Fejér Megyei Hírlap, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

- 2 - PADLÓ NERUDA: Kommunisták Vasafaányszor fiatalokkal találkozom, úgy érzem, mintha régi énemmel, saját if­júságommal találkoznék. Pedig de sok minden megváltozott azóta! 1921-ben láttam először a fővárost Négy év múlva láttam saját falumban az első autót. Nem sokkal utóbb történt első talál­kozásom egy másik, viszonylag új techni­kai vívmánnyal, a még törékeny­­ repülő­géppel. Harcos, lelkes fiatalok tanultak akkor az egyetemeken. Szemük előtt kezdtek repe­dezni és omladozni a feudális társadalom pillérei. Munkások és parasztok vére öm­lött a salétrombányákban és a földeken. A diákok az utcán tüntettek Domingo Rómez Rojas köl­tőt az uralkodó osztály be­börtönözte és megölte. Az erőszak és az önkény azonban már nem maradt észrevétlen, mint a múlt­ban. A diákszövetségbe és a munkásszövetségbe menet gyakran láttam Luis Emilio Recabarrent. Ahogy elhaladt mellettünk, félig leeresztett szempillája alól mintegy kérdőn nézett ránk és ajkán enyhe mo­soly játszadozott. Rend­szerint feltűrt ingujjal járt. Csupasz karján kidagad­tak a kemény izmok. Így maradt meg emlékezetemben az amerikai földrész legnagyobb vezére. Talán akkor még nem láttam egészen vi­lágosan, hogy az ő széles vállaira neheze­dett népünk harcának egész terhe. Nem tudtam, hogy Recabarren már járt a Szov­jetunióban, s ott láthatta: a válságos évek a zavaros idők és a fiatal forradalom létét fenyegető háború ellenére is, kínok között, mi született meg Szovjet-Oroszországban, látta, hogy Szovjet-Oroszországban való­sággá vált az emberiség évezredes álma. Sok víz elfolyt és sok vér ömlött ki az­óta. A kommunisták felnőttek. Megerősöd­tek és többen lettek. Kortársunk a tudója, hogy mindenütt a világon mindenkor harcra keltek, ha veszélybe került az em­beriség alkotó tevékenysége. A kommunis­ták mindenütt a világon védelmére kel­tek a jövő nemes és fényes eszményeinek! Spanyolországban a kommunisták dalol­va harcoltak. Harcoltak, hogy feltartóztas­sák a fasizmust. S hány millió kommunista és szovjet ember áldozta életét azután az emberiség legnagyobb csatájában, a gyil­kos hitlerista hordák ellen viselt háború­ban?! És Kuba? Fidel Castro és kommu­nista társai teremtették meg a második la­tinamerikai függetlenségi háború élenjáró osztagait! Fiatal honfitársaim, a chilei ifjúkommu­nisták tudják, hogy országunkban a dolgo­zók vívmányainak és helyzetük javulását mindenkor a chilei kommunisták harcának köszönhették. Ők vezették a harcot a salét­­rombányákban, a réz- és a szénbányákban, s a város utcáin. A kommunisták agyában és szívében született meg a pedagógusok helyzetének megjavításáért, az alkalma­zottak bérének emeléséért, a paraszttöme­gek felébresztéséért, a női méltóságért és a gyermekeknek az életre való jogáért in­dított harc, s ugyanígy a dolgozók minden megmozdulása és az országban négy év­tized alatt végbement minden változás. S mindezért börtön, koncentrációs tábor, száműzetés, sőt gyakran halál várt rájuk. Országunk történetének legtisztább ol­dala pártunk harcának története. A Chilei Kommunista Párt önfeláldozóan, fegyel­mezetten és örömmel viseli a harc terhét. Egy pártunkon kívül álló politikus nem­rég azt mondta nekem: „Ha hirtelen óri­ási vagyont kellene bíznom valakire, aranyban, vagy brilliánsban, az első utam­ba kerülő kommunistának adnám át meg­őrzésre. Csak akkor lennék biztos abban, hogy visszakapom”. Valójában ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb a mi felelősségünk. Mi a világ gazdagságát — az igazságot és a szabadsá­got, a békét és a boldog jövőt — őrizzük. Ezt a kincset bízta ránk a történelem .Ezt kell óvnunk és gyarapítanunk, ezt kell megvédenünk, hogy azután átadjuk törvé­nyes gazdáinak, a kizsák­mányolástól és mohóság­tól mentes jövő emberi társadalom népeinek. Emlékeznek Marx sza­vaira? „Kísértet járja Eu­rópát”. Milyen szerencse, hogy Európában a kom­munizmus milliók számá­ra ma már nem kísértet, hanem élő óriás, a húsból és vérből való nagy Alko­tó. Európában ma már senki sem tagadja, hogy a kommunisták vezette né­pek győzni tudnak. S a tő­kés világban az európai kommunisták milliói ké­szülnek arra, hogy meg­változtassák bolygónk legrégibb országai­nak sorsát. Ez korunk nagy igazsága. S az is igaz, hogy az óriási délamerikai földrész síkságain és hegységein szintén végigsöpör a szabadságért és a haladásért vívott harc gigászi hulláma. Repedezik a megkínzott közép- és délamerikai, kis né­peket akasztófával és késsel kormányzó dinoszauruszok bőre. A jenkik több mint három évtizeden át támogatták a Dominikát és más országokat kormányzó banditákat. Ma Dominikában ég a föld az amerikai imperialisták lába alatt. Kísértet járja be Latin-Amerikát; a kétségbeesett tömeg, amelyben forr a gyű­lölet, hatalmas szervezetekben fog össze, hogy harcoljon a kenyérért, az igazságos­ságért Ez késztette arra ellenségeinket, hogy mosolygó álarcot vegyenek fel. Most már reformokat ígérnek. Biztosra veszem, hogy hazám és más országok ifjúsága támogatja ezeket a reformokat és még sok más re­form végrehajtását követeli majd. De azt is tudja ifjúságunk, hogy ezeket a reformo­kat egyáltalán csak azért ígérik meg és csak azért hajtják végre úgy, ahogy, mert a kommunisták ezrei követelték és önfel­áldozó harcban kicsikarták a változásokat ők tanították meg népünket jogai védel­­mezésére. De ifjú­ kommunistáink látják, hogy az északamerikai imperialisták nap mint nap megalázzák népeinket, törvény­telen intervenciókat hajtanak végre, pros­­tituálták az Amerikai Államok Szerveze­tét, pártolják Ec­uadorban és Paraguay­­ban a sötét „gorillákat”, alantas módon le­szállították a rézárakat, s lehet, hogy létre­hozzák az északamerikai megszálló erőket. Vietnamban az Egyesült Államok terror­hoz folyamodik, s Kubát még mindig al­jasul bojkottálja. Ez a végtelen aljasság, az emberi erkölcs normáinak e kiáltó meg­szegése nagy feladatot hárít ifjú­ kommu­nistáinkra. Nehéz, de szép feladat ez. Harcba kell vinnünk Latin-Amerika né­peit, azért, hogy a mi nagy és szép földré­szünk olyan térség legyen, ahol felragyog a függetlenség, s virágzik a kultúra, az emberi méltóság és az öröm. Chile, Isla Negra, Pabla N­eruda munkái- (A Volksstimme cikke nyo­mán.) A z „Arbeit macht frei?" lózungot vissza­cserél­ték az „Imádkozzál és dol­gozzál” jelmondatra az egy­kori náci tisztek által veze­tett Dél-chilei nyugatnémet kolónián, amelyet a „Digni­­dad”, vagyis a „Würde” név­vel reklámoztak, ami egy­aránt fordítható „Méltóság”, „Érdem”, vagy talán „Ke­­gyelmesség”-ként is. De a munka itt sem tett szabaddá, s az érdem a gyilkosoké volt, miként a hitleri gázkamrás koncent­rációs táborokban. A chilei hatóságok csak 1966. április közepén kaptak észbe, ami­kor Hermann Schmidtet, a Göring-féle Luftwaffe volt őrnagyát a dél-chilei El Parralban a rendőrség le­tartóztatta. Ugyancsak ápri­lis 15-én kelt a letartóztatási parancs további 30 náci tiszt ellen, akik a kolónia vezető­ségéhez tartoztak. Elrendel­ték az időben „szimatot ka­pott” szökevény Paul Schaf­fer, alias Schneider, a koló­nia „lelkiatyjának” elfogását is. Azóta a chilei képviselő­ház egyhangú határozatot hozott arról, hogy a kor­mány külön megbízottja utazzék a Dignidad-beli ál­lapotok felülvizsgálatára, hogy összehasonlítsák a va­lósággal a megdöbbentő val­lomásokat, mert a vallomá­sok a legmegdöbbentőbbek. Gi­aus Schaffer 1961-ben utazott Chilébe, s kegyes ígéreteivel számos nyugatnémet családot arra késztetett, hogy kövessék őt a „Jótékonysági és Nevelő­célzatú Társaság” 3 ezer hektáros birtokára, amelyet bonni körökben kapott pén­zen vásárolt és rendezett be. A „La Segunda” című lap szerint a dologba valaho­gyan a Bundeswehr is bele­­keveredett, amely egy gyer­mek üdültető tábort vásárolt meg a finanszírozóktól. Ezen a pénzen valóságos kényszermunka tábort ren­deztek be a volt tisztek Chilében. Munkatársak akad­tak bőven, hiszen az ország déli részében háromezer ná­ci él, miként az „Ercilla” folyóirat írja. A lágerben — a világtól hermetikusan elzárva — háromszáz telepes dolgozott. A családok tagjait rögtön megérkezésük után elszakí­tották egymástól. Férfiak, nők, gyermekek külön he­lyiségekben háltak, mivel a családi együttélés „csökkenti a munkateljesítményt”. A szülők kötelezvény formá­jában „rábízták” gyermeke­ik nevelését a kolóniára, va­gyis — mint később kiderült — a homoszexuális „lelki­­atyára”­A tanúkat nehéz szóra bírni. A beszélők: Frau Lin­demann és Wolfgang Müller rettegnek a náciklikk gyilkos bosszújától. A hatóságok kü­lönben öt holttetemet exhu­máltak, amelyeket chilei ha­lottkémek bevonása és sza­bályos halotti bizonylatok nélkül földeltek el a „privát­­temetőben”. A tanúk azt ál­lítják, hogy Schaffer atya egy ifjú telepesnőt „a fe­gyelem megsértése miatt” furkósbottal sújtott halálra. A halál okát ő maga „tüdő­­gyulladásban” jelölte meg. Két traktoros hirtelen halá­lát sem tudják elfogadható­an indokolni a hatóságok előtt. Az „El Mercurio” nagy­polgári lap munkatársának sikerült bejutnia a táborba, így ír: ..Senkit sem láttunk nevetni. Munka közben sen­ki sem beszélt a mellette lé­vővel. Szigorúan csak a munkára összpontosították figyelmüket... Még a kétéves gyermekeket is kivitték krumplit szedni. Itt minden­kinek dolgoznia kell.” Az újságok arról tudósítanak, hogy a „Dignidadban” csak imádkoztak, dolgoztattak és vertek. A chilei közvéleményt a felháborodás vihara dúlja fel. De mit lehet várni egy olyan országban, amely nácikat fogadott be. Legfőbb ideje volt, hogy a rendőrség és a határőrség akcióba len­düljön, s hogy a szomszédos államokkal összefogva ipar­kodjanak felelősségre vonni a nagymúltú és tapasztalt táborszervezőket Minden­esetre valószínűnek tűnik, hogy Latin-Amerika e pont­ján is bizonyos tömegnyo­más van kialakulóban a szélsőreakció, de legalább is a fasizmus válfajaival szem­ben, amelyek egyik legtra­­dicionálisabb jelensége hívta itt fel magára a figyelmet. (By K­) Ahol az öles ismét érdemmé vált Fejér megyei Hírlap Vasárnap 1966. május . t­ségtörekvések a nyugati munkásmozgalomban Bármennyire cáfolják is az osztályharc létét a bur­zsoázia ideológusai, tagadván magukat az osztályokat is az úgynevezett „jóléti államban”, az elmúlt években szakadat­lanul növekedett a fejlett tő­kés országokban mind a sztájkok, mind a bennük rész­vevők száma. Párhuzamosan azzal, hogy a jelenkori kapitalizmusban a monopóliumok növelik hatal­mukat, megteremtődik egy széles antimonopolista osz­tályszövetség alapja. Az pedig természetes, hogy a munkás­osztálynak mindenekelőtt meg kell teremtenie a maga egy­ségét. A történelem azonban tanúsítja, hogy a munkásegy­ség megteremtése rendkívül bonyolult és nehéz feladat Viszonylag nagyok a fejlett tőkés országban a megtévesz­tett tömegek. Több munkás­párt, és több párhuzamos­szakszervezeti szövetség léte­zik. Ráadásul a szociáldemok­rata jellegű szervezetek refor­mista, jobboldali vezetősége hatást gyakorol a tömegekre. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a mun­kásegységre való törekvés hasztalan és reménytelen ak­ció lenne. Ismeretes ugyan, hogy a szo­ciáldemokrata vezetők a kapi­talizmus termelőerőinek fejlő­déséből, a technikai forrada­lomból azt a következtetést szűrték le, mintha megváltoz­tak volna a tőkés termelés és elosztás törvényei. S abból, hogy a kapitalizmus általános válságának idején kényszerűen növekszik az állam beavatko­zása, az a szerepe, hogy az egész burzsoázia érdekében lépjen fel, időnként, akárha egyes csoportok érdekei ellen,­­mindez ahhoz a hamis kon­cepcióhoz vezetett, a reformis­ta vezetők fejében, hogy az állam átalakult „osztályok fe­lettivé”. Ezek szerint, úgy­mond, a szocializmus alapjai már megjelentek a gazdasági­lag fejlett tőkés társadalmak­ban és a munkásosztálynak csak az lenne a feladata, hogy ápolja ezekett a tendenciákat. Nem szabad persze álta­lánosítani. A szociáldemokra­ta pártok nem csupán jobbol­dali reformistákból állnak, hanem a dolgozók millióiból, akik e pártokban a burzsoá pártokkal szembeni alternatív politikai erőt látnak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a ve­zéreiket többé kevésbé támo­gató munkástömegek és e ve­zérek között ellentétek­ is van­nak. Mindenekelőtt jelentke­zik ez abban, hogy­ a szociál­demokrata tömegek aktívan részt vesznek a gazdasági har­cokban, a békeharcban és közismerten sokhelyütt együtt­működnek a kommunistákkal, a kommunista irányítású szakszervezetekkel. Emellett egyre jobban aktivizálódik a szociáldemokrata pártok bal­­szárnya. Ennek Olaszország­­­ban, Angliában, Franciaor­szágban és másutt, mind több jelét tapasztalhatjuk a párt­­kongresszusokon, a sajtóban, stb. Az aktivizálódó baloldal­nak a szociáldemokrata pár­tokon belül azonban nagy korlátja, hogy nincs világos szocialista perspektívája, ide­ológiailag rendkívül vegyes összetételű, és természetesen sokan hajlanak a kompro­misszumra a párt másik szár­nyával. Ez a rendkívül bonyolult helyzet nagyon aprólékos munkát ró az egyes kommu­nista pártokra. Ismeretes, hogy a nyugateurópai kom­munista pártok jelenleg fő feladatuknak tartják a mun­kásosztály egységéért vívott harcot a béke, a demokrácia, és a szocializmus zászlaja alatt. A­ jelenlegi világhely­zetben számos tényező szol­gálja ezt a folyamatot. Rend­kívül kedvező hatást vált ki a szocialista országok fejlő­dése, mind a nyugateurópai tömegek, mind a pártvezetők tudatában. A szocialista vi­lágrendszer morális-politikai hatása, a szovjet külpolitika következetes békeszereteté­­nek megnyilvánulása, tudo­mányos-technikai sikereinek, a személyi kultusz káros kö­vetkezményeinek megszünte­tése, a szocialista demokrácia fejlesztése — kétségkívül gyengíti az antikommuniz­­mus ideológiájának hatását, ami a legfőbb gátja volt a széles dolgozó tömegek együtt­működésének és a szocialista eszmék terjedésének. Jellem­ző, hogy már például a fran­cia, a japán, és más szociál­demokrata pártok pártkapcso­latokat építettek ki az SZKP- val, s különösen figyelemre­méltó az NSZEP és a nyugat­német szociáldemokraták kon­taktusának felvétele. Mindez kedvezővé tette a talajt az együttműködés kü­lönböző formáira nyugaton is. Jóllehet a szociáldemokrata vezetők vagy önállóan igye­keznek politizálni, vagy vala­miféle „baloldali szövetséget kommunisták nélkül” kreálni. De például a francia válasz­tási harc megmutatta, hogy Defferre efajta kísérlete csúfos kudarcot vallott, míg Mitter­­randnak nagy hasznára vált, hogy elfogadta a kommunis­ták támogatását. A norvég szo­ciáldemokraták viszont a par­lamenti választások előtt el­zárkóztak a kommunistákkal és baloldali szocialistákkal va­ló szövetségtől és ennek nyo­mán elvesztették 30 éve őr­zött kormányhatalmukat. Ausztriában éppen a szociál­demokraták sokéves antikom­­munista propagandája ütött vissza a legutóbbi választá­sokon. Annál figyelemreméltóbb vi­szont, hogy mind Franciaor­szágban, mind Olaszország­ban, Japánban, rendkívül gya­kori a kommunista, illetve a szociáldemokrata irányítás alatt álló szakszervezetek gya­korlati együttműködése. S kü­­lönösen fontos, hogy a kom­munista pártok maguk is fe­lülvizsgálták politikájukat, mindenekelőtt azt a korábbi hibás gyakorlatot, hogy a mun­kásegység kérdését egyoldalú­an közelítették meg, vagy az egyszerű­ tagokkal, alsó szinten együttműködve, mintegy át­nyúlva a vezetőség feje felett, avagy fordítva, csak formális kontaktusokat kiépítve a ve­zetéssel. A nyugateurópai kommu­nista pártok most messzeme­nően figyelembe veszik, hogy a szocialista pártok önálló szervezetek, amelyek, hogy alaposan tanulmányozzák min­den pártok belső helyzetét, mind helyzetüket az ország­ politikai életében. Jelenleg nagyszabású viták folynak a nyugateurópai kommunista pártokban a munkásegység szervezeti kérdéseiről. „A harc az egységért és a szövetség — írta Waldeck Rochet — na­gyon nehéz. Türelmes, állha­tatos és hosszantartó erőfeszí­téseket igényel. De nincs más út ahhoz, hogy felszámoljuk a monopóliumok hatalmát, amely a főellenség, hogy való­ban megvédjük a dolgozó tö­megek érdekeit, hogy eljus­sunk a demokráciához és meg­nyissuk az utat a szocializmusá­hoz”. A. X. Jesus Iscaray: Madrid peremén Madrid peremén terül el az a katlan, ahol az ország minden részéből odasereg­­lett hajléktalanok és mun­kanélküliek ütötték fel nyo­morúságos­ tanyájukat. Leg­többjük harcolt a köztársa­sági hadseregben, és ezért megismerkedett Franco rend­őreinek embertelen módsze­reivel. Az itt élők már-már beletörődtek sorsuk megvál­­toztathatatlanságába, de akadtak néhányan, akik igyekeztek meggyőzni tár­saikat arról, hogy csakis ma­gukban bízhatnak, s hogy érdemes vállalni a harcot, mert „van annál rosszabb is, mint egyszerre meghalni) és ez az, ha az ember min­dennap meghal egy kicsit.’’ így érik lassan az ellenállás ereje, és eljön a nap, „Mad­rid napja”, amikor egy em­berként áll ki a katlan né­pe, és néma tüntetéssel adja Francoék tudomására, hogy készen áll a nagy leszámo­lásra. A néma­ tüntetés nem ér el ugyan jelentős ered­ményeket, de egységbe ko­vácsolja a katlan népét, akik végre ráeszmélnek arra, hogy „az elnyomás nemcsak anyagi következményei mi­att szörnyű, hanem azért is­ mert megaláz”. A Madrid peremén Jesus Isearaynak, a harcos spa­nyol kommunista írónak egyik legjobb regénye. Nem bestseller igényű ez a ma­ga nemében figyelemre mél­tó alkotás, amelynek való­jában még csak cselekménye sincs, hacsak nem tekintjük annak az egyes szereplők egymástól többé-kevésbé független élettörténetének mozaikszerű fölelevenít­ésé. Nincs egyetlen kiemelkedő hőse sem, mert hisz volta­képpeni hőse egy egész kö­­zösség: a Madrid peremén vigasztalanul sínylődő, de végülis öntudatra ébredő munkások közössége. A Madrid peremén olyan do­kumentumregény, amely hű és meggyőző képet ad a spanyolországi fasiszta dik­tatúra ellen érlelődő ellen­állás kezdeti jelenségeiről. A fordítás Gödény Endre, az illusztrációk Győri Miklós munkája. (Kossuth Könyvkiadó) Kondor László

Next