Fejér Megyei Hírlap, 1964. november (20. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-01 / 257. szám
------ 2 --------- Százméteres sebességgel November elsején fél éve, hogy a Balinkai Szénbányák Balinka aknájának keleti bányamezejébe betört a víz Ünnepi hangulatot vágott ketté a hír s megcsonkított terveket hagyott maga után. Tulajdonképpen nem is a féléves forduló, sokkal inkább a tél közeledte, s néhány híradás csalta ki az újságírókat ismét Balinkára. A tél közeledte, amely (a legjobb felkészülés ellenére is) minden évben tartogat valami kellemetlent a tüzelőellátás területén, s néhány híradás, amelyből a hozzá nem értők is kihámozhatták már: Balinkabánya újra él, s a bányában megszelídített, de abból még el nem űzött víztömeg ellenére bekapcsolódott ismét az ország energiagazdálkodásába. Az a tény, hogy a Balinkai Szénbányák napi terve ismét elhagyta a 200 vagont, s a vízbetörés áldozatául esett keleti bányamező feltárását ismét megkezdték. Néhány elmúlt havi eredmény, távirat stílusban: az új keleti vágatpár hajtását Szabó István és szocialista munkabrigádja 1964 július negyedikén megkezdte. E csonka hónapi előrehaladásuk 55 folyóméter volt. A bánya műszaki vezetői kéréssel fordultak a csapatokhoz: növeljék az, előrehaladás sebességét Szárnyalják túl a tervezett 63,3 folyómétert. Az 5-ös munkacsapat, Szabó István, Janászik László, Siffel István, Szabó József, Mazák János, Kovács Ferenc, Csillag István, Horváth János és Schlerdiik József vájárok augusztus hónapban 166,7 százalékos összteljesítményükkel elérték a százméteres sebességet Havi teljesítményük 100,9 folyóméter. 1964. szeptember utolsó napja. Szabóék 167,2 százalékos összteljesítményükkel 105,9 folyómétert hajtottak ki, s ezzel 260 méternyire nyújtották az ötmillió tonna szénkészletet magában foglaló bányarész feltáróvágatát. Október első dekádja, az 5-ös munkacsapat 175,2 százalékra teljesítette tíznapos tervét, s az elkövetkező hetek ismét újabb csúcs születését sejtetik. Szocialista munkabrigád :— mondják, elismeréssel hangjukban az emberek. S amikor a mélyszinti riport csábításairól lemondva otthonaikban keressük fel őket, éppen ennek a címnek a másik oldalát szeretnénk felvillantani. Mert igaz az, amit Szabóék mondanak: „A huszonnégy órának éppen egyharmadát éljük csak a bányában“. Villanjanak hát fel az otthoni képek. A család arcélei, ahonnan nap mint nap, évek hosszú során elindulnak. Ahol tulajdonképpen minden munkasiker alapjai születnek. Szerencsére sokan vagyunk — Szabó Jóskáék? — néz vissza egy idős bácsi, amikor Bakonycsernyén a Petőfi utcában lakó Szabó Józsefeket keressük. — Ott laknak, abban a nagy házban! — mutat vagy száz méternyire mögénk. A ház valóban magas és tegyük gyorsan hozzá: vadonatúj. Kiemelkedik a többi, kicsinek éppen nem mondható házak közül. Egy évtizeddel ezelőtt is még emeletesnek számított volna a közsérben, hiszen a „tisztaszobák” alatt húzódik meg a lakás nagy része. Szabó József délutános műszakban dolgozik. Néhány órányi időnk van még. — Még mielőtt bármit is lejegyezne, írja meg, hogy nemcsak a brigád vájárjai tesznek meg mindent, hanem az egész személyzet. Műszakiak és fizikaiak. Aknászok és kiszolgáló csillések. Hiszen dolgozhatnánk mi látástól-vakulásig, ha nem lenne csille, ha nem kapnánk időben az anyagot, ha ... Egyszóval, ha egyedül lennénk. De szerencsére sokan vagyunk. — Igyon már egy pohárral — kínál szívesen Szabó Józsefné, s megéred belőle a szó. — Tudom, hogy mit vállaltak ezek az emberek Tudom, mert 1950-ben én voltam Balinkán az első asszony, aki leszállt a mélyszintre. Csillár sem igaz, nem asszonynak való munka, de én most is büszke vagyok arra, hogy nyolc évet lehúztam a bányánál. Ott ért az első vízbetörés is! Most már persze nem dolgozom. Legalább is nem üzemben. Mert van itthon munka elég. A ház körül, meg a családdal. A nagyobbik fiúnk már megnősült. Ő is bányász. A kisebbik. Zoli is több, mint egy éve dolgozik a bányánál. Egyelőre a napszinten. — Az állatokat is nevelni kell — mondja Szabó József —, hiszen a hízót minden évben magunk neveljük. Nem könnyű, de eredményes munka. Hiszen az ólba közel háromszáz kilós hízó várja a decemberi fagyokat — Májusban még nem mertünk ennyire előre gondolkodni — mondja a feleség — hiszen ezek az emberek csak mentek. Dolgoztak éjjel-nappal. Mi meg rettegtünk. A holnapoktól. Mert ha egyszer nincs bánya, munkalehetőség sincs. — Nem volt akkor időnk erre gondolni — mondja a házigazda. — De az biztos: ilyen összefogásra aligha emlékszik vissza valaki is közülünk. Még az ötszörannyi sem volt nehéz. — Most sem? — Most? Hát nem könynyű. Isten hónapokra vállaltuk. Úgy lehet, évekre. De azért megy. Sok sött együtt, sok erős kar közösen... — Hogyan adták rá a fejüket arra, hogy százmétereket vállaljanak? — Mondhatnám azt is, hogy csak úgy. De az igazság az, hogy amikor a veszély elmúlt, akkor kezdtük megérteni az asszonyok korábbi ijedtségét. A vezetők is akkor mondták el részletesen, amit már mi is sejtettünk, hogy ettől a feltáróvágattól függ a bánya sorsa. Embereké is. Meg aztán a víz a mi brigádunk munkájának zömét ette meg. A hármas osztón, a bánya legmélyebb pontján indultunk el valamikor a kettes osztóra Új vágattal. A harmincas csapattal közösen csináltunk egy áthatást. Ezzel készítettük elő a gumiszalagos szállítást a légvágatra. Utána a főlégvágatról a lejthez hajtottunk egy ereszkét. Ezt is a gumiszalagnak. És lehetne sorolni tovább. Hát ezt, a mi munkánkat zabálta fel a víz. Nem akartunk térdet hajtani előtte. — Végül megkezdték az új vágatot. Most hol tartanak? — A TH egyengetőt már elhagytuk vagy tíz méterrel. Időközben bejön özv. Szabó Józsefné is, a nagymama. Ő a szomszédban lakik, de egy-egy korty pálinkára átjön reggelente. A maga a miénk — mondja mosolyogva a házigazda, s kis kupicával tölt. •— Nekik jobban telik torokköszörűre — nevet a nagymama, s kicsit krákog az erős italtól. — Telik, bizony, hogy telik — mondja Sz®bóné. — Hatezer körül jár a kereset. — Géppel megy — mondja Szabó József —, bár bíztunk volna már korábban is ennyire a gépben. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy még amikor elkezdtük a feltárást, akkor is szentségeltünk, amikor ránk hozták a gépet. Az ember a karját már megismerte. — Csalódtak a gépben? — Azt nem. Most már brigádtag az is. Hiába, na! Nem megy máról-holnapra elhagyni a régit. De a jót azért hamar megszokja az ember. Csak az a baj, hogy a tömlő már megint kezdi felmondani a szolgálatot. Igaz, az elején hamar segítettek a bajunkon, de úgy mondják, hogy nehéz találni ilyen erősfalú tömlőt. Pedig már lassan újra kell cserélni. — Ez az egy panaszuk van? — Hát ha kevés, még azt is elmondanám, hogy meg lehetne toldani a napot. Mert huszonnégy óra sokszor kevésb élcelődik az alacsonytermetű vájár. — Mond csak el, hogy néha a vassal is baj van. Mert idehaza mindent elmond — szól közbe ismét a felesége. — Látja, ilyenek az asszonyok. De ha már kimondta: tudjuk mi, hogy sok anyagot zabál fel a vágat, de azért nem bánnánk, ha még olyan kis zökkenők sem lennének, mint a múlt hónapban voltak. — Nem olyan könnyű ám az anyagellátást biztosítani! — szólt közbe Zoli, a vasfelrakásnál dolgozó fiú. — Sokszor éppen úgy szentségelnek a műhelyisták is, mert a bányában ezt vagy azt tönkretették. Meg aztán az anyagellátás is beleszól. — Védd csak a műhelyt, hiszen én se támadom, öszszeforrtunk mi velük nagyon a mentésnél. De az ember zsörtölődik néha, ha lassítani kell az iramot. Ismét a családé a szó. Zoli azért „neheztel” az apjára, mert „eszik” lent a síntrapéz ácsolatokat, a mama mindkettőt elégedetlenséggel vádolja, a családfő meg a teljesítményekkel kontrázik. Aztán ismét a házra terelődik a szó. Elmondják, hogy a kezdeti lépéseket már régen megtették. — Kilencvenhatezer-hétszáz forintra rúg a nagykiadás — mondja Szabó József. — A saját erőt nem számolja az ember. — Nem is lehet, hiszen 1955. óta, amikor belevágtunk, bizony sok víz folyt le azóta a Gályán — mondja a feleség. — Az uram akkor még 34 forintot keresett műszakonként. . Én 30 forint negyven filléres műszakbérért dolgoztam a mélybe. Hol van már az az idő. — Nem is nyitottam ki évekig a kocsma ajtaját — mondja a férj. — Pedig 1937. óta bányász vagyok, s bizony ennyi idő alatt összegyűl az emberben a por, amit le kell öblíteni! — Most sem iszol többet mint amit kívánsz — dicséri az asszonya. — Hát az ember azért ember, hogy tudja mikor elég. Csak úgy állhatja meg a helyét lent is, a csapaton, fent is, a családiban. Már régen delet kongattak. A konyhaszekrényen a vekker is jelzi, hogy közeledik az indulás ideje. Búcsúzunk. Kint az udvaron találkozunk Szabó Istvánnal, a csapatvezető vájárral és kollégánkkal. -Fejér megyei Hírlap Fél évvel a balinkai vízbetörés után Vasárnap, 1964. november 1. „Lesz még gumiszalagos szállítás“ Délelőtt tíz óra körül járt az idő, amiikor Szabó István bakonycsernyei otthonának ajtaján kopogtattunk. Az álmot akaratlanul vertük ki szeméből. — Nem, nem vagyok fáradt, — mondta mentegetőzésünkre — éjszakás voltam és most reggel jöttem haza. Néha van úgy, hogy hetekig nem látom a napot. Aztán frissen mozogva kínál helyet, nyújtja felém a hamutálcát. Feleségét, s ő is úgy hirtelenében 32—33 évesnek ítélem meg, s éppen ezért várakozón nézem a szobaajtót, hátha kikukkant egy gyerekfej. Megsejtik a gondolataimat. Nevetve néznek össze. — Nincs kisgyerek... csak nagy. A legidősebb 19 éves, István, a legkisebb, Ibolya 11 éves. Mi is már túl vagyunk a negyvenen. Jól konzervál ez a bakonycsernyei levegő — mondják tréfásan. — István is a bányánál dolgozik. Nem vájár, kőműves. De ki tudja? Én is asztalos voltam először, önként kértem magam a bányába. Voltam csillés, majd ötvenötben elvégeztem a vájártanfolyamot, azután lettem csapatvezető — meséli Szabó István. Míg beszélgetünk, felesége — törékeny, barna, mosolygó asszony — gyors mozdulatokkal készíti az ebédet. Négy gyereket, s egy bányászférjet nagy gond ellátni. — Sietnem kell, mindig éhesek. Képzelje el, hogy egy-egy nap csak húsból kell három kiló. Süteményből meg sohasem elég — mondja az asszony Szabó Istvánná ügyes háziasszony. Az udvaron kövérre hízott, fehér kacsák, az ólban rózsaszínű malac. — Veszünk még egy hízót — magyarázza —, hogy legyen bőven zsír is, hús is. Ferike és Ibolya iskolába jár. A tanulás? Most már jobban megy. Beszélgetésünk közben mindig visszatér a bánya. A bánya, amelyet annyira szeretnek, annyira magukénak vallanak és éreznek. A férj így fogalmazza ezt meg: — A bányát nem lehet nem szeretni, aki ismeri. Én már nem tudnék máshol dolgozni. Hirtelen a vízbetörés emléke, bukkannak fel. Hogy is történt? — A mi brigádunk hat éve dolgozik együtt. Júliusban a vízbetörés után két hónappal Reményik György aknavezető, Orosz Elemér főmérnök, Marjanek József és Vörösmarty János körletvezető beszéltek velünk. „Magukon sok múlik. Hiszen ha az ötmillió szénanyagot rejtő keleti bányamezőben megalkuszunk a vízzel, akkor terveinket a nyugati és más bányamezők szénkészletének lefogyásával párhuzamosan kell csökkenteni. Ez pedig tudják mivel jár...” Tudtuk és megpróbáltuk az erőt összefogni. És úgy érezzük, hogy sikerült is, hiszen a havi átlagteljesítményünk idáig sohsem volt 150 százaléknál alacsonyabb. Ha nem jött volna a víz, az országban nálunk lehetett volna először gumiszalagos szállítás, amely a munkahelyektől egészen a napszinti osztályozóig többezer méter hosszú úton vitte volna a szenet... A bányát megmentettük, s mi bányászok is mindannyian kitartottunk. Az ebéd már lassan elkészül, de az asszony nem pihen. — Mosnom is kell ma, s jobb minél előbb túllenni rajta. — Ne panaszkodj, van már géped — mondja a férj. A mosógépet a hűségpénzből vették két éve. Bár havi fizetése sem kevés, hatezer forint körüli. — A pénznek mindig van helye. Most vettem ruhát a gyerekeknek, aztán félre is kell tenni, mert tavasszal szeretnénk egy új szobát toldani a házhoz. — Tudja, úgy kerültünk össze, — veszi át a szót a férj, — hogy még egy fakanalunk sem volt. De amit itt lát, azt mind mi szereztük a két kezünk munkájával. S ami van, az nem is kevés. Szép nagy ház, ötvenhétben építették, új bútor, csillogó sötétbarna háló. És négy gyereket neveltek fel úgy, hogy nem láttak szükséget semmiben. Az estéket otthon töltik, együtt, ha lehet. Igaz, most az olimpia felborította egy kicsit a családi rendet. De megérte, — amint ők mondják — tíz aranyérem gyönyörű eredmény. A búcsúzásnál már én is jószerencséttel köszönök viszsza, egy pillanatra mindannyian arra a vágatra gondolunk, amelyik százméteres sebességgel nyújtózik Balinka alatt, s amelyikben „lesz még gumiszalagos szállítás”. Piskóty Zsuzsa Kátay Antal A zöld arany országában . Százhúsz kilométeres sebességgel száguld a Moszkva—Murmanszk expressz. Most hajnalodik. Fehér ködgomolyog a tájon. De a Nap szikrázó sugarai gyorsan felszippantják a páracseppeket, a erélyesen kúszni kezd egyre feljebb. Csodálatos ilyenkor a karéliás vidék! Nézem az ablakból a gyönyörű, sudártermetű fák alkotta erdőt, ezt a végtelennek tűnő zöld sivatagot. De aztán megszakad ez a folyamatosság, s egy hatalmas tó tükre villódzik a sziporkázó napfényben. Belép a fülkébe a kalauz. Elnéz hosszasan. S hogy megtörjem a csendet, megszólalok: — Gyönyörűt , csak bólogat természetes őszinteséggel. — A mi vidékünk, a mi kis szűk hazánk.. Igen, ez Karélia! — Szép bizony — ismétli iménti szavaimat. A sima acélsínen száguldunk tovább. Jobbra egy hatalmas tó partjai tűnnek fel. S a parton magas házak állják az északi szelet. — Készülődhet — int a kalauz — ez már Petrozavodszk. Udvariasan lesegít a kalauz az állomáson. És már nélkülem folytatja útját Murmanszk felé a szerelvény. Séta a történelmi emlékű városban N. A. Krepljakov, a petrozavodszki városi tanács végrehajtó bizottság elnökségének titkára udvariasan bemutatkozik. — Jöjjön — mondja ezután — megnézzük a mi városunkat. Visszatekintünk a múltba, járunk a jelen utcáin és megízleljük egy kissé a jövőt. S elindulunk a történelmi emlékű városba. Petrozavodszk... így jegyezte fel a krónika a helység nevét, amelyet I. Péter cár alapított. Első Péterről szeretettel beszél itt mindenki. Nevéhez fűződik a város alapítása után a mai traktorgyár létrehozása, amelyben sokszáz ember kapott munkát, megélhetési lehetőséget. (Nevével egyébként találkozunk még.) Sok-sok legenda, monda fűződik a cár nevéhez. — Erős és igazságos volt — hallom Krepljakov hangját. — Ő volt a mi orosz Mátyásunk. Járjuk hát a várost. És ahol megállunk, a titkár széles gesztusokkal magyaráz. — Ez a múlt — mutat a faházakra. — Akkor épültek még ezek, amikor nem volt tégla, csak fa. Valóban, a régi s az új keveréke a város. A faházak mögött téglából rakott és panellekből emelt, többszintes házak ágaskodnak. — Azért ne gondolja — toldja meg Krepljakov elvtárs, — hogy a fát nem használjuk az építőiparban. Házgyárunk még mindig üzemel, kész házakat állítunk elő és szállítjuk a szűzföldekre. De felhasználjuk még a fűrészport is. Egy présgyárat építettünk, a fűrészporból értékes lemezeket készítünk. Felhasználjuk mi a zöld arany legkisebb részét is. — Zöld arany? — Igen, így nevezzük a fát Mert ez hozza nekünk a sárga aranyat, hiszen Karélia 60—65 százalékát erdő borítja. Van olyan területünk, ahol az erdőőrön kívül még ember nem járt. Aranybánya ez a föld, a zöld arany bányája. Ismét tovább megyünk. Hatalmas, gigászi építkezés tárul elénk. Akkora csarnok áll már északnyugat irányában, mint a Dunai Vasmű meleghengerműve. Jellegzetes faházak. ■***&**&