normáját”, teljesítményét emelni kell. Ezt nemcsak egy-egy gyár munkásai, hanem az egész népgazdaság igényli! Kakulits István, az MSZMP KB államigazgatási osztályának munkatársa A riport szándéka: a székes­­fehérvári Könnyűfémmű há­rom nevezetes újítóját és há­rom nevezetes újítását bemu­tatni. Újítókkal és újításokkal egyaránt akkor találkoztunk, amikor Horváth Ferenc, az üzem újítási előadója beve­zetett bennünket a gyár újí­tási irodájába, feltárta előt­tünk a jegyzőkönyveket, s így szólt: — Engedjék meg, hogy be­mutassam legjobb újítóinkat! Azóta találkoztunk velük, ha nem is mindegyikükkel, a dolgos hétköznapok sodrában. Bemutatták, ők maguk, a fényképezőgép lencséje előtt újításukat — a gyakorlatban. De a beszélgetés itt kezdett érdekessé válni. Nyírólemezes törőcsésze „Szüleinek” neve: Hirtling Ferenc főmechanikus és Ja­kab András szerkesztési ellen­őr. Most született, az év első felében, pár hónapos még csu­pán. Nyírólemezes törőcsésze. Mi is a rendeltetése? — A hengerműben alkal­mazzuk — hangzik a válasz. — Tulajdonképpen olyan be­rendezés, amellyel a fém meg­munkálása közben, a hengere­lésnél a szükséges túlnyomást biztosítjuk. Eddigi eljárásaink igen költségesek voltak, s fő­ként nem is ennyire célrave­zetők. Ezért konstruálta meg üzemünk két műszaki szak­embere, mindketten többszö­rös újítók, a nyírólemezes törőcsészét. Csak pár szóval a jó tulaj­donságairól: tartós, biztonsá­gos. És olcsó. Mert az sem mellékes körülmény, hogy az újítás nyomán két évre 254 000 forint az előkalkulált népgaz­­gazdasági haszon... A profilsajtoló A cél, amely az újítás kísér­letei közben Bertalan Imre csoportvezető és Rajt Sándor művezető szeme előtt lebegett a minőségi importanyag meg­takarítása volt. A Présmű, s az egész könnyűfémmű gondja volt ez egészen 1963. tavaszá­ig, mert egyes munkadarabok préseléséhez a présformát igen drága anyagból kell ké­szíteni. Hogyan gondolkodott a TMK két szerszámkészítője? Nem kell az egész formát importanyagból készíteni, csupán egy 8 miliméteres fe­lületet, így egy 5 kilós formá­hoz mindössze 20 dekányi im­portanyag szükséges, ame­lyet előre elkészítve belehe­­gesztenek, beleesztergálnak a formába. S a munkadarab így is ugyanolyan jó, ugyanolyan tartós. A gyakorlatban persze nem volt ilyen rövid, egyszerű a probléma megoldása. De a he­gesztéssel rögzített profilsaj­toló szerszámbetét csupán eb­ben az évben több mint 200 ezer forint tiszta nyereséget hoz majd a Könnyűfémműnek. Megérte a fáradságot! A „termosz“ Horváth György, a Henger­mű üzemrészvezetője, amikor elkészítette újítását, tula­jdon­képpen egy hatalmas termeszt kostruált. Az újítás neve: „Alufé­­­gyártmányok hőkezelésének módosítása” alapjában véve nem sokat árul el a hoz­zá nem értő számára. Érthetibbé válik azonban az újítás lénye­ge, ha meghallgatjuk a ma­gyarázatot. — Két órányi időnyereség­ről van szó. Egyes gyártmá­nyainkat hőkezelésnek kell alávetnünk, hogy elérje a szükséges szilárdsági és nyú­lási állapotot. A hőkezel­ő­ re bocsátott anyagot eddig nyolc óra hosszáig kellett a­ kemen­cében tartanunk. — S az újítás? — Egy különleges búrát ké­szítettünk, amelyben az anyag lényegében a hőkezelésnek ugyanolyan módon megy vé­gig az utolsó fázisán, mint a kemencében, így a kemence csak hat órára foglalt, meg­gyorsítjuk a gyártási folyama­­tot. Horváth György újítása szintén, még ebben az évben több százezres megtakarítást hoz az üzemnek.­­ S itt tulajdonképpen véget is érhetne a bemutatás. De nem tudnánk mindent róluk, ha nem szólnánk arról is, hogy a három újítás csak egy része azoknak, amelyek idén befu­tottak a Könnyűfémmű újítá­si irodájába. Millió forintokról beszélnek a kimutatások. 1961- ben 147 beadott újítási javaslatból 83-at vezettek be, 2 229 000 forintos haszonnal. 1962- ben 228 beadott, 143 bevezetett újításról beszél a statisztika, s 3 473 000 forintos haszonról. 1963- ban csupán az első ne­­­gyedévben 108 újítást adtak be a Könnyűfémmű dolgozói; ezekből 32 újítást már elfo­gadtak, amelyek gazdasági haszna máris megközelíti a másfélmillió forintot. Évről évre több ház az újító és az újítás a Könnyűfémmű dolgozói között. Talán az is említésre méltó, hogy újítá­sok terén nemcsak a műszaki­ak „intézkednek”, az újítók 60 százaléka fizikai dolgozó. És hogy mennyire szívükön vise­lik a közös ügyet, arra talán elég jellemző bizonyíték az alábbi példa: a szakszervezeti újítási tanács által az idén ki­adott feladatterv 58 pontjából 30 feladatra jött „válasz” egy­­egy újítás formájában az idén. IVTpkid Tá­nis Jakab András újítását, a nyírólemezes tőrvcsészét magyarázza Smitt István Üzemlakatosnak Horváth György Szálkai Sándor darus segítségével ráhelyezi a hőtároló búrát a kemencéből kivett anyagra Bertalan Imre és Raft Sándor a hegesztéssel rögzített i­rü­­ít­sajtoló szerszámbetét újítói Elmélkedv Presszó Körülbelül két évvel ezelőtt tárcát írtam az egyik főváro­si napilapban egy falusi cuk­rászdáról. Néhány nappal utóbb azzal állított meg egy ismerősöm az utcán, hogy ki­csit túlzásnak találja a tárca­novella beállítását, amely szerint falusi népünk egészen otthonosan mozog ezekben a cukrászdákban, zavartalanul rendeli a duplákat és elüldö­gél a csöpp asztalok mellett. Kicsit bosszantott a városi embernek ez a tanéskodá­­sa, de miután olvasóimmal sohase szoktam vitatkozni, annyit mondtam csak, ne sajnálja a fáradságot, men­jen ki egy faluba, nézzen körül, s könnyen meggyőződ­het arról, hogy a kérdéses írás minden tekintetben hi­teles, mert élménye a hely­színen fakadt. Mindez azért jutott eszem­be, mert a napokban beug­rottam a sárbogárdi cukrász­dába, s amíg a feketére vár­tam, a következőket láttam: a külső teremben két fejken­dős falusi asszonyka üldö­gélt, előttük az üres feketés poharak. A belső teremben két asztalnál ültek hasonló falusiak, férfi csak az egyik­nél, a másiknál három nő. A két asztalkán összesen öt feketés poharat és két pohár málnát láttam. Egy egészen fiatal leányka fagylaltot nya­logatott, a felnőttek mellett álldogálva. Nyolc—tíz évvel ezelőtt, városon járva egyetlen pa­rasztasszonynak­­ se jutott eszébe, hogy beüljön valaho­vá egy feketére. Feljött a városba, ha dolga akadt, s ha vele volt az ember is, leg­feljebb egy pohár sört ivott meg valamelyik kocsmai asz­talnál pironkodva. Biztos, hogy a falusi presszót is ide­genkedve fogadta, talán ele­inte meg is szólta azokat, akik beléptek egy feketére, s ma egészen természetesnek veszi, hogy lehajtson egy­­egy duplát, ha megkívánja. Társadalomfejlődési tünet ez, és egészen természetes. Falusi népünk forradalmi életmódváltozásának, illetve e változás jelenlegi fázisának velejárója. Amint természe­tes a falusi háztartások gé­­pesedése, a falusi öltözködés korszerűsödése, a mozi, a színház, a könyvtár a falun. S amint természetes, hogy a hagyományos faluképet is — nem túl gyors lendülettel — de megváltoztatja az idő. A falusi nép korábban a gyerekeknek való nyalánk­ságnak tartotta az édességet és az urak passziójának a feketézést. Ma például a cecei cukrászda havonként tíz—tizenkét kiló szemeská­vét dolgoz fel és ad el, kré­­mesből a napi fogyasztása százhatvan darab. Kétségte­len, hogy ebből az átmenő forgalom is fogyaszt valamit, de az is, hogy túlnyomó többségét a ceceiek fogyaszt­ják. Amint az is kétségte­len, hogy meleg nyári na­pokon ennek a cukrászdá­nak mozgó fagylaltárusai reggeltől­ estig hatvan-nyolc­van kiló fagylaltot adnak el a cecei utcákon. A társadalomfejlődés nagy együttmozgásában lehetnek időnként és helyenként szinkron­kiesések, de meg­állás sehol. Megnyugtató, s korábbi bosszan­kodásomat teljesen feloldotta, hogy még a falusi presszók, cukrászdák térhódításában sem. O. G.

Next