Fejér Megyei Hírlap, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
- 2 - PADLÓ NERUDA: Kommunisták Vasafaányszor fiatalokkal találkozom, úgy érzem, mintha régi énemmel, saját ifjúságommal találkoznék. Pedig de sok minden megváltozott azóta! 1921-ben láttam először a fővárost Négy év múlva láttam saját falumban az első autót. Nem sokkal utóbb történt első találkozásom egy másik, viszonylag új technikai vívmánnyal, a még törékeny repülőgéppel. Harcos, lelkes fiatalok tanultak akkor az egyetemeken. Szemük előtt kezdtek repedezni és omladozni a feudális társadalom pillérei. Munkások és parasztok vére ömlött a salétrombányákban és a földeken. A diákok az utcán tüntettek Domingo Rómez Rojas költőt az uralkodó osztály bebörtönözte és megölte. Az erőszak és az önkény azonban már nem maradt észrevétlen, mint a múltban. A diákszövetségbe és a munkásszövetségbe menet gyakran láttam Luis Emilio Recabarrent. Ahogy elhaladt mellettünk, félig leeresztett szempillája alól mintegy kérdőn nézett ránk és ajkán enyhe mosoly játszadozott. Rendszerint feltűrt ingujjal járt. Csupasz karján kidagadtak a kemény izmok. Így maradt meg emlékezetemben az amerikai földrész legnagyobb vezére. Talán akkor még nem láttam egészen világosan, hogy az ő széles vállaira nehezedett népünk harcának egész terhe. Nem tudtam, hogy Recabarren már járt a Szovjetunióban, s ott láthatta: a válságos évek a zavaros idők és a fiatal forradalom létét fenyegető háború ellenére is, kínok között, mi született meg Szovjet-Oroszországban, látta, hogy Szovjet-Oroszországban valósággá vált az emberiség évezredes álma. Sok víz elfolyt és sok vér ömlött ki azóta. A kommunisták felnőttek. Megerősödtek és többen lettek. Kortársunk a tudója, hogy mindenütt a világon mindenkor harcra keltek, ha veszélybe került az emberiség alkotó tevékenysége. A kommunisták mindenütt a világon védelmére keltek a jövő nemes és fényes eszményeinek! Spanyolországban a kommunisták dalolva harcoltak. Harcoltak, hogy feltartóztassák a fasizmust. S hány millió kommunista és szovjet ember áldozta életét azután az emberiség legnagyobb csatájában, a gyilkos hitlerista hordák ellen viselt háborúban?! És Kuba? Fidel Castro és kommunista társai teremtették meg a második latinamerikai függetlenségi háború élenjáró osztagait! Fiatal honfitársaim, a chilei ifjúkommunisták tudják, hogy országunkban a dolgozók vívmányainak és helyzetük javulását mindenkor a chilei kommunisták harcának köszönhették. Ők vezették a harcot a salétrombányákban, a réz- és a szénbányákban, s a város utcáin. A kommunisták agyában és szívében született meg a pedagógusok helyzetének megjavításáért, az alkalmazottak bérének emeléséért, a paraszttömegek felébresztéséért, a női méltóságért és a gyermekeknek az életre való jogáért indított harc, s ugyanígy a dolgozók minden megmozdulása és az országban négy évtized alatt végbement minden változás. S mindezért börtön, koncentrációs tábor, száműzetés, sőt gyakran halál várt rájuk. Országunk történetének legtisztább oldala pártunk harcának története. A Chilei Kommunista Párt önfeláldozóan, fegyelmezetten és örömmel viseli a harc terhét. Egy pártunkon kívül álló politikus nemrég azt mondta nekem: „Ha hirtelen óriási vagyont kellene bíznom valakire, aranyban, vagy brilliánsban, az első utamba kerülő kommunistának adnám át megőrzésre. Csak akkor lennék biztos abban, hogy visszakapom”. Valójában ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb a mi felelősségünk. Mi a világ gazdagságát — az igazságot és a szabadságot, a békét és a boldog jövőt — őrizzük. Ezt a kincset bízta ránk a történelem .Ezt kell óvnunk és gyarapítanunk, ezt kell megvédenünk, hogy azután átadjuk törvényes gazdáinak, a kizsákmányolástól és mohóságtól mentes jövő emberi társadalom népeinek. Emlékeznek Marx szavaira? „Kísértet járja Európát”. Milyen szerencse, hogy Európában a kommunizmus milliók számára ma már nem kísértet, hanem élő óriás, a húsból és vérből való nagy Alkotó. Európában ma már senki sem tagadja, hogy a kommunisták vezette népek győzni tudnak. S a tőkés világban az európai kommunisták milliói készülnek arra, hogy megváltoztassák bolygónk legrégibb országainak sorsát. Ez korunk nagy igazsága. S az is igaz, hogy az óriási délamerikai földrész síkságain és hegységein szintén végigsöpör a szabadságért és a haladásért vívott harc gigászi hulláma. Repedezik a megkínzott közép- és délamerikai, kis népeket akasztófával és késsel kormányzó dinoszauruszok bőre. A jenkik több mint három évtizeden át támogatták a Dominikát és más országokat kormányzó banditákat. Ma Dominikában ég a föld az amerikai imperialisták lába alatt. Kísértet járja be Latin-Amerikát; a kétségbeesett tömeg, amelyben forr a gyűlölet, hatalmas szervezetekben fog össze, hogy harcoljon a kenyérért, az igazságosságért Ez késztette arra ellenségeinket, hogy mosolygó álarcot vegyenek fel. Most már reformokat ígérnek. Biztosra veszem, hogy hazám és más országok ifjúsága támogatja ezeket a reformokat és még sok más reform végrehajtását követeli majd. De azt is tudja ifjúságunk, hogy ezeket a reformokat egyáltalán csak azért ígérik meg és csak azért hajtják végre úgy, ahogy, mert a kommunisták ezrei követelték és önfeláldozó harcban kicsikarták a változásokat ők tanították meg népünket jogai védelmezésére. De ifjú kommunistáink látják, hogy az északamerikai imperialisták nap mint nap megalázzák népeinket, törvénytelen intervenciókat hajtanak végre, prostituálták az Amerikai Államok Szervezetét, pártolják Ecuadorban és Paraguayban a sötét „gorillákat”, alantas módon leszállították a rézárakat, s lehet, hogy létrehozzák az északamerikai megszálló erőket. Vietnamban az Egyesült Államok terrorhoz folyamodik, s Kubát még mindig aljasul bojkottálja. Ez a végtelen aljasság, az emberi erkölcs normáinak e kiáltó megszegése nagy feladatot hárít ifjú kommunistáinkra. Nehéz, de szép feladat ez. Harcba kell vinnünk Latin-Amerika népeit, azért, hogy a mi nagy és szép földrészünk olyan térség legyen, ahol felragyog a függetlenség, s virágzik a kultúra, az emberi méltóság és az öröm. Chile, Isla Negra, Pabla Neruda munkái- (A Volksstimme cikke nyomán.) A z „Arbeit macht frei?" lózungot visszacserélték az „Imádkozzál és dolgozzál” jelmondatra az egykori náci tisztek által vezetett Dél-chilei nyugatnémet kolónián, amelyet a „Dignidad”, vagyis a „Würde” névvel reklámoztak, ami egyaránt fordítható „Méltóság”, „Érdem”, vagy talán „Kegyelmesség”-ként is. De a munka itt sem tett szabaddá, s az érdem a gyilkosoké volt, miként a hitleri gázkamrás koncentrációs táborokban. A chilei hatóságok csak 1966. április közepén kaptak észbe, amikor Hermann Schmidtet, a Göring-féle Luftwaffe volt őrnagyát a dél-chilei El Parralban a rendőrség letartóztatta. Ugyancsak április 15-én kelt a letartóztatási parancs további 30 náci tiszt ellen, akik a kolónia vezetőségéhez tartoztak. Elrendelték az időben „szimatot kapott” szökevény Paul Schaffer, alias Schneider, a kolónia „lelkiatyjának” elfogását is. Azóta a chilei képviselőház egyhangú határozatot hozott arról, hogy a kormány külön megbízottja utazzék a Dignidad-beli állapotok felülvizsgálatára, hogy összehasonlítsák a valósággal a megdöbbentő vallomásokat, mert a vallomások a legmegdöbbentőbbek. Giaus Schaffer 1961-ben utazott Chilébe, s kegyes ígéreteivel számos nyugatnémet családot arra késztetett, hogy kövessék őt a „Jótékonysági és Nevelőcélzatú Társaság” 3 ezer hektáros birtokára, amelyet bonni körökben kapott pénzen vásárolt és rendezett be. A „La Segunda” című lap szerint a dologba valahogyan a Bundeswehr is belekeveredett, amely egy gyermek üdültető tábort vásárolt meg a finanszírozóktól. Ezen a pénzen valóságos kényszermunka tábort rendeztek be a volt tisztek Chilében. Munkatársak akadtak bőven, hiszen az ország déli részében háromezer náci él, miként az „Ercilla” folyóirat írja. A lágerben — a világtól hermetikusan elzárva — háromszáz telepes dolgozott. A családok tagjait rögtön megérkezésük után elszakították egymástól. Férfiak, nők, gyermekek külön helyiségekben háltak, mivel a családi együttélés „csökkenti a munkateljesítményt”. A szülők kötelezvény formájában „rábízták” gyermekeik nevelését a kolóniára, vagyis — mint később kiderült — a homoszexuális „lelkiatyára”A tanúkat nehéz szóra bírni. A beszélők: Frau Lindemann és Wolfgang Müller rettegnek a náciklikk gyilkos bosszújától. A hatóságok különben öt holttetemet exhumáltak, amelyeket chilei halottkémek bevonása és szabályos halotti bizonylatok nélkül földeltek el a „priváttemetőben”. A tanúk azt állítják, hogy Schaffer atya egy ifjú telepesnőt „a fegyelem megsértése miatt” furkósbottal sújtott halálra. A halál okát ő maga „tüdőgyulladásban” jelölte meg. Két traktoros hirtelen halálát sem tudják elfogadhatóan indokolni a hatóságok előtt. Az „El Mercurio” nagypolgári lap munkatársának sikerült bejutnia a táborba, így ír: ..Senkit sem láttunk nevetni. Munka közben senki sem beszélt a mellette lévővel. Szigorúan csak a munkára összpontosították figyelmüket... Még a kétéves gyermekeket is kivitték krumplit szedni. Itt mindenkinek dolgoznia kell.” Az újságok arról tudósítanak, hogy a „Dignidadban” csak imádkoztak, dolgoztattak és vertek. A chilei közvéleményt a felháborodás vihara dúlja fel. De mit lehet várni egy olyan országban, amely nácikat fogadott be. Legfőbb ideje volt, hogy a rendőrség és a határőrség akcióba lendüljön, s hogy a szomszédos államokkal összefogva iparkodjanak felelősségre vonni a nagymúltú és tapasztalt táborszervezőket Mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy Latin-Amerika e pontján is bizonyos tömegnyomás van kialakulóban a szélsőreakció, de legalább is a fasizmus válfajaival szemben, amelyek egyik legtradicionálisabb jelensége hívta itt fel magára a figyelmet. (By K) Ahol az öles ismét érdemmé vált Fejér megyei Hírlap Vasárnap 1966. május . tségtörekvések a nyugati munkásmozgalomban Bármennyire cáfolják is az osztályharc létét a burzsoázia ideológusai, tagadván magukat az osztályokat is az úgynevezett „jóléti államban”, az elmúlt években szakadatlanul növekedett a fejlett tőkés országokban mind a sztájkok, mind a bennük részvevők száma. Párhuzamosan azzal, hogy a jelenkori kapitalizmusban a monopóliumok növelik hatalmukat, megteremtődik egy széles antimonopolista osztályszövetség alapja. Az pedig természetes, hogy a munkásosztálynak mindenekelőtt meg kell teremtenie a maga egységét. A történelem azonban tanúsítja, hogy a munkásegység megteremtése rendkívül bonyolult és nehéz feladat Viszonylag nagyok a fejlett tőkés országban a megtévesztett tömegek. Több munkáspárt, és több párhuzamosszakszervezeti szövetség létezik. Ráadásul a szociáldemokrata jellegű szervezetek reformista, jobboldali vezetősége hatást gyakorol a tömegekre. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a munkásegységre való törekvés hasztalan és reménytelen akció lenne. Ismeretes ugyan, hogy a szociáldemokrata vezetők a kapitalizmus termelőerőinek fejlődéséből, a technikai forradalomból azt a következtetést szűrték le, mintha megváltoztak volna a tőkés termelés és elosztás törvényei. S abból, hogy a kapitalizmus általános válságának idején kényszerűen növekszik az állam beavatkozása, az a szerepe, hogy az egész burzsoázia érdekében lépjen fel, időnként, akárha egyes csoportok érdekei ellen,mindez ahhoz a hamis koncepcióhoz vezetett, a reformista vezetők fejében, hogy az állam átalakult „osztályok felettivé”. Ezek szerint, úgymond, a szocializmus alapjai már megjelentek a gazdaságilag fejlett tőkés társadalmakban és a munkásosztálynak csak az lenne a feladata, hogy ápolja ezekett a tendenciákat. Nem szabad persze általánosítani. A szociáldemokrata pártok nem csupán jobboldali reformistákból állnak, hanem a dolgozók millióiból, akik e pártokban a burzsoá pártokkal szembeni alternatív politikai erőt látnak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a vezéreiket többé kevésbé támogató munkástömegek és e vezérek között ellentétek is vannak. Mindenekelőtt jelentkezik ez abban, hogy a szociáldemokrata tömegek aktívan részt vesznek a gazdasági harcokban, a békeharcban és közismerten sokhelyütt együttműködnek a kommunistákkal, a kommunista irányítású szakszervezetekkel. Emellett egyre jobban aktivizálódik a szociáldemokrata pártok balszárnya. Ennek Olaszországban, Angliában, Franciaországban és másutt, mind több jelét tapasztalhatjuk a pártkongresszusokon, a sajtóban, stb. Az aktivizálódó baloldalnak a szociáldemokrata pártokon belül azonban nagy korlátja, hogy nincs világos szocialista perspektívája, ideológiailag rendkívül vegyes összetételű, és természetesen sokan hajlanak a kompromisszumra a párt másik szárnyával. Ez a rendkívül bonyolult helyzet nagyon aprólékos munkát ró az egyes kommunista pártokra. Ismeretes, hogy a nyugateurópai kommunista pártok jelenleg fő feladatuknak tartják a munkásosztály egységéért vívott harcot a béke, a demokrácia, és a szocializmus zászlaja alatt. A jelenlegi világhelyzetben számos tényező szolgálja ezt a folyamatot. Rendkívül kedvező hatást vált ki a szocialista országok fejlődése, mind a nyugateurópai tömegek, mind a pártvezetők tudatában. A szocialista világrendszer morális-politikai hatása, a szovjet külpolitika következetes békeszeretetének megnyilvánulása, tudományos-technikai sikereinek, a személyi kultusz káros következményeinek megszüntetése, a szocialista demokrácia fejlesztése — kétségkívül gyengíti az antikommunizmus ideológiájának hatását, ami a legfőbb gátja volt a széles dolgozó tömegek együttműködésének és a szocialista eszmék terjedésének. Jellemző, hogy már például a francia, a japán, és más szociáldemokrata pártok pártkapcsolatokat építettek ki az SZKP- val, s különösen figyelemreméltó az NSZEP és a nyugatnémet szociáldemokraták kontaktusának felvétele. Mindez kedvezővé tette a talajt az együttműködés különböző formáira nyugaton is. Jóllehet a szociáldemokrata vezetők vagy önállóan igyekeznek politizálni, vagy valamiféle „baloldali szövetséget kommunisták nélkül” kreálni. De például a francia választási harc megmutatta, hogy Defferre efajta kísérlete csúfos kudarcot vallott, míg Mitterrandnak nagy hasznára vált, hogy elfogadta a kommunisták támogatását. A norvég szociáldemokraták viszont a parlamenti választások előtt elzárkóztak a kommunistákkal és baloldali szocialistákkal való szövetségtől és ennek nyomán elvesztették 30 éve őrzött kormányhatalmukat. Ausztriában éppen a szociáldemokraták sokéves antikommunista propagandája ütött vissza a legutóbbi választásokon. Annál figyelemreméltóbb viszont, hogy mind Franciaországban, mind Olaszországban, Japánban, rendkívül gyakori a kommunista, illetve a szociáldemokrata irányítás alatt álló szakszervezetek gyakorlati együttműködése. S különösen fontos, hogy a kommunista pártok maguk is felülvizsgálták politikájukat, mindenekelőtt azt a korábbi hibás gyakorlatot, hogy a munkásegység kérdését egyoldalúan közelítették meg, vagy az egyszerű tagokkal, alsó szinten együttműködve, mintegy átnyúlva a vezetőség feje felett, avagy fordítva, csak formális kontaktusokat kiépítve a vezetéssel. A nyugateurópai kommunista pártok most messzemenően figyelembe veszik, hogy a szocialista pártok önálló szervezetek, amelyek, hogy alaposan tanulmányozzák minden pártok belső helyzetét, mind helyzetüket az ország politikai életében. Jelenleg nagyszabású viták folynak a nyugateurópai kommunista pártokban a munkásegység szervezeti kérdéseiről. „A harc az egységért és a szövetség — írta Waldeck Rochet — nagyon nehéz. Türelmes, állhatatos és hosszantartó erőfeszítéseket igényel. De nincs más út ahhoz, hogy felszámoljuk a monopóliumok hatalmát, amely a főellenség, hogy valóban megvédjük a dolgozó tömegek érdekeit, hogy eljussunk a demokráciához és megnyissuk az utat a szocializmusához”. A. X. Jesus Iscaray: Madrid peremén Madrid peremén terül el az a katlan, ahol az ország minden részéből odasereglett hajléktalanok és munkanélküliek ütötték fel nyomorúságos tanyájukat. Legtöbbjük harcolt a köztársasági hadseregben, és ezért megismerkedett Franco rendőreinek embertelen módszereivel. Az itt élők már-már beletörődtek sorsuk megváltoztathatatlanságába, de akadtak néhányan, akik igyekeztek meggyőzni társaikat arról, hogy csakis magukban bízhatnak, s hogy érdemes vállalni a harcot, mert „van annál rosszabb is, mint egyszerre meghalni) és ez az, ha az ember mindennap meghal egy kicsit.’’ így érik lassan az ellenállás ereje, és eljön a nap, „Madrid napja”, amikor egy emberként áll ki a katlan népe, és néma tüntetéssel adja Francoék tudomására, hogy készen áll a nagy leszámolásra. A néma tüntetés nem ér el ugyan jelentős eredményeket, de egységbe kovácsolja a katlan népét, akik végre ráeszmélnek arra, hogy „az elnyomás nemcsak anyagi következményei miatt szörnyű, hanem azért is mert megaláz”. A Madrid peremén Jesus Isearaynak, a harcos spanyol kommunista írónak egyik legjobb regénye. Nem bestseller igényű ez a maga nemében figyelemre méltó alkotás, amelynek valójában még csak cselekménye sincs, hacsak nem tekintjük annak az egyes szereplők egymástól többé-kevésbé független élettörténetének mozaikszerű fölelevenítésé. Nincs egyetlen kiemelkedő hőse sem, mert hisz voltaképpeni hőse egy egész közösség: a Madrid peremén vigasztalanul sínylődő, de végülis öntudatra ébredő munkások közössége. A Madrid peremén olyan dokumentumregény, amely hű és meggyőző képet ad a spanyolországi fasiszta diktatúra ellen érlelődő ellenállás kezdeti jelenségeiről. A fordítás Gödény Endre, az illusztrációk Győri Miklós munkája. (Kossuth Könyvkiadó) Kondor László