Fejér Megyei Hírlap, 1965. december (21. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-01 / 283. szám

------------------­ Szavazod ! az ENSZ-közgyű­lés Az ENSZ-közgyűlés hétfő­i esti plenáris ülésén 112 sza­vazattal, ellenszavazat nélkül,­­ egy tartózkodás mellett (Franciaország), elfogadták az elsőszámú politikai bizott­­j­­­ságnak azt a határozatát,­­ hogy legkésőbb 1967-ig tart­sanak leszerelési értekezletet­­ az összes államok részvételé-­­ ■ vel, beleértve a Kínai Nép-­­­köztársaságot is. Nem vett részt a szavazás-­­­ban a csangkajsekista klikk megbízottja. A közgyűlés által jóváha­gyott határozat újabb erőfe­szítéseket szorgalmaz abból a célból, hogy a világbéke meg­szilárdítása érdekében írjanak alá hathatós nemzetközi el­lenőrzéssel megvalósítandó egyezményt, az általános és teljes leszerelésről. A határozat jóváhagyta az el nem kötelezett országok­­ 1964-ben Kairóban megtartott értekezletének azt a döntését, hogy hívjanak össze leszere­lési világértekezletet minden állam részvételével. Sürgeti végül, hogy alakítsanak széles képviselettel rendelkező bi­zottságot a történelmi jelen­tőségű találkozó előkészíté­sére. (MTI) Fejér megyei Hírlap A Márvány-hegy tüzei Fáklyaként lángoltak az amerikai­ helikopterek a dél­vietnami Márvány-hegyen. A gondosan őrzött, tengerész­­gyalogosok háromszoros gyű­rűjével körülvett, tengerparti támaszpontokat egymás után érik a váratlan támadások. Még nehezebb az amerikai katonák és a saigoni kor­mánycsapatok helyzete az or­szág belsejében. Az elmúlt hetekben a világ, addig is­meretlen dél-vietnami hely­ségneveket tanult meg: An Khe, Pleiku, Plei Me, Duc Co látványos kudarcok színhe­lyévé vált. A dél-vietnami amerikai hadviselés hevessége nem csökken, hanem fokozódik. Újabb fegyverszállítmányok érkeztek, s katonák ezreit ha­józzák be Saigon felé. A Guam-i támaszpontról szinte nap mint nap felszállnak a nehézbombázók, hogy váloga­tás nélkül hajtsanak végre­­ .szőnyegbombázásokat. Az­­ Egyesült Államok hadserege­­ mind gyakrabban használ ke­­­­gyeden, emberirtó eszközöket, mérgesgázokat, napalmot, kü­lönleges vegyianyagokat és bombákat. Ezekkel a módsze­rekkel azonban nem tudják megnyerni a dél-vietnami há­borút, csak a felháborodás vi­harát szítják még erősebbre. A legújabb amerikai törek­vésekbe illik, hogy Westmo­reland tábornoknak, a Dél- Vietnamban állomásozó ame­rikai csapatok főparancsnoká­nak helyettesévé az ötvenkét esztendős John A. Heintgost nevezték ki. Az altábornagyot, akit származása és módszerei miatt „porosz”-nak neveznek, már foglalkoztatták a délke­let-ázsiai háborúkban, nem­rég például Laoszban. A sze­mélycserék sem bizonyulhat­nak azonban hatásosnak, ha egyszer baj van az alapokkal. A Márvány-hegy helikop­ter-fáklyáinak s a lángban ál­ló falvaknak tüzénél ugyanis egyaránt kitűnik az amerikai­ak különleges háborújának szemmel látható csődje. Miért nevezik azonban úgy az ame­rikai, mint a vietnami oldalon, különleges háborúnak a dél­vietnami hadviselést? Azért, mert a Felszabadítási Front harcosaival szembenálló fő­erőt, egyenlőre a saigoni re­zsim csapatai jelentik. A kor­mányhadsereg létszáma, mint­egy 550 ezer fő — a nyári nagy dezertálások következ­tében lecsappant —, míg az amerikai csapatok soraiban 130-140 ezer­ ember található. Jóllehet, az amerikai beavat­kozás fokozódása már bevitte a dél-vietnami konfliktusba a helyi háború bizonyos ele­meit, a „tiszta helyi háborúi­vá” akkor válna, ha az ame­rikai csapatokra hárulna a harc fő terhe. Washington ezt szeretné el­kerülni, hiszen sokkal kényel­mesebb számára, ha a saigoni segédcsapatok véreznek az el­ső vonalban. Igen ám, de a harc és a beavatkozás logiká­ja könyörtelen- MacNamara hadügyminiszter számításai szerint Dél-Vietnam pacifiká­lásához legalább tízszeres túl­erőre lenne szükség. Mivel a Felszabadítási Front csapatai­nak erejét az amerikai becs­lések 240 ezer főre teszik,­­ ez mintegy két és félmillió embert feltételezne. A saigoni rendszernek azonban nincs már igazán számbajöhető embertartaléka. Ha tehát az amerikaiak valamennyire is meg akarnák szilárdítani helyzetüket,­­ nem tízezres nagyságrendben kell Dél-Vietnamba szállítani az erősítéseket, hanem csak­nem kétmillió katonával kel­lene kezdeniük. Ennek a szintnek elérését azonban az amerikai hadügy­minisztérium is irreálisnak tartja. Olyan tömegméretű behívásokra és militarizálás­­ra lenne szükség, amely to­vábbi bonyodalmakat idézne elő a nemzetközi közvéle­ményben, s jelentősen felerő­sítené a belső amerikai tilta­kozást. A különleges háború csődje, az a tény, hogy ezt a háborút az amerikaiak nem tudják megnyerni, a józan észnek időben történő vissza­vonulását sugallna. Erre azon­ban nem hajlandók az ameri­kai imperialisták. A különle­ges háborút folytatják, sőt lé­gitámadásaikkal kiterjesztet­ték a Vietnami Demokratikus Köztársaság területére is. A déli vereségekért mindinkább északi revansot szeretnének; ez az oka annak, hogy az utóbbi hetekben megnőtt a légi kalózok agresszivitása. Észak-Vietnam azonban pá­ratlan teherbírással fogadta és fogadja ezeket a támadáso­kat, s a támadók mind érzé­kenyebb veszteségeket szen­vednek. Nemrég egyetlen nap alatt tizenöt amerikai repülő­gépet lőttek le, ami azt mu­tatja, hogy az Egyesült Álla­mok légierejének számolnia kell a mind hatékonyabbá váló légelhárítással. A külön­leges háborút tehát az Észak elleni rohamokkal sem képe­sek megnyerni az amerikaiak. Washington egy kicsit ah­hoz az emberhez hasonlít, aki végigpróbálja a ráolvasás és kuruzslás minden formáját, míg csak rá nem döbben a sa­ját kárán, hogy orvoshoz kel­lene fordulnia. Egyetlen kiút­ja van a zsákutcából: vietna­mi politikájának teljes átérté­kelése. Az nyilvánvalóan — Walter Lippmannak, az is­mert publicistának szavait idézve — ,,gyötrelmes és fáj­dalmas átértékelés” lesz. An­nál gyötrelmesebb és fájdal­masabb, minél később kerül rá a sor. R. E. Angliában divatos egy régi szokás: a gyerekek öröm­mel gyakorolják. Végigmen­nek Londonon egy madár­ijesztővel, s egy-egy pennyt kérnek a járókelőktől. Az így összegyűjtött pénzből pompás tűzijátékot rendeznek. E szo­kás története régi időkre nyú­lik vissza. A madárijesztő Guy Foxot ábrázolja, aki ka­tolikus összeesküvő volt, s 1606-ban fel akarta robbanta­ni a parlamentet. Guy Foxot felakasztották, s az angliká­nok azóta minden évben el­égetnek egy madárijesztőt a történtek emlékezetére... A hagyomány történelmi gyökereit nem sokan ismerik, s manapság már senki sem akarja felgyújtani a parla­mentet. A mai Angliában kü­lönben sincsenek túl sokan azok, akik komolyan veszik a parlamentet. Az angol parla­ment ódon intézmény, a poli­tikai viták színhelye, s sok esetben a legidőszerűbb kér­dések megvitatásának küzdő­tere volt, de az alsóházban ma folyó vitákban gyakran megkerülik korunk sürgető kérdéseit. Helyesebben szólva felvetik ugyan e kérdéseket, de az ezekről folytatott „vi­táknak” nincs különösebb je­lentőségük. Az alsóházban egymással szembenálló felek láthatólag már odáig jutottak, hogy nézeteik több tekintet­ben azonosak, mint amennyi­ben ellentétesek. S ha vannak is nézeteltérések, azok rend­szerint a kérdés legjelenték­­telenebb részletére vonatkoz­nak. Napjaink sürgetően köve­telik, hogy a parlamentben Anglia egész afrikai politiká­ját megvitassák. E kérdésben igen sok forog kockán. Min­den jel arra mutat, hogy a parlament folyosóin új politi­kát dolgoznak ki az afrikai kérdésben, s ez az új politika­­ nyilvánvalóan a két párt megegyezésén alapul. Az új politika jellemzője Wilson állásfoglalása Dél- Rhodézia kérdésében, illetve Enoch Powellnek, a konzerva­tív ,,árnyékkormány” hadügy­miniszterének nemrégiben el­hangzott beszéde. Kezdetben úgy látszott, hogy Harold Wilson miniszterelnök az erős kéz politikáját szán­dékozik folytatni Dél-Rhodé­­ziával szemben. Kiderült azon­ban, hogy ,,szilárdsága” véde­kező jellegű, s a kezdeménye­zést teljes egészében átengedi a fehér kisebbség képviselőjé­nek, Ian Smith dél-rhodéziai miniszterelnöknek. Londonban az utóbbi diktálta a feltétele­ket Wilsonnak, s aztán vissza­utazott Salisburyba. Wilson­nak a Nemzetközösség afrikai tagállamaitól kapott éles bírá­latai miatt sietve Dél-Rhodé­­ziába kellett utaznia, a király­nő levelével. Salisburyban Wilson ismét arra kérte Ian Smith-t, változtassa meg azt az elhatározását, hogy egyol­dalúan kikiáltja a ,,független­séget”. Az angol miniszterel­nök lényegében egyetlenegy­szer sem próbálta meg rászo­rítani a szélsőséges beállított­ságú, dél-ro­déziai fehér te­lepeseket, hogy mondjanak le a fehér kisebbség uralmát hir­dető alkotmány örök időkre való fenntartásának igényé­ről. Mindez akkor történt, amikor még a canterbury ér­sek is az erőszak alkalmazá­sát követelte a dél-rhodéziai faj­gyűlölőkkel szemben! A közelmúltban felszó­lalt Enoch Powell azt hangoz­tatta, hogy a munkáspárt helytelen politikát folytat a brit érdekek védelmében „Szueztől keletre”. Mint a konzervatív párt képviselője kijelentette, katonai intézke­désekkel nem lehet Anglia ol­dalára állítani az ázsiai és afrikai országok népeit. Rá­adásul Anglia többé-kevésbé visszavonhatatlanul elvesztet­te „Szueztől keletre” fekvő birtokait. Powell azt javasol­ta: erőfeszítéseiket arra össz­pontosítsák, hogy Afrikát az imperializmus támaszpontjává építsék ki „a kommunizmus növekvő befolyásával” szem­ben. Ezzel megvilágította az angol uralkodó osztály gon­dolkodásának új irányzatát. A munkáspárt vezetői közül sokan nekirontottak Powell­nek, s beszéde hasonló hatást­ keltett konzervatív körökben is. Viszont sem a konzervatív párt új vezetője, Edward Heath, sem maga Wilson nem szólalt fel Powell ellen. Telje­sen világos, hogy a két párt­ vezetői a brit gyarmati politi­ka legfontosabb célpontjainak tekintik Afrika független or­szágait. Már ma is nyilván­való,­­ hogy Anglia megpróbál kacérkodni ezekkel az orszá­gokkal, ami komoly nyugta­lanságot kelt Afrikában. A lord Salisburyhez hasonló, makacs régi reak­ciósok, akik mindenkor a nagy afrikai bányavállalatok érdekeit védelmezték, tovább­ra is a régi módszerekkel igyekeznek harcolni, s ezért egyetértenek Ian Smith köve­teléseivel. A lord Salisbury­­nál józanabb politikusok, akiknek ráadásul nincsenek az övéhez hasonló jelentős ma­gánérdekeik Afrikában, egé­szen komolyan számolnak az afrikai népek nemzeti öntu­datának hihetetlenül gyors fejlődésével. Olyan politikát követelnek, amely nem csu­pán a fehérek „fölényét” vé­delmezi az afrikai kontinen­sen, hanem közömbösíti az afrikaiak rokonszenvét a szo­cialista országok és általában a szocializmus irányában. Más szóval, az új álláspont a következőképpen foglalható­­ össze: „Csak hadd legyen Af­rika látszólag önálló, kormá­nyozni azért mégis mi fog­juk.” Ezek a tünetek nem egyszer megmutatkoztak már az el­múlt tizenöt évben, de csak most válnak határozott erő­feszítésekké. Most már nem­csak a bányakincsekről van szó, amelyek még mindig az angol részvénytársaságok birtokában vannak, hanem ál­talában Anglia külpolitikájá­ról a fekete földrészen, illet­ve ennek a politikának élet­halál harcáról. Ezért Londonnak változatla­nul a következő kettős kér­déssel kellene megbirkóznia: meg kellene őriznie Anglia óriási afrikai vagyonát, s ugyanakkor meg kellene aka­dályozni a nem kapitalista utat választó afrikai államok egyre erősödő irányzatát. Wilson napjainkban két politikát folytat: egyet az afrikaiak, a másikat a fehé­rek számára. A kettő pilla­natnyilag homlokegyenest el­lenkezik egymással; ez a dél­­ihodéziai válság lényege. Az angol közmondás szerint a két szék között okvetlenül a földre kerül az ember... (London, november.) James Aldridge: „Új" álláspont Afrika kérdésében Washington: November 21-én többezer főnyi tömeg vonult a Fehér Ház elé, hogy tilta­kozzon az amerikai kormány vietnami politikája ellen. A képen: A békemenet részt­vevői az amerikai zászlóval és a vietnami partizánok lobogóival vonulnak fel. (Rádiótelefotó / MTI Külföldi Képszolgálat) Megjelent a Béke és Szocializmus novemberi száma A folyóirat bevezető cik­két A. Ferrari (Argentína) és M. Fortuny (Guatemala) írta Az amerikai imperializ­mus hadat üzen a latin­amerikai népeknek cím­mel. A cikk azzal az önké­nyes határozatal foglalkozik, amelyet ez év szeptemberé­ben fogadott el az Egyesült Államok törvényhozása, fel­jogosítva az amerikai impe­rializmust arra, hogy fegy­veresen beavatkozzék a latin-amerikai országok bel­­ügyeibe, ha azok független s haladó politikát próbálnak folytatni. Viktor Grisin a Szovjet Szakszervezetek Központi Tanácsának elnöke A gaz­dálkodás iskolája a dolgozók számára című cikkében is­merteti azokat a rendkívül fontos és szerteágazó fel­adatokat, melyek a gazda­sági tervezés és irányítás rendszerének tökéletesítése kapcsán a szovjet szakszer­vezetekre várnak. Közli a lap N. Popov bolgár köz­gazdásznak A gazdasági törvények objektív jellege a szocializmusban és e törvé­nyek kölcsönhatása című ta­nulmányát. A folyóirat Nyugat-Európa: a modern kapitalizmus ten­denciái címszó alatt öt ne­ves marxista szerző tollából közöl aktuális és fontos cik­keket. M. Cobb angol köz­gazdász vázolja az európai kapitalizmus néhány mai vonását. F. Nicolon francia közgazdász megvilágítja a nyugat-európai integráció dinamikáját és ellentmondá­sait. E. Peggio az Olasz EP Központi Bizottságának tag­ja ismerteti a gazdasági élet nemzetközivé válásának ob­jektív tendenciáját és kifejti, hogy a szocialista és demok­ratikus erőknek az a felada­tuk, hogy a jelenlegi mono­polista integrációval szem­ben biztosítsák a nemzetközi gazdasági integráció anti­­monopolista jellegét. J. P. Delilez francia közgazdász összefoglalja az államkapita­lizmus jellemző vonásait és ellentmondásait. L. Urban csehszlovák közgazdász átte­kintést ad a kapitalizmus gazdasági szerkezetében a háború utáni időszakban bekövetkezet változásokról. Az Időszerű kérdések fó­ruma rovat közli O. Milas (Chile) cikkét: A keresztény­demokrácia reformizmusa — a chilei kísérlet címmel. A nemzeti felszabadító mozgalom mai problémái címszó alatt a folyóirat is­merteti a marokkói agrár­kérdés megoldásának útjait. Ugyanitt kapott helyet J. Maravilla Az imperialista­­ellenes mozgalom fellendü­lése a Fülöp-szigeteken cí­mű írása. A lap sokoldalú tájékozta­tást ad több testvérpárt éle­téről. Továbbá „Veletek va­gyunk, vietnami testvéreink” címszó alatt számos közle­ményt idéz a nemzetközi sajtóból, amelyek arról a segítségről szólnak, melyet a szocialista országok nyújta­nak a harcoló vietnami népnek. A lap gazdag tartalmából kiemeljük még A tőkés gaz­daság helyzete a 60-as évek küszöbén című értékes ösz­­szefoglalót, valamint A munkásosztály helyzete Nyugat-Németországban cí­mű tanulmányt. A rádió és a televízió mai műsorából KOSSUTH RÁDIO 8.55: Orvosi tanácsok 9.00: Gyermekrádió 9.20: Szimfonikus zene 10.10: Könnyűzenei híradó 10.53: Tudomány... 11.00: Iskolarádió 11.13: Kórusok 11.29: Szabó család 12.15: Népdalok 13.00: Törvénykönyv 13.15: Operaáriák 13.45: Elbeszélés 14.20: Táncdalok 14.30: Lányok, asszonyok 15.00: Kamarazene 15.40: V. regényfolytatás 16.15: Tánczenei koktél 16.50: Munkásszemmel 17.05: Zenei rejtvény 18.20: Népi muzsika 13.40: Téma és variáció 18.54: Ifjúsági Rádió diákcsíny-múzeuma 19.54: Jó éjszakát, gyerekek! 20.25: Dzsesszhangverseny 21.20: „Gondolat” 22.10: Idősz. nemzetk. kérd. 22.20: Sporthírek 22.25: Chimay Fesztivál 1965. 23.05: A tiszta ház Elb. rádióváltozata 23.29: Operettekből PETŐFI RÁDIÓ 14.00: Vonószenekari muzsika 15.05: Könnyűzene 16.08: Rádióegyetem 17.05: Könnyűzenei híradó 17.48: Hirdetőoszlop 18.00: Hangy. a stúdióban 18.20: Kozmosz 19.05: Orvosi tanácsok 19.10: Gluck: Alkésztisz Opera Közl. 20.20: Petőfi Sándor verse 22.25: Magyar nóták URH 18.35: Operarészletek 19.10: Könnyűzene 20.00: Zenekari muzsika 21.23: Operettrészletek 21.55: Kamarazene TELEVÍZIÓ — BUDAPEST 18.00: Anyagbörze 18.15: Hírek 18.20: Magyar Hirdető 18.30: Bagolyvár 19.00: Nótaszó 19.20: Esti mese 19.30: Tv-híradó. Napi jegyzet 19.55: A férfi a legfelső emeletről. Angol film 21.15: Parabola 21.35: Arcképek, találkozások Bokros Birman Dezső 22.05: Tv-híradó 2. 22.25: Az orvos válaszol ,Szerda, 1965. december 1. Hirdessen a Fejér megyei Hírlap­ban! Hirdetéseket felveszünk: Kiadóhivatal: MÁRCIUS 15­­. 17. Magyar Hirdető: KOSSUTH U. 2.

Next