Fejér Megyei Hírlap, 1964. november (20. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-01 / 257. szám

------ 2 --------- Százméteres sebességgel November elsején fél éve, hogy a Balinkai Szénbányák Balinka aknájának keleti bányamezejébe betört a víz Ünnepi hangulatot vágott ketté a hír s megcsonkí­tott terveket hagyott maga után. Tulajdonképpen nem is a féléves forduló, sokkal in­kább a tél közeledte, s né­hány híradás csalta ki az újságírókat ismét Balinkára. A tél közeledte, amely (a legjobb felkészülés ellenére is) minden évben tartogat valami kellemetlent a tüze­lőellátás területén, s néhány híradás, amelyből a hozzá nem értők is kihámozhat­ták már: Balinkabánya újra él, s a bányában megszelí­dített, de abból még el nem űzött víztömeg ellenére be­kapcsolódott ismét az ország energiagazdálkodásába. Az a tény, hogy a Balinkai Szénbányák napi terve is­mét elhagyta a 200 vagont, s a vízbetörés áldozatául esett keleti bányamező fel­tárását ismét megkezdték. Néhány elmúlt havi ered­mény, távirat stílusban: az új keleti vágatpár hajtását Szabó István és szocialista munkabrigádja 1964 július negyedikén megkezdte. E csonka hónapi előrehaladá­suk 55 folyóméter volt. A bánya műszaki vezetői kéréssel fordultak a csapa­tokhoz: növeljék az, előrehaladás sebességét Szárnyalják túl a tervezett 63,3 folyómétert. Az 5-ös munkacsapat, Sza­bó István, Janászik László, Siffel István, Szabó József, Mazák János, Kovács Fe­renc, Csillag István, Hor­váth János és Schlerdiik József vájárok augusztus hó­napban 166,7 százalékos összteljesítményükkel elér­ték a százméteres sebessé­get Havi teljesítményük 100,9 folyóméter. 1964. szeptember utolsó napja. Szabóék 167,2 száza­lékos összteljesítményükkel 105,9 folyómétert hajtottak ki, s ezzel 260 méternyire nyújtották az ötmillió tonna szénkészletet magában fog­laló bányarész feltáróvága­tát. Október első dekádja, az 5-ös munkacsapat 175,2 szá­zalékra teljesítette tíznapos tervét, s az elkövetkező he­tek ismét újabb csúcs szü­letését sejtetik. Szocialista munka­brigád :— mondják, elismeréssel hangjukban az emberek. S amikor a mélyszinti riport csábításairól lemondva ott­honaikban keressük fel őket, éppen ennek a címnek a másik oldalát szeretnénk felvillantani. Mert igaz a­z, amit­ Szabóék mondanak: „A huszonnégy órának éppen egyharmadát éljük csak a bányában“. Villanjanak hát fel az otthoni képek. A család arcélei, ahonnan nap mint nap, évek hosszú során el­indulnak. Ahol tulajdon­képpen minden munkasiker alapjai születnek. Szerencsére sokan vagyunk — Szabó Jóskáék? — néz vissza egy idős bácsi, ami­kor Bakonycsernyén a Pe­tőfi utcában lakó Szabó Józsefeket keressük. — Ott laknak, abban a nagy ház­ban! — mutat vagy száz méternyire mögénk. A ház valóban magas és tegyük gyorsan hozzá: vado­natúj. Kiemelkedik a többi, kicsinek éppen nem mond­ható házak közül. Egy évti­zeddel ezelőtt is még emele­tesnek számított volna a közsérben, hiszen a „tiszta­szobák” alatt húzódik meg a lakás nagy része. Szabó József délutános műszakban dolgozik. Né­hány órányi időnk van még. — Még mielőtt bármit is lejegyezne, írja meg, hogy nemcsak a brigád vájárjai tesznek meg mindent, ha­nem az egész személyzet. Műszakiak és fizikaiak. Ak­nászok és kiszolgáló csillé­sek. Hiszen dolgozhatnánk mi látástól-vakulásig, ha nem lenne csille, ha nem kapnánk időben az anyagot, ha ... Egyszóval, ha egye­dül lennénk. De szerencsé­re sokan vagyunk. — Igyon már egy pohár­ral — kínál szívesen Szabó Józsefné, s megéred belőle a szó. — Tudom, hogy mit vállaltak ezek az emberek Tudom, mert 1950-ben én voltam Balinkán az első asszony, aki leszállt a mély­­szintre. Csillár sem igaz, nem asszonynak való mun­ka, de én most is büszke vagyok arra, hogy nyolc évet lehúztam a bányánál. Ott ért az első vízbetörés is! Most már persze nem dol­gozom. Legalább is nem üzemben. Mert van itthon munka elég. A ház körül, meg a családdal. A na­gyobbik fiúnk már megnő­sült. Ő is bányász. A ki­sebbik. Zoli is több, mint egy éve dolgozik a bányá­nál. Egyelőre a napszinten. — Az állatokat is nevel­ni kell — mondja Szabó Jó­zsef —, hiszen a hízót min­den évben magunk nevel­jük. Nem könnyű, de eredmé­nyes munka. Hiszen az ól­ba közel háromszáz kilós hízó várja a decemberi fa­gyokat — Májusban még nem mertünk ennyire előre gon­dolkodni — mondja a fele­ség — hiszen ezek az embe­rek csak mentek. Dolgoztak éjjel-nappal. Mi meg ret­tegtünk. A holnapoktól. Mert ha egyszer nincs bá­nya, munkalehetőség sincs. — Nem volt akkor időnk erre gondolni — mondja a házigazda. — De az biztos: ilyen összefogásra aligha emlékszik vissza valaki is közülünk. Még az ötször­­annyi sem volt nehéz. — Most sem? — Most? Hát nem köny­­nyű. Isten hónapokra vál­laltuk. Úgy lehet, évekre. De azért megy. Sok sött együtt, sok erős kar közösen... — Hogyan adták rá a fe­jüket arra, hogy százmétere­ket vállaljanak? — Mondhatnám azt is, hogy csak úgy. De az igaz­ság az, hogy amikor a ve­szély elmúlt, akkor kezdtük megérteni az asszonyok ko­rábbi ijedtségét. A vezetők is akkor mondták el részle­tesen, amit már mi is sej­tettünk, hogy ettől a feltá­róvágattól függ a bánya sorsa. Embereké is. Meg az­­tán a víz a mi brigádunk munkájának zömét ette meg. A hármas osztón, a bánya legmélyebb pontján indultunk el valamikor a kettes osztóra Új vágattal. A harmincas csapattal közö­sen csináltunk egy áthatást. Ezzel készítettük elő a gu­miszalagos szállítást a lég­vágatra. Utána a főlégvá­­gatról a lejthez hajtottunk egy ereszkét. Ezt is a gu­miszalagnak. És lehetne sorolni tovább. Hát ezt, a mi munkánkat zabálta fel a víz. Nem akartunk térdet hajtani előtte. — Végül megkezdték az új vágatot. Most hol tarta­nak? — A TH egyengetőt már elhagytuk vagy tíz méter­rel. Időközben bejön özv. Sza­bó Józsefné is, a nagyma­ma. Ő a szomszédban lakik, de egy-egy korty pálinkára átjön reggelente. A maga a miénk — mond­ja mosolyogva a házi­gazda, s kis kupicával tölt. •— Nekik jobban telik to­rokköszörűre — nevet a nagymama, s kicsit krákog az erős italtól. — Telik, bizony, hogy te­lik — mondja Sz®bóné. — Hatezer körül jár a kereset. — Géppel megy — mond­ja Szabó József —, bár bíz­tunk volna már korábban is ennyire a gépben. De az igazsághoz az is hozzátarto­zik, hogy még amikor el­kezdtük a feltárást, akkor is szentségeltünk, amikor ránk hozták a gépet. Az ember a karját már megis­merte. — Csalódtak a gépben? — Azt nem. Most már brigádtag az is.­ Hiába, na! Nem megy máról-holnapra elhagyni a régit. De a jót azért hamar megszokja az ember. Csak az a baj, hogy a tömlő már megint kezdi felmondani a szolgálatot. Igaz, az elején hamar segí­tettek a bajunkon, de úgy mondják, hogy nehéz találni ilyen erősfalú tömlőt. Pedig már lassan újra kell cserél­ni. — Ez az egy panaszuk van? — Hát ha kevés, még azt is elmondanám, hogy meg lehetne toldani a napot. Mert huszonnégy óra sokszor kevés­b élcelődik az ala­csonytermetű vájár. — Mond csak el, hogy néha a vassal is baj van. Mert idehaza mindent elmond — szól közbe ismét a felesége. — Látja, ilyenek az asszo­nyok. De ha már kimondta: tudjuk mi, hogy sok anyagot zabál fel a vágat, de azért nem bánnánk, ha még olyan kis zökkenők sem lennének, mint a múlt hónapban vol­tak. — Nem olyan könnyű ám az anyagellátást biztosítani! — szólt közbe Zoli, a vasfel­rakásnál dolgozó fiú. — Sok­szor éppen úgy szentségel­nek a műhelyisták is, mert a bányában ezt vagy azt tönkretették. Meg aztán az anyagellátás is beleszól. — Védd csak a műhelyt, hiszen én se támadom, ösz­­szeforrtun­k mi velük na­gyon a mentésnél. De az ember zsörtölődik néha, ha lassítani kell az iramot. Ismét a családé a szó. Zo­li azért „neheztel” az apjá­ra, mert „eszik” lent a sín­trapéz ácsolatokat, a mama mindkettőt elégedetlenséggel vádolja, a családfő meg a teljesítményekkel kontrázik. Aztán ismét a házra tere­lődik a szó. Elmondják, hogy a kezdeti lépéseket már ré­gen megtették. — Kilencvenhatezer-hét­száz forintra rúg a nagykia­dás — mondja Szabó József. — A saját erőt nem számol­ja az ember. — Nem is lehet, hiszen 1955. óta, amikor belevág­tunk, bizony sok víz folyt le azóta a Gályán — mondja a feleség. — Az uram akkor még 34 forintot keresett mű­szakonként. . Én 30 forint negyven filléres műszakbé­rért dolgoztam a mélybe. Hol van már az az idő. — Nem is nyitottam ki évekig a kocsma ajtaját — mondja a férj. — Pedig 1937. óta bányász vagyok, s bizony ennyi idő alatt ös­szegyűl az emberben a por, amit le kell öblíteni! — Most sem iszol többet mint amit kívánsz — dicsé­ri az asszonya. — Hát az ember azért em­ber, hogy tudja mi­kor elég. Csak úgy állhatja meg a he­lyét lent is, a csapaton, fent is, a családiban. Már régen delet kongat­tak. A konyhaszekrényen a vekker is jelzi, hogy közele­dik az indulás ideje. Búcsú­zunk. Kint az udvaron talál­kozunk Szabó Istvánnal, a csapatvezető vájárral és kollégánkkal. -Fejér megyei Hírlap Fél évvel a balinkai vízbetörés után Vasárnap, 1964. november 1. „Lesz még gumiszalagos szállítás“ Délelőtt tíz óra körül járt az idő, amiikor Szabó István bakonycsernyei otthonának ajtaján kopogtattunk. Az álmot akaratlanul vertük ki szeméből. — Nem, nem vagyok fáradt, — mondta mentegetőzésünk­re — éjszakás voltam és most reggel jöttem haza. Néha van úgy, hogy hetekig nem látom a napot. Aztán frissen mozogva kínál helyet, nyújtja felém a hamutálcát. Feleségét, s ő is úgy hirtelenében 32—33 évesnek ítélem meg, s éppen ezért várakozón nézem a szobaajtót, hátha ki­kukkant egy gyerekfej. Megsejtik a gondolataimat. Nevetve néznek össze. — Nincs kisgyerek... csak nagy. A legidősebb 19 éves, István, a legkisebb, Ibolya 11 éves. Mi is már túl vagyunk a negyvenen. Jól konzervál ez a bakonycsernyei levegő — mondják tréfásan. — István is a bányánál dolgozik. Nem vájár, kőműves. De ki tudja? Én is asztalos voltam először, önként kértem magam a bányába. Voltam csillés, majd ötvenötben elvégez­tem a vájártanfolyamot, azután lettem csapatvezető — me­séli Szabó István. Míg beszélgetünk, felesége — törékeny, barna, mosolygó asszony — gyors mozdulatokkal készíti az ebédet. Négy gye­reket, s egy bányászférjet nagy gond ellátni. — Sietnem kell, mindig éhesek. Képzelje el, hogy egy-egy nap csak húsból kell három kiló. Süteményből meg sohasem elég — mondja az asszony Szabó Istvánná ügyes háziasszony. Az udvaron kövérre hízott, fehér kacsák, az ólban rózsaszínű malac. — Veszünk még egy hízót — magyarázza —, hogy legyen bőven zsír is, hús is. Ferike és Ibolya iskolába jár. A tanulás? Most már job­ban megy. Beszélgetésünk közben mindig visszatér a bánya. A bá­nya, amelyet annyira szeretnek, annyira magukénak vallanak és éreznek. A férj így fogalmazza ezt meg: — A bányát nem lehet nem szeretni, aki ismeri. Én már nem tudnék máshol dolgozni. Hirtelen a vízbetörés emléke, bukkannak fel. Hogy is történt? — A mi brigádunk hat éve dolgozik együtt. Júliusban a vízbetörés után két hónappal Reményik György aknavezető, Orosz Elemér főmérnök, Marjanek József és Vörösmarty János körletvezető beszélte­k velünk. „Magukon sok múlik. Hiszen ha az ötmillió szénanyagot rejtő keleti bányamezőben megalkuszunk a vízzel, akkor terveinket a nyugati és más bányamezők szén­készletének lefogyásával párhuzamosan kell csökkenteni. Ez pedig tudják mivel jár...” Tudtuk és meg­próbáltuk az erőt összefogni. És úgy érezzük, hogy sikerült is, hiszen a havi átlagteljesítményünk idáig sohsem volt 150 százaléknál alacsonyabb. Ha nem jött volna a víz, az or­szágban nálunk lehetett volna először gumiszalagos szállítás, amely a munkahelyektől egészen a napszinti osztályozóig többezer méter hosszú úton vitte volna a szenet... A bányát megmentettük, s mi bányászok is mindannyian kitartottunk. Az ebéd már lassan elkészül, de az asszony nem pihen. — Mosnom is kell ma, s jobb minél előbb túllenni rajta. — Ne panaszkodj, van már géped — mondja a férj. A mosógépet a hűség­pénzből vették két éve. Bár havi fizetése sem kevés, hatezer forint körüli. — A pénznek mindig van helye. Most vettem ruhát a gyerekeknek, aztán félre is kell tenni, mert tavasszal szeret­nénk egy új szobát toldani a házhoz. — Tudja, úgy kerültünk össze, — veszi át a szót a férj, — hogy még egy fakanalunk sem volt. De amit itt lát, azt mind mi szereztük a két kezünk munkájával. S ami van, az nem is kevés. Szép nagy ház, ötvenhétben építették, új bútor, csillogó sötétbarna háló. És négy gyereket neveltek fel úgy, hogy nem láttak szükséget semmiben. Az estéket otthon töltik, együtt, ha lehet. Igaz, most az olimpia felborította egy kicsit a családi rendet. De megérte, — amint ők mondják — tíz aranyérem gyönyörű eredmény. A búcsúzásnál már én is jószerencsét­tel köszönök visz­­sza, egy pillanatra mindannyian arra a vágatra gondolunk, amelyik százméteres sebességgel nyújtózik Balinka alatt, s amelyikben „lesz még gumiszalagos szállítás”. Piskóty Zsuzsa Kátay Antal A zöld arany országában . Százhúsz kilométeres se­bességgel száguld a Moszk­va—Murmanszk expressz. Most hajnalodik. Fehér köd­­gomolyog a tájon. De a Nap szikrázó sugarai gyorsan fel­szippantják a páracseppeket, a erélyesen kúszni kezd egy­re feljebb. Csodálatos ilyenkor a ka­rél­iás vidék! Nézem az ablakból a gyö­nyörű, sudártermetű fák al­kotta erdőt, ezt a végtelen­nek tűnő zöld sivatagot. De aztán megszakad ez a folya­matosság, s egy hatalmas tó tükre villódzik a sziporkázó napfényben. Belép a fülkébe a kalauz. Elnéz hosszasan. S hogy megtörjem a csendet, meg­szólalok: — Gyönyörűt , csak bólogat természe­tes őszinteséggel. — A mi vidékünk, a mi kis szűk hazánk.. Igen, ez Karélia! — Szép bizony — ismétli iménti szavaimat. A sima acélsínen szágul­­dunk tovább. Jobbra egy ha­talmas tó partjai tűnnek fel. S a parton magas házak áll­ják az északi szelet. — Készülődhet — int a kalauz — ez már Petroza­­vodszk. Udvariasan lesegít a kala­uz az állomáson. És már nélkülem folytatja útját Murmanszk felé a szerel­vény. Séta a történelmi emlékű városban N. A. Krepljakov, a petro­­zavodszki városi tanács vég­rehajtó bizottság elnökségé­nek titkára udvariasan be­mutatkozik. — Jöjjön — mondja ez­után — megnézzük a mi vá­rosunkat. Visszatekintünk a múltba, járunk a jelen utcá­in és megízleljük egy kissé a jövőt. S elindulunk a történelmi emlékű városba. Petrozavodszk... így je­gyezte fel a krónika a hely­ség nevét, amelyet I. Péter cár alapított. Első Péterről szeretettel beszél itt minden­ki. Nevéhez fűződik a város alapítása után a mai trak­torgyár létrehozása, amely­ben sokszáz ember kapott munkát, megélhetési lehető­séget. (Nevével egyébként ta­lálkozunk még.) Sok-sok le­genda, monda fűződik a cár nevéhez. — Erős és igazságos volt — hallom Krepljakov hang­ját. — Ő volt a mi orosz Mátyásunk. Járjuk hát a várost. És ahol megállunk, a titkár szé­les gesztusokkal magyaráz. — Ez a múlt — mutat a faházakra. — Akkor épültek még ezek, amikor nem volt tégla, csak fa. Valóban, a régi s az új ke­veréke a város. A faházak mögött téglából rakott és pa­nellekből emelt, többszintes házak ágaskodnak. — Azért ne gondolja — toldja meg Krepljakov elv­társ, — hogy a fát nem hasz­náljuk az építőiparban. Ház­gyárunk még mindig üzemel, kész házakat állítunk elő és szállítjuk a szűzföldekre. De felhasználjuk még a fűrész­port is. Egy présgyárat épí­tettünk, a fűrészporból érté­kes lemezeket készítünk. Felhasználjuk mi a zöld arany legkisebb részét is. — Zöld arany? — Igen, így nevezzük a fát Mert ez hozza nekünk a sárga aranyat, hiszen Karé­lia 60—65 százalékát erdő borítja. Van olyan terüle­tünk, ahol az erdőőrön kívül még ember nem járt. Arany­bánya ez a föld, a zöld arany bányája. Ismét tovább megyünk. Hatalmas, gigászi építkezés tárul elénk. Akkora csarnok áll már északnyugat irányá­ban, mint a Dunai Vasmű meleghengerműve. Jellegzetes faházak. ■***&**&

Next