Fejér Megyei Hírlap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

Vasárnap, 1972. október 1. Országos tisztségben Életre szóló „kiküldetés” Van annak már több, mint húsz éve, hogy a Csepel Művek pártbizottságának titkára magához hívta a garanciális szerviz 140 tagú ifjúsági szervezetének titkárát. — Mit szólnál Laci, egy kis vidéki kiküldetéshez? — Benne vagyok — felelte az ambiciózus fiatalember. — Akkor hát, mint ifjúsági vezetőt, pártmegbizatással elküldünk Fejérbe. Szedd öszsze magad, aztán indulj! Három hónap múlva visszajössz, s elmondod, mit végeztél. Bizonyára sokak számára ismerős az 1950-es évek gyakorlatát idéző bevezető, amellyel edzett akaratú munkásembereket a falu társadalmi, politikai, gazdasági vérkeringésének serkentésére útba indítottak. És hogy többségük becsülettel megfelelt küldetésének, erre megyénkben is jó néhány példát szolgáltattak, illetve szolgáltatnak. Dénes László, a Velencei-tó környéke Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet igazgatóságának elnöke, egyike azoknak, akik az említett indíttatással kezdték vidéki munkájukat. Talán mondani sem kell, hogy három hónap után csak látogatóba ment vissza Csepelre. A címét meghagyta a régieknek. Kérte őket, amennyiben Mórra, későbbi időben meg Sárbogárdra visz útjuk, látogassák meg egykori munkatársukat a földművesszövetkezetben. Most meg Gárdonyba várja régi és új barátait, mert már tizenhárom esztendeje a Tordas-Gyurától Dinnyésig húzódó, kilenc, önálló községi tanácsot számláló terület ellátásának fő felelőse. Emellett van még néhány társadalmi rangja. Ezek közül legnagyobb az a tisztség, amelyet az Országos Fogyasztásszövetkezeti Tanácsban betölt. Egygyel alacsonyabb, de a megyében nagyon is magas lépcsőfokra állították, a MESZÖV elnökhelyettesi megbízatással. És hogy még a legfontosabbak közül említsek, ezért csak a Gárdony nagyközségi tanács végrehajtó bizottsági tagságra hivatkozom. A gazdasági vezetői beosztás és a társadalmi élet különböző területein betöltött posztok felsorolása önmagában is érzékelteti a sokirányú elfoglaltságot. A jó munka egyik bizonyítéka a vörös selyem vándorzászló, amely az új iroda elnöki szobájának egyik falát ékesíti. Tavaly négy ilyet adtak át az országban az arra érdemes, versenyfeltételeknek megfelelő szövetkezet kollektívájának. Az 580 áfész közül ők is rászolgáltak a KPVDSZ és a SZÖVOSZ közös dicséretére, pedig nem is olyan egyszerű teljesíteni a sokféle kívánalmat. Elsősorban dolgozóinknak, a szakmában jártas törzsgárda tagoknak köszönhető ez az eredmény is. Közülük tizennégy húsz évnél régebb ideje dolgozik itt. A velencei ABC vezetője, Hangyái József, a sukorói Krisztik József, vagy a velencei húsboltvezető, Juhász Gyula igazi mesterei szakmájuknak. Persze a fiatalok is nagyszerűen beválnak. Ötven tanulónk van, Németh Teréz gárdonyi kislány, a III. éves tanulók országos versenyén második helyezést ért el. Ritka nálunk a kilépő. Léptennyomon érezzük a ragaszkodást, a munkahely megbecsülését. Az ilyen magatartás a gondterhelt vezetőt is felvidítja, ösztönzi. Akkor került a szövetkezet élére, amikor divatba jött a Velencei-tó. Alig akadt valamire való vendéglő, korszerű bolt. Az igény sürgette a Szúnyog szigeti csárda, a Cápa Étterem, az agárdi ABC áruház létesítését. Az idén Velencén és Gárdonyban avattak új ABC áruházat. A dinynyésiek örömére rövidesen átadják a presszót és húsboltot, Martonvásáron pedig a gázcseretelepet. A legutóbbi kérelmet Merényi Lajos, Kápolnásnyék—Velence nagyközség pártbizottságának titkára nyújtotta be Dénes elvtárshoz. „Bolt kellene Hajdú tanyára”. „Meglesz” — ígérte az elnök. A külterületi boltok, enyhén szólva, nem jövedelmezőek. Mégsem utasítják vissza az ilyen igényt, még harminc család esetében sem. — Ami a mi asztalunk, azt nem tologatjuk más elé. Arra a következtetésre jutottunk, hogy kizárólag olyan ipari tevékenységet folytatunk, ami a bolti és a vendéglátó kereskedelemmel van kapcsolatban. A Kápolnásnyéken létesített üzemünkben palackozzuk a hozzánk tankauatban szállított sört. Így évi 8 ezer hektoliterrel többet szolgálhatunk ki a lakosságnak. Amikor még akadozott a húsellátás, akkor kezdtük meg a sertéshizlalást. Évenként mintegy kétezer sertést vágunk. Tevékenységi körünket a háztartások igénye szabja meg. A tóparton például nyitottunk egy mezőgazdasági eszközök boltját. A metszőollótól a vetőmagig, a műtrágyáig mindennel szolgál a mezőgazdasági szakismerettel rendelkező boltvezető és a növényvédő állomás egyik szakembere hetenként tanácsadást is tart. A nyári üzleti nyitvatartásra és ellátásra sem lehetett panasz, mert a lakosság minél tökéletesebb kereskedelmi ellátását alapvető feladatunknak tartjuk. A nagy gyakorlat „kitermel” egyfajta rutint, érzékenységet, a magabiztosság, a jártasság serkenti a vállalkozó kedvet, bátorságot kölcsönöz. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy az ország 28 szövetkezete közül egyik ez, ahol kísérleteznek a korszerű belső mechanizmussal. Nem kötelezték a bevezetésre Dénes Lászlót, önként vállalta a próbálkozást. És az eredmény bíztató. Soha nem volt kerékkötője az újat kereső munkának. Maga is folytonosan kutatja a jobb, a gazdaságosabb, a célratörőbb módszereket. Tisztelik benne az akaraterőt, a szenvedélytől fűtött munkabírást. Körzetében minden tanácsi testület felfigyel indítványaira, s ő is szívesen veszi és valósítja meg javaslataikat. Arányosan hozzájárul a községfejlesztési tervek megvalósításához, Gárdonyban pedig, mivel ezt Tőzsér László tanácselnök legutóbb kérte, egy iskola nyári tatarozását segíti elő a saját építőbrigáddal. Hogy munkaideje mettől meddig tart, még soha nem számolta. Felesége, meg két gyermeke viszont számontartja a minden este egy kicsit megtoldott munkaidőt. Meg azt is tudják, hogy ők nyáron, főszezonban nem igen mehetnek együtt szabadságra. Legfeljebb az agárdi nyaralóig jutnak el. Az meg valóban a szomszédban van. — Most majd ismét nagy fába vágjuk a fejszét. ABC áruházat építünk Martonvásáron. Az erdőháti gazdaság építi az emeleti részt, itt lakások lesznek, mi meg a földszintet alakítjuk — mondta búcsúzóul. Milyen jó is, hogy huszonkét esztendővel ezelőtt megkapta az akkor rövidtávúnak látszó kiküldetést megyénkbe. Németh Erzsébet Gondolom ezt is kevesen tudják elképzelni. Maradnak a számok. A legsűrűbben bombázott területeken négyzetkilométerenként átlagosan hetven bombatölcsér van. Ezek nyolcvan centimétertől öt méter mélységig terjedő gödrök, az átmérő egy és húsz méter között változik. Élelmiszert termelni ilyen területeken — még az igénytelen maniókagyökeret is — szinte lehetetlen. Az amerikai katonapolitika elve, hogy az országot határaitól távol, Amerikán kívül kell megvédeni — ismert. Tudott dolog az is, hogy az Egyesült Államok a Csendesóceán ázsiai partjainál egy áttörhetetlen észak-dél irányú védelmi vonalat szándékozik kiépíteni. Az 1945-ben megjelent első amerikai katonák e program jegyében léptek vietnami földre. Aztán, amikor katonai szakértőkből harcosokká lettek, amikor észrevették, hogy lőnek rájuk, sokan feltették a kérdést: miért? Kiknek az érdekében, ki ellen? Amerikáért harcolni Vietnamban? Ezer és ezer kilométernyire a szülőföldtől, abban az országban, amelynek alkotmánya pontosan azzal a mondattal kezdődik, mint a Függetlenségi Nyilatkozat: „Minden ember egyenlőnek születik!” 6. A vietnami yossarianok közül sokan otthagyták a háborút. Meguntak harcolni és százak élete árán elfoglalni jelentéktelen magaslatokat csak azért, hogy aztán egyszerűen otthagyják őket. Vagy el sem mentek. Ezrek és ezrek tagadták meg a behívóparancs átvételét. Másféle katonák kellettek. És megkezdték a háború vietnamizálását. Vietnamiak, vietnamiak ellen — így egyszerűbb. E öljük meg egymást.„Miért ölsz meg?” „Hogyan, hát nem a folyó túlsó partján laksz? Barátom, ha ezen a partján laknál és megölnélek bűnöző volnék, mert az akkor igazságtalan lenne. De mivel a folyó túlsó partján laksz, ha megöllek hős leszek és valami igazságosat cselekedtem”. Ez a párbeszéd sem a 22- es csapdájából való. Vietnamiak között zajlott Fallaci Semmi és Hámen című könyve szerint. Csak a fegyvereik, az M 18-asok voltak amerikaiak. Egyikük szerezte, a másik kapta. Aztán mindketten lőttek. Aki az M 16-ost gyártotta messze volt, valahol a világ másik végén. Baranyi Pál. HÍRLAP Tervszerűen AZ IDEI ÜNNEPSÉGSOROZATBAN sokan talán észre sem vették a tervgazdálkodás bevezetésének negyedszázados évfordulójáról való megemlékezéseket. Mert bizonyára látványosabb egy centenárium, egy millennium, egy — és több — nemzetközi konferencia, összejövetel. Mert mindez konkrét valami A tervgazdálkodás viszont elvontabb. Így érzik és mondják is sokan. S azt hiszem ránk, az írott agitációra elkötelezettekre sem vet túlságosan jó fényt az ilyesféle vélemény. Mert úgy látszik negyed évszázad alatt sem tudtuk egyértelműsíteni a közvéleményben, hogy számunkra, a szocializmust építő nemzedékek számára a népgazdaság tervszerű és arányos fejlesztése létkérdés. Politikai és gazdasági hitelünk függ attól, hogy mennyiben váltjuk valóra terveinket, hogy mai ígéreteink milyen mértékben lesznek beválthatóak egy, három vagy öt év múlva. Igaz, huszonöt esztendő alatt nemcsak nemzedékváltás volt hazánkban, hanem a tervgazdálkodásban is történtek minőségi változások. Első ránézésre úgy tűnik, hogy a tömegektől távolabb kerültek a tervek, mivelhogy bonyolultabbá váltak a tervfeladatok is. Rájöttünk, hogy az éves tervek tulajdonképpen nem is tervek, csupán végrehajtási szakaszai az ötéves terveknek. Az új gazdaságirányítási rendszer bevezetése óta gyakran vélekednek úgy, hogy elsikkadt népgazdaságunkban a tervszerűség, s ezt nemrégiben éppen egy cipőgyári ember tette szóvá, de szóvá tehette volna a Videotonból is bárki. Mert az igazság az, hogy kényelmesebb volt mechanikusan legyártani a tervben megszabott kétmillió pár cipőt, s ezzel a tervteljesítést készre jelenteni, s felvenni érte mind a cipők értékesítési árát, mind a személyes jutalmakat. Hogy közben nem volt cipőválaszték az üzletekben, hogy a kétmillió pár cipőből félmillió még két év múlva is nyomta a kereskedelem raktárait, az már nem érdekelte a cipőgyáriakat. Most másként határozza meg feladataikat a terv: lássátok el cipővel az országot — nem szólva a külkereskedelemről, ami ezelőtt, régen is vásárlói igényekkel lépett fel! —. Ám ez az „ellátás” már nem indulhat ki csakis a gyárból! A kereskedelem felméri a vásárlói igényeket, jelzi a gyárnak, s meghatározza, hogy milyen fazonban, milyen színösszetételben és milyen árszinten kéri a cipőket. Leegyszerűsítve így igaz ez. S ha ebből valaki nem érzi és nem érti meg, hogy az ilyen termelés egyezik meg a társadalmi szükségletek kielégítésére való törekvés szándékával és feltételeivel, akkor azt bizony, hogy alapfokú szemináriumra kell küldeni. Egyszerű persze a példa, egyszerű a bizonyítás is. De úgy hiszem, hogy az ilyen egyszerű példákból lehet világosan kiolvasni azt, hogy egyes területeken mit jelent ma a tervszerűség, a tervgazdálkodás, s hogy végső soron miként szolgálja nálunk a tervszerűség a társadalmi szükségletek mind teljesebb értékű kielégítését. És nemcsak a cipőgyártás területén igaz ez. Életszínvonalunk tervszerű fejlődését éppen úgy meghatározzák terveink, mint a termelési, fejlesztési, kulturális vagy egészségügyi feladatainkat. De nem különkülön, hanem a dolgok szoros összefüggésében. Világossá téve, hogy csak azt, illetve annak a fogyasztásra szánt részét oszthatjuk el, amit megtermeltünk és értékesítettünk. Az előbbi példához visszanyúlva: csak az értékesített, méghozzá a haszonnal értékesített cipők után képződik az életszínvonal növelését szolgáló alap, akár bér, jutalom, lakás vagy kulturális vonatkozását nézzük is az életszínvonalnak. Bonyolultabb összefüggésekből áll azonban az, amit népgazdasági tervnek, tervszerűségnek nevezünk. Külkereskedelem, piaci ingadozás, nemzetközi integrációs kötelezettségek, belső műszaki fejlesztések, s lehetne sorolni tovább, hogy mennyi minden bonyolítja népgazdasági terveink fonalát. De éppen ezért nélkülözhetetlen a tervezés, a tervhez való igazodás, a sokfelé húzó lehetőségek és feltételek egy gyeplőszárra való fűzése. Ettől a bonyolultságtól azonban — az elmúlt huszonöt esztendő bebizonyította — nem kell félteni szocialista tervgazdálkodásunk rendszerét. Félteni nem kell. De a terveket végrehajtók munkája, s az egész magyar tervgazdálkodás sokkal több őszinte szót, megértő agitációt és nem utolsó sorban megértési szándékot és képességet igényel. MERT AZ ITT OTT FELBUKKANÓ, a tervgazdálkodást megkérdőjelező vélemények bizonyítják, hogy bizony, még a tények megértéséhez is agitációs segítségre van szükségük egyeseknek. Kátay Antal 3 Fehérvárt szeretni... Beszélgetés dr. Tilinger István tanácselnökkel Ünnepek végeztével korai még a számvetés, így, millennium-zártan is el kell telnie egy időnek, míg felmérhetővé válik az a temérdek tett, apróbb-nagyobb társadalmi munka, önzetlenül végzett szolgálat, amelyet fehérváriak adtak az ezeresztendős Fehérvárnak, megannyi bizonyítékául annak: szeretik ezt az öregségére hirtelenifjodott, örökkön változó arcú várost. Erről a városszeretetről beszélgetünk most dr. Tilinger Istvánnal, Fehérvár tanácselnökével. — Elnök elvtárs, szereti-e Fehérvárt? — Szeretem. Úgy gondolom, a hazaszeretet mindig elválaszthatatlan a szülőföld szeretetétől. Amikor azt mondom: szeretem a hazámat, okvetlenül személyes érzelmi kapcsolatok tolulnak fel bennem. Szeretem a hazámat, azáltal, hogy szeretem azt a várost, ahol élek, az utcát, ahol játszottam gyermekkoromban. — Milyen ez a szeretet? — Semmiképpen nem valami idilli, szemlélődő szeretetre gondolok. Szeretet alatt egy aktív, tevékeny szeretetet érzek. Úgy tudnám talán megfogalmazni: lakóhelyem múltját ismerve, abból minduntalan erőt merítve munkálkodnom szükséges jövőjéért, már csak magam, családom s ezzel együtt természetesen az itt lakó emberek érdekében is. — Sok itt a „jövevény”, kevesebb a „bennszülött” fehérvári, mint általában más városokban tapasztalható a Dunántúlon. Mégis, gyakori, hogy a pár esztendeje itt lakó alig-fehérváriak is ízig-vérig fehérvárinak vallják magukat, s legalább annyit tesznek a városért, mint őslakói. — Soha nem fejlődött még ilyen iramban a város, mint napjainkban. De azért a korábbi századokban is voltak időszakok, amikor családok jöttek százával, s gyökeret vertek, hamar fehérváriak lettek. Néhány száz évvel ezelőtt így adott Fehérvár otthont annak az ősömnek, aki telepesként ide került, fehérvárivá vált. Ilyen módon „jövevény” számba jöhetne sok más fehérvári, aki most „bennszülöttnek” tartja magát. Ebben a megkötő, megtartó erőben nincs egyébként semmi rejtély. — S aki itt született? — Nem mondhatok mást: szeretem a várost, persze, azért is, mert itt születtem, azért is, mert itt jártam iskolába, mert ennek a városnak a terein, utcáin nevelődtem, itt ismertem meg az életet, mert itt tanultam, — ezt a várost építve —, dolgozni, mert itt találkoztam a munkásmozgalommal. .. A városszeretetnek nagyon sok öszszetevője van. Jószerivel nem is lehet pontosan utána járni, ki miért szeret egy várost. Inkább: hogyan szereti? Megint személyes emlékeimből merítve mondhatom: az élet jónéhányszor elszólított innen. De bárhol jártam, amikor csak lehetőségem volt rá, igyekeztem visszajönni, akármilyen rövid időre is. S amikor sorsom lehetőséget adott rá, hogy visszajöjjek, végérvényesen visszajöttem, és azóta is igyekszem tenni szeretett városomért, ugyanúgy, mint építőmunkás koromban, ha — mint a város fejlesztéséért felelős tanácsi vezető — most más eszközökkel is. — Akik évek múltán térnek ide vissza, nem is ismernek régi kedves városukra, eltévednek az új lakótelepek utcáin. — És tudja, hogy mégsem csalódnak benne, nem vesztik el kötődésüket? Furcsa dolog ez: város. Azt hiszem, nem egyszerűen a házakról, az utcákról, a falakról van szó — mindez csupán keret egy város életéhez. A fontos: az emberi közösség. Egy város csupán a benne lakókkal együtt számít városnak. És egy várost nem csupán magáért , tereiért, utcáiért, épületeiért szeret az ember, hanem az ott élő emberi közösségért. Hiszen a falak az emberek által s az emberekért épülnek. Ebben a szeretetben tehát benne van a saját életünk, az emberek közössége, amelyben élünk, dolgozunk. Benne van közös munkánk eredményeinek szeretete és féltése. Hiszen ahogy egy család otthonát közös akarattal maga alakítja ki maga körül, úgy születik naponta újjá a sokezernyi otthont magába foglaló város. — Igen, a város jelenében élni, s közben a jövőjét szeretni, azon munkálkodni — valahogyan így gondolta? — Jelen és jövő elválaszthatatlan egy város életében. Székesfehérvár hazánk egyik gyorsan fejlődő városa. Szocializmust építő életünk urbanizációs folyamata során napról napra, hétről hétre, esztendőről esztendőre újak érkeznek az itt született, itt felnövekvő nemzedék mellé, emberek jönnek, családok telepszenek le. Nem lehet többé közömbös az ő számukra sem, hogy a nyomunkba lépő újabb nemzedékek, s azok, akik még ezután fognak itt letelepedni, mennyire fogják magukénakérezni ezt a várost. Minderre csupán az képes, aki a várost megszeretve tartósan telepszik le; munkájával, alkotó városszeretetével nemcsak a maga, hanem gyermekei és unokái jövőjét is alakítani akarja. Akik Fehérvárt megteremtették és ezer esztendőn át megőrizték, mindig ilyenfajta emberek voltak, ha nem is adatott meg nekik, hogy ilyen tudatosan láthassanak a jövőbe, mint a mai, szocialista társadalmunk fehérvárijai. Mekis János .