Fejér Megyei Hírlap, 1971. május (27. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-08 / 107. szám

2 Valutaválság és válságos valuta A KÖZÖS PIAC pénzügyi és gazdasági miniszterei ma Brüsszelben rendkívüli ta­nácskozásra ülnek össze. A sorozatos tárgyalások hátte­rében az elmúlt napok drá­mai fejleményei állnak. Szer­dán az NSZK-ban bezárták a deviza­börzéket és beszün­tették a dollár átváltását. A bonni hatóságokat erre kény­szerítette, hogy hetek, sőt hónapok óta özönlött a dollár az NSZK-ba. A központi nyugatnémet pénzintézmény, a Szövetségi Bank 8 milliárd márka értékű valutát vásá­rolt fel. A dollár-eladási lázt csak fokozta, hogy hírek ter­jedtek el a márka küszöbön álló felértékeléséről. Ez a pénzü­gyi döntés általánosság­ban egy Valuta értékének emelését jelenti; a márka esetében a felértékelés a dol­lárban kifejezett márkaárfo­lyam növekedését eredmé­nyezné. A mai brüsszeli és bonni tanácskozások arra irányul­nak, hogy valamiképpen egyensúlyba hozzák a nem­zetközi valutapiac keresletét és kínálatát. Kétségtelen, hogy a márka felértékelése ebbe az irányba hatott vol­na, mert megállítaná a dol­lár tömeges átváltását. Csak­hogy ezt a pénzügyi művele­tet felettébb sokan ellenzik, mind az NSZK-ban, mind pe­dig több közös piaci tagállam­ban, elsősorban Franciaor­szágban. A márkát legutóbb 1969-ben értékelték fel, akkor a nyugatnémet ipar ezt nem érezte meg, az export nem esett vissza számottevően. A felértékelés ugyanis megdrá­gítja az exportot, s ezzel las­síthatja a gazdasági növeke­dést, ellentétben a leértéke­léssel, ami a kivitelt olcsób­­bítja, s így a termelést élén­kíti. Az NSZK gazdasági szakemberei szerint azonban a jelenlegi konjunktúra már nem engedi meg a felértéke­lést, egy ilyen döntés vissza­vetné az exportot és így a termelést is. , UGYANCSAK A FELÉR­TÉKELÉS ELLEN szavaz Franciaország, mert Párizs­ban nem Bonntól, hanem Washingtontól várják a meg­felelő intézkedést. Való igaz, hogy a valutaválság egy vál­ságos valutától eredt, éspe­dig a dollártól. A tömegesen kibocsátott dollár bankjegyek — igen különböző térrvezők következtében — egyre in­kább elszakadtak, a gazda­sági alaptól, a termeléstől és az aranytól. Az Egyesült Ál­lamok többet költött külföl­dön, mint amennyi tartalék­kal rendelkezett, a nagyará­­nyú hadikiadások, a külföldi elkötelezettségek széles köre felülmúlta a házi készleteket. Ezért rendült meg a dollár iránti bizalom, s a pénzpia­cokon kezdtek nem bízni ab­ban, hogy a dollárt át lehet váltani aranyra. Ilyen előz­mények után kezdődött meg a tömeges felvásárlás, vagyis a piacokon egyre inkább a márkát kezdték keresni — a dollár helyett. A pánikot a dollár nemzet­közi szerepe, a nyugati pénz­piacokon elfoglalt központi helye okozta, s az igazi or­voslás is az lehetne, hogy a nemzetközi pénzügyi rend­szert megreformálják. Ame­rikai gazdasági szakértők azonban általában elzárkóz­nak az elől, hogy a dollárt le­értékeljék, vagy nagyobb vál­toztatásokat vezessenek be. A gazdasági következménye­­ken kívül a merev magatar­tásnak egy fontos politikai oka van: kétségtelen, hogy bármiféle reform csökkente­né az amerikaiak, pontosab­ban a dollár hatalmát, presz­tíz­á­ s ÍGY KERÜLT ÁT a labda a nyugatnémet ,,valuta-tér­félre”. Felmerült olyan lehe­tőség is, hogy központi intéz­kedéseikkel korlátoznák a dol­lár beáramlását —■ hasonlóan Franciaországhoz —, s példá­ul a termelők csak mecr''h­á­­rozott menyiségben vehetné­nek fel dollárhitelt. Befolyá­sos gazdasági körökben em­legették azt is —­ igen erő­tel­jes hangsúlyal, — hogy egy időre sza t°szik a már­ka árfolyam­át. Ez önma­gában is a márka értékének emelkedését jelentené, de mégsem egészen azonos a fel­értékeléssel. Ellentétben ez litt'­.Vii vrs 1. a?; haddá tétele nem tek­n­t vég­lpcffac. Cl­iprrry »ro«1' Q*'*'» fl ^ érték-növekedést: ha a valuta­rr*po'nviieXzPm­!'l­, akkor visszaállhat a régi ár­folyam. Bizonyos, hogy több javas­lattal és határozattal igye­keznek megfékezni a valuta­piacot. Biztosra vehető az is, hogy a fA,nek mint már eddig is, idei,v­ömreg ismét működnek majd. Ám ez nem változtat azon a tényen, hogy az új valuta­vita a dollár viszonylagos aronaillését és a márka újabb megerősödését hozta ma­gával, a Párizsban éppen ez utóbbit figyelik bi­zonyos ellenzéssel. Ily módon a viharos valuták kis vihart kavartak a Közös Piacon be­lül is M. J. Brezsnyev Moszkváiban hivatalos köz­leményt adtak ki Schumann, francia külügyminiszter lá­togatásáról. A közlemény elmondja, hogy Maurice Schumann, francia külügyminiszter az 1970. október 17-én kelt szov­jet—francia jegyzőkönyv köl­csönös konzultációkra vonat­kozó rendelkezésének megfe­lelően, a szovjet kormány meghívására május 4-től 7-ig négynapos hivatalos látoga­tást tett a Szovjetunióban. Ennek során Leonyid Brezs­­nyev, az SZKP Központi Bi­zottságának főtitkára, továb­bá Alekszej Koszigin, a Mi­nisztertanács elnöke megbe­szélés folytatott, Schuman­­nal. Tárgyalások folytak Gro­­misko szovjet és Schumann, francia külügyminiszter kö­zött., Az eszmecseréken megvi­tatták az alapvető nemzetkö­zi problémákat. A felek nagy figyelmet szen­teltek az európai ügyeknek, köztük a Nyugat-Berlínnel kapcsolatos négyhatalmi tár­gyalásokon felmerült problé­máknak, az európai biztonsá­gi értekezlet előkészületeinek aktivizálását szolgáló intéz­kedéseiknek. Megerősítették, hogy kívánatosnak tartják az öt nukleáris hatalom értekez­letének megtartását. A szovjet—francia együtt­működés alapjait 1966 óta meghatározó kétoldalú doku­mentumok szelleméről átha­tott tárgyalások a kölcsönös megértés jegyében folytak. Arról tanúskodtak, hogy a fe­lek álláspontja sok kérdésben széleskörűen megegyezik és mindkét fél érdekelt a kon­fliktusok tárgyalások útján történő rendezésében, a bé­két fenyegető feszültség­gócok kiküszöbölésében.. Ez­zel a tárgyalások az euró­pai feszültség enyhülését szolgálták. Megállapodás jött létre, hogy a francia köztársaság elnöke és kormánya részéről korábban elhangzott meghí­vás alapján a szovjet vezetők franciaországi látogatására ez év október, novemberében kerül sor. Schumann francia külügy­miniszter meghívta francia­­országi látogatásra Gromiko szovjet külügyminisztert. A meghívást elfogadták, idő­pontját később állapítják meg. HÍRLAP Szombat, 1971. május 6. Fock Jenő felszólalása a szakszervezetek XXII. kongresszusán (Folytatás az első oldalról) felfogott érdekeinkből adó­dóan, nemcsak azért, mert kereskedelmi forgalmunk nagy része a Szovjetunióval bonyolódik le, s mert határo­sak vagyunk e szocialista nagyhatalommal, hanem azért, mert vérünkben, a szí­vünkben van a Szovjetunió iránti barátság érzése. (Nagy taps.) — Itthon és külföldön so­kan képtelenek, vagy nem akarják­ megérteni: ha ez így­­ van, akkor mivel magyaráz­ható, hogy magyar állami vezetők különböző nyugati országokban tesznek látoga­tásokat, hogy külügyminisz­terünket, aki nemrég Olasz­országban járt, magánkihall­gatáson fogadta a pápa is, és ba­rát­ságos beszélgetés foly­tattak, aminek valószínűleg lesz is némi eredménye az álem­ és egyház kapcsolatá­­ban. Felmerül az is, hogy ideológiai ellentétben va­gyunk Kínával, ugyanakkor ■IriUVereskrilelrni miniszte­rünk Kínában jár. — Az emberek nem min­­dig tudják, hogyan ítélt­ék meg ezeket a dolgokat, nehe­zen igazodnak el rajtuk. Pe­dig nézetem szerint ezek egyszerű dolgok. Amellett, hogy a szocialista országok­kal összefogunk, a világ min­­den más országával is kap­csolatokat igyekszünk ki­őrjíte­ni, olyan szinten, ahogy er­re lehetőség adódik. Helytelenül járnánk el, ha azt, hogy valakire egy-egy országra vagy országok cso­portjára megharagszunk, az­zal nyilvánítanánk ki, hogy nem állunk velük szóba. Lég­üres tér a világpolitikában nincs. Ahol mi, szocialista or­szágok nem vagyunk jelen, ahonnan megsértődve távol­­tartjuk magunkat, ott az im­perialisták, az ellenségeink megjelennek és ellenünk dol­goznak. — Én is voltam szakszer­vezeti funkcionárius, s jól tudom, hogy a szakszervezeti vezetőnőnek sokkal könnyebb a dolguk, ha csak hat-hat szocialista ország szakszer­vizet vezetőivel kell tár­gyalniuk, így félóra alatt akár a világ legnagyobb kér­déseiben is meg tudnak egyezni. Kissé nehezebb a helyzet akkor, ha a Szakszer­vezeti Világszövetség testü­letében jönnek össze, ahol a nem szocialista ország képviselői is je­len vannak, s a mieinktől eltérő kérdésekkel kell egyez­tetni sajátunkat. Itt­ már ne­hezebb dolgozni, s mégis egységre kell törekedni. Az egység létrehozásáig bizo­­ryára idő telik még el. De egyáltalán nem lehetetlen, hogy akcióegységet tudunk létrehozni azokkal az osz­tálytestvéreinkkel is, akik nem tartoznak a Szakszerve­zeti Világszövetséghez. Ilyen akcióegység lehetséges pél­dául az indokínai háború el­ítélésében. Európában az eu­rópai biztonsági konferencia létrehozásáért kell lépéseket tenniük a szakszervezetek­nek. Fook Jenő ezután a kor­mány és a szakszervezetek közötti együttműködésről be­szélt. Utalt arra a közvéle­mény által is ismert tényre, hogy a SZOT vezetői és a kormány tagjai — féléven­ként — rendszeresen tanács­koznak. Az együttműködés azonban ennél sokkal szoro­sabb, mindennapibb. A Szak­szervezetek Országos Taná­­csána­k főtitkára rendszere­sen részt vesz a kormány ülésein, s a Minisztertanács­ban napirendre kerülő témák már az előkészítés időszaká­ban ismertek a szakszerveze­tek előtt, tehát azokat nem állítják kész helyzet elé. A kormány Gazdasági Bizott­ságában is képviselve van a SZOT. Helyeselte a kormány elnöke azt a javaslatot, hogy a kormányzati munkába von­ják be az eddiginél jobban az egyes iparági szakszerve­zetek vezetőit is. A normarendezésről is szólt Fock Jenő­ arról, hogy — ez a szó mintha már eltűnt voln­­ rím— a közhasznál­atból — szük­ség van a normák rendezésé­re, mégpedig folyamatosan. Új technológiák meghonosí­tásával az üzemekben a mun­ka szervezettebbé válhat. A normákat tehát az újfajta szervezettséghez kell igazí­tani. — A szakszervezetnek ugyanúgy mindenütt, minden üzemben ott kell lennie, együtt kell dolgoznia az igazgatóval, a gazdasági ve­zetőkkel, mint ahogy együtt dolgozik a Minisztertanács­­csal is a SZOT, vezetése — mondotta. — Mert most fel­hívom a figyelmet, arra, hogy a szakszervezeti munkáiban a tanácstörvény életbelépése kapcsán további jelentős vál­toztatásra lesz szükség. Arról van szó, hogy egy sor fel­adatot, amelyet eddig kor­mányzati szervek végeztek, a jövőben a tanácsok fognak intézni a saját területükön. Miivel a szakszervezeteknek is megvannak a területi szer­vei, ezeknek a szerveknek a munkáját hozzá kell igazíta­ni a tanácsok új körülmé­­nyeihez, megváltozott hely­zetéhez,, hogy a szakszerve­zetektől se kerüljenek ,,fel­jebb” a kérdések akkor, ha azokat ott helyben, a taná­csokkal közösen el lehet in­tézni.­­ Egyetértés van a kor­mány és a szakszervezetek között abban is, hogy a meg­termelendő nemzeti jövedel­­­met úgy osszuk el: több mint háromnegyed rész jusson a fogyasztásra és valamivel ke­vesebb, mint negyed részt fordítsunk beruházásba, fel­halmozásra. Ahhoz, hogy a tervezett arányokat be tud­juk tartani, a kormány nevé­ben kérem a szakszervezetek segítségét a beruházási mun­kákhoz is. A továbbiakban a mun­kaerőmozgásról a törzs­­gárda tagok nagyobb megbe­csüléséről, a szocialista bri­­gádimozgal­omról és a káder­politikáról beszélt. Szociális kérdésekkel fog­lalkozva elmondta: ezen a területen gördülékenyebb a kormány és a szakszerveze­tek együttműködése. A fel­adatok között utalt arra, hogy már ez év végéig ren­deznie kellene azoknak a nyugdí­jkorh­a­tárt elérőknek a helyzetét, a­kik még jó egészségnek örvendenek, bír­ják a munkát. — Már a jövő évben be kellene vezetnünk olyan gya­korlatot — mondta Fock Je­nő, amely arra ösztönzi a korhatárt elérőket, hogy ne akarjanak rögtön nyugdíjba menni. Változtatni lehetne a jelenlegi előíráson, miszerint a nyugdíjösszeg felső határa az eredeti kereset 75 száza­léka. Ezt fel kellene emelni 80—85 vagy 90 százalékra, olyan formán, hogy a nyug­díjkorhatár után munkában töltött további évek kétsze­resen vagy háromszorosan számítsanak. Azon is gondol­kodnunk kell, hogy kiterj­esz­­szük a nyugdíjasok egyes te­rületének már tíz, illetve ti­zenkétezer forintban megál­lapított, az évi 6000 forinthoz képest már jóval felemelt kereseti lehetőségét. Ennek kidolgozásában van még ten­ni­valónk.­­ Sok szó esett a kongres­szuson a nők helyzet­ének ja­vításáról. Természetesen gyökeresen a kormányzat ak­kor tudna javítani, ha az anyagi lehetőségek ezt jobban megengednék. Elsősorban a textiliparban, d­e más ágaza­tokban is, ahol három mű­szakiban dolgoznak. A kezdeti lépés már megtörtént azzal, hogy számos üzem — saját elhatározásból — már meg­­szü­netette az anyák beosztá­sát éjszaki műszakra. E hely­ről is kérjük, kövessék má­sok is a példát. Következő témaként a ké­szülő ifjúsági törvénnyel fog­lalkozott. Kitért arra, hogy számos olyan területen, amellyel kapcsolatban konk­rétan nem intézkedik majd a törvény, illetőleg az érintett mini­sztériumok végreh­aj­tási utasítása, a szakszervezetek­kel közösen további intézke­déseket lehet és kell majd ki­dolgozni. A továbbiakban Fock Jenő arról szól, hogy a negye­dik ötéves tervben megha­tározott 400 ezer lakás felépí­tésével kapcsolatban semmi­féle alkunak, vitának helye nincs, mert csak ennek a vál­lalásnak a teljesítésével tud­juk majd a 15 éves lakásépí­tési programunkat is megva­lósítani. Említett olyan témákat is, amelyekben, felmerülhetnek véleménykülönbségek a kor­mány és a szakszervezetek között, de érdemi eszmecse­rékkel itt is lehet jó határo­zatokat hozná. Egyes üzemek ugyanis fel­futtatják majd termelésüket, s ehhez új s munkaerőre lesz szükségük, amit máshonnan szerznek meg. Tehát a gazda­ságosan termelő, távlatban is jó piaccal rendelkező üzemek gyorsabban fejlődhetnek. Más üzemeknél viszont — olya­noknál, amelyek elavult gyártmányokat készítenek s ezekhez is nehezen tudnak piacot találni — meg kell vonni az állami támogatást. Ezeknél az üzemeknél tehát mintaerőcsök­kentésről, egyes esetekben az üzem bezárásá­ról is szó lehet. — A kormánynak — hang­súlyozta Fock Jenő — az az álláspontja, hogy fokozni kell a reform hatékonyságát. Az adottságainknak mind jobban megfelelő struktúra kialakí­tása rendkívül ritmus kérdése népgazdaságunknak. E tekin­tetben szintén szükség van arra, hogy a kormányzat­­konzultáljon és szót értsen a szakszervezeti vezetéssel.­­ Azt hiszem lesz egy te­rület — mondotta —, ahol so­kat vitatkozunk majd: ez pedig az árkédés. Ligeti Lász­ló elvtárs az egyik fogkrém árának emeléséről tett emlí­tést. S jól tudom, hogy to­vábbi példáikat is fel tudna sorolni. Én is boldog lennék, ha csupán ilyen példákat is­mernénk. Erre hivatott szer­veink tavaly 30 ezer ellenőr­zést folytattak, ennek kapcsán korrigáltattak árakat, néhány kirívó esetben pedig jelentős gazdasági bírságokat is ki­szabtak jogtalan áremelke­­désekért. Tudom tehát, hogy az árak területén nincs minden rend­ben. Ugyanakkor szeretném, ha elhinnék, hogy a Statiszti­kai Hivatal nem szépíti az adatokat, amikor kimutatja — hiszen ezt az ENSZ statisz­tikája is­­megerősíti —, hogy az elmúlt 3 évben évente 1—2 százaléknál nagyobb mértékben soha nem emelke­dett az árszínvonal Magyar­­országon. Három év alatt hazánkban összesen nem emelkedett az árszínvonal olyan mértékben,, mint egyes nyugat-európai kapitalista országokban ta­valy, vagy tavalyelőtt, tehát egyetlen esztendő alatt. Nyu­gati állami vezetőik gyakran megkérdezik tőlünk, hogyan­­lehetséges az, hogy az ottani infláció nem érezteti hatását hazánkban? De van itt egy nagyobb kérdés is — folytatta —. A reform bevezetésekor állást foglaltunk abban, hogy a fo­gyasztói árakat is úgy kell alakítani, hogy azok megfe­leljenek a ráfordított érték­nek. Nem sokkal később rá­jöttünk, hogy ezt a feladatot csak nagyon lassan lehet végrehajtani. Oly módon, ahogyan erre a SZOT beszá­molója is utalt. Ha az árin­tézkedés áremelést jelent, a lakosságot érzékenyen érintő területeken, ha például a hús árának emelésére kerülne sor, akkor ezt ne csak árcsökken­téssel ellensúlyozzuk, főleg ne csak olyan árcsökkentéssel, amely a dolgozók sokkal szűkebb rétegét érinti, hanem egyben béremelésekkel, a családi pótlék és a nyugdíj növelésével is ellensúlyoz­zuk. Tehát ahogy Gáspár elvtárs mondta, kompenzál­juk túl, adjunk többet, mint a­mennyit az áremelkedések formájában elveszünk. A kor­mánynak ilyen szempontból is meg kell gondolnia, hogy mi­kor, milyen mértékben és milyen területen hajt végre áremelést. Rögtön hozzáfűz­ném, hogy a kormány ebben az évben, nem tervez semmi­féle központi áremelést, sem a húsét, sem másét, de vala­mikor hozzá kell kezdenünk ehhez. Előre jelzem, hogy ha ennek az ideje eljön, akkor a szakszervezetekkel alapo­san megvitatjuk. Most csak azt kérem, hogy az értékará­nyos árakhoz való közelítés elvét, amit annak idején kö­zösen alakítottunk ki, tovább­ra is valljuk magunkénak, és találjuk meg a megfelelő időt, amikor komolyabb lé­pést tehetünk ebben az irány­ban. Ugyancsak komoly viták­kal kell előkészítenünk annak a feladatnak a megoldását, amit itt­ a kongresszuson úgy fogalmaztak meg, hogy szük­séges a helyesebb bérarányok kialakítása, és hogy évekre előre dolgozzuk ki, szabjuk meg a bérszínvonal, a bér­arányok alakulását. Ez sorre lesz könnyű feladat. Nagyon sok szempontot, érvet és el­lenérvet kell figyelembe ven­ni ahhoz, hogy jól megold­­juk. Ugyancsak szép, de nehéz feladat a munkaidő további csökkentése azokon a terüle­teken, ahol ez még nem tör­tént meg. Alig néhány hónap telt el azóta, hogy pártunk kongresszusa erre határozatot hozott, s kimondta, hogy olyan ütemben kell végrehaj­tani, ahogyan annak feltéte­leit meg tudjuk teremteni. Ehhez természetesen több év­re van szükség. E kérdésben a kormány és a SZOT közös határozatot is hozott, hogy ez év végéiig a szakszervezetek, az illetékes ágazati miniszte­rek, a SZOT és a Munkaügyi Minisztérium koordinálásával dolgozzanak ki ütemtervet. Fock Jenő emlékeztetett arra, hogy kétmillió ember munkaideje már csökkent, .. hozzáfűzte: az ipari és építő­ipari dolgozók munkaidejé­nek csökkentését a második szakaszban már gyorsított tempóban hajtották végre, s ebből hibák, népgazdasági károk származtak. Sokszor álltak a rövidebb munkaidő miatt kirakatlanul a vagonok, mert éppen szabad szombat volt. A termelékenység jó ideig stagnált, növekedett a túlórák száma, s ez utóbbi tendencia még most is tart. Ezeket a tapasztala­tokat min­denképpen figyelembe kell venni, mielőtt további terü­leteken csökkentjük a mun­kaidőt. A további munkaidő­­csökkentést az is nehezíti, hogy 1973—74-től kezdve 30—40 ezerrel kevesebb fiatal lép munkába, mint az elmúlt években. — Ezzel kapcsolat­ban mondom el, de sok más területen is megszívlelendő az a sokszoros tapasztalat, hogy semmi olyat ne tegyünk, amit később vissza kell von­nunk. Ne­ hozzunk olyan ár-, vagy bérintézkedést, m­unkaidőcsö­kkentést vagy egyéb tetszetős és „tapsvi­hart” kiváltó rendelkezést, amit nincs erőnk végrehajta­ni. Tizennégy év óta mi eb­ben a szellemben dolgozunk, akkor teszünk népszerű in­tézkedéseket, amikor azok feltételei megértek, de olyas­mibe nem vágunk bele, amit nem tudunk végigvinni. A mostani tanácskozást teljes joggal úgy foghatom fel, mint munkásosztályunk parlamentjének ülésszakát, és ahogyan a parlamentben a kormány odafigyel minden felszólalásra — s nemcsak a minisztereikhez szóló közvet­len interpellációkra, — ugyanúgy ígérhetem, hogy az itteni kongresszuson elhang­zott valamennyi felszólalást a jegyzőkönyvek alapján át­vizsgálunk. Befejezésül hangsúlyozta, hogy sikeres négy esztendő áll mögöttünk és lelkesítő, nagy felad­at­okat kell megol­dani a következő esztendők­ben. A kormány, a szakszer­vezetek, a dolgozók gondjait is ismerjük, megértjük, azok saját gondjaink is, amelyek megoldásáért továbbra is együtt kell munkálkodni. Fock Jenő beszéde után több külföldi testvérszakszer­­vezet delegációjának vezetője kapott szót.

Next