Fejér Megyei Hírlap, 1975. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-01 / 51. szám

Szombat, 1975. március 1. Hazaértek Elengedett, mert nem voll maradásom, intett utánam, mert viszszavárt, hagyta, hogy megérjek a hazatérésre és hívott az én falum. Amikor hétvégeken hazalátogatott a községbe, gyakran beszélgetett a fiatalokkal tanácsokkal próbált segíteni nekik klubmunkájukban, de azután rájött, ha nem él közöttük, nem osztozik minden■ napjaikban, vajmi keveset tehet értük. Így történt, hogy amikor hívták, igent mondott És első útjai egyike Erdösi Józsefhez, a tsz KISZ-titkárához vezetett, aki talán egy évvel előzte őt meg a hazatérésben. Erdösi József kőműves szakmáját a helybeli KTSzben szerezte. Székesfehérváron keresett munkát és ebben szerepe volt annak, hogy hárrom testvére a városban dolgozott. Innen vonult be katonának, ide is tért vissza. Alig dolgozott azonban néhány hónapot, felkeresték a községből: jöjjön vissza KISZ-titkárnak. Azért gondoltak éppen rá, mert szakmunkástanuló korában a községben KISZ-vezetőségi tag volt. Nem töprengett sokáig, hiszen magában már régen hazavágyott. A hétvégeket addig is színesebben töltötte Kislángon, mint Fehérváron. A munkán kívül minden falujához kötötte, így most a tsz kőműves brigádjában építi a szarvasmarha-telepet, negyvennyolc KISZ-taggal pedig a község ifjúságát mozgósítja sportra, kirándulásokra, társadalmi munkára. Különösnek tűnik sokak szemében, hogyan lehet KISZ-tagsággal hazahozni egy fiatalt a községbe. Ha Erdősi József azzal érvel, hogy a KISZ-munka neki öröm, talán mégsem érzik elég meggyőzőnek ezt. Mert az emberek elfogadják, hogy szenvedély a bélyeg-, vagy a rovargyűjtés, leköthet a turizmus, a zeneszeretet, élhet valaki kiskertjének, gyümölcsfáinak, miért furcsállják hát, hogy teljesen az ifjúsági mozgalomnak szenteli magát egy 22 éves fiatal. Dávid Katalin és Erdősi József visszatért, hogy azokkal afiatalokkal, akikkel gyerekeskedett, ifjúság éveit is szépen, gazdagon töltse el. S együtt készüljenek a munkára, amelyet más nem végezhet el helyettük, községük további építésére. Vakolókanállal, meggyőzéssel, ismeretterjesztéssel. Soha nem engedett el, csak én hittem azt. Ő már akkor tudta: párját nem találom, mert magam vagyok párja, képe máshol nincsen, csak saját arcán. Hogy ezt tőle távol értsem meg, úgy akarta az én falum. Mihók Lenke Dávid Katalin és Erdősi József évekkel ezelőtt ugyanarra az elhatározásra jutott, mint a kislángi fiatalok többsége. Fehérváron kerestek munkát, szállást és új barátokat. De sorsuk rendhagyóan alakult a többiekéhez képest, mert útjuk visszavezetett falujukba. Nagy remények vezetik a községekből a városba készülő fiatalokat. Kis emlékek rőzséjén pislákol a viszszatérés reménye. S ez legfeljebb a hétvégi látogatásokhoz elég. Hazaérni csak az tud, aki a szülőfalut nemcsak bölcsőjének tekinti, hanem hiszi, hogy pályája lehet. Dávid Katalin lett községe első főállású művelődési ház igazgatója. Huszonhárom évesen kilencvenegy ezer forint költségvetéssel rendelkezik, de milyen csöpp felelősség ez ahhoz képest, hogy háromezer ember művelődését bízták rá. Fiatalok és idősek szabad óráival gazdálkodhat az ő javukra. Kimozdíthatja valamennyiüket saját házukból, hogy olyan épületbe gyűljenek, amelynek falait nem a világ kívülrekesztésére, hanem megőrzésére húzták. De hogy ide visszatérhessen, el kellett mennie. Az általános iskolát olyan jó eredménnyel végezte, amely után természetesen kellett volna következnie a továbbtanulásnak. De beteges szülei és négy testvére mellett olyan helyzetbe került, amelyet ma hátrányosnak neveznek. Ő mindebből akkor csak annyit fogott fel, hogy helyzete nem akadályozza a cselekvésben, sőt nagyobb igyekezetre serkenti. Ha az embert körülményei nem gátolják, munkájában, nincsenek veszve elképzelései sem. Ma már biztosan tudja, hogy nem tekintheti hiábavalónak azt az évet, amit a tsz földjén kapált végig, azokat az időket sem, amelyeket a Videotonban betanított munkásként töltött a szalag mellett. Megismerhette a dolgozó embert, akinek művelődéséért, szórakozásáért tért vissza a faluba. A gimnáziumi érettségit a levelezőként szerezte meg, közben társadalmi munkában volt könyvtáros és KISZ- alapszervezetének kultúrfelelőse. A Megyei Művelődési Központba kerülése uán a városi gyermekklubot vezette és a Finommechanikai Vállalat ifjúsági klubját patronálta. gató volt egy Sztálingrád környéki faluban. A hitleristák megszállták a falut, az egész családja elpusztult. A fasisztáik agyonlőtték szüleit, feleségét, még kicsiny gyermekének se kegyelmeztek, mert az öccse csatlakozott a partizánokhoz. Kötélidegekre volt szükség ahhoz, hogy mindezek után ilyen fegyelmezett, nyugodt lehessen. Igaz, a fasiszták iránt nem ismert irgalmat. Rövid cigarettaszünet után tovább indultunk, s nyitva állt az út Bicske felé, amelyet estére el is értünk. Az állomáson hadifelszereléssel megrakott szerelvények vesztegeltek. Látszott, hogy a fasiszták nagy sietve vonultak vissza. Nem számítottak arra, hogy a szovjet csapatok ilyen gyorsan áttörik védelmüket. Hadseregünk Esztergom irányába igyekezett, át kellett találkoznunk a 2. Ukrán Fronttal, hogy bezárjuk a gyűrűt Budapest körül. (Folytatjuk) Parancsnoki harcallaspont hírlap Újabb erőegyesítés szükséges Kiáldottgyiits* a Pusztaszabolcsi ÁFESZ-nél A Pusztaszabolcs és Körzete Áfész pénteken Pusztaszabolcson tartotta éves beszámoló küldöttgyűlését. A tanácskozáson részt vett Listár Sándor, az MSZMP dunaújvárosi járási bizottságának első titkára, dr. Deák László, a megyei tanács dunaújvárosi járási hivatalának elnöke, Nagy Lajos, a MÉSZÖV áfész titkárság vezetője, valamint a körzet párt- és tanácsi vezetői is. A szövetkezet elmúlt négy évi tevékenységéről és 1974. évi eredményeiről Katona István, az áfész igazgatóságának elnöke számolt be a küldötteknek. Kiemelte, hogy az ötéves terv eddigi négy éve alatt mind a kiskereskedelmi vendéglátó, mind a felvásárlási előirányzatokat túlteljesítették. A szövetkezet forgalma 1974- ben megközelítette a 130 millió forintot, a gazdálkodás hatékonyságát mutatja, hogy 3,4 millió forint nyereséget realizáltak tavaly. Az áfész körzetéhez tartozó négy községben négy év alatt több mint 28 millió forintot fordítottak fejlesztésre, nyolc új egységet, építettek. Növekedett a szövekezet tömegbázisa is, tavaly egyetlen év alatt 337 új taggal gyarapodott az áfész, vagyis a terület minden negyedik lakosa tagja a szövetkezetnek. A Pusztaszabolcs és Körzete Áfész küldöttgyűlésén a tagság a fejlődés tényét aláhúzva, az áruellátás és kereskedelmi, felvásárlási szolgáltatások gyorsabb javítását is kérte. Zs. Cs. Tanárjelöltek találkozója Most fejezték be megyénk általános iskoláiban egyhónapos gyakorlatukat a pécsi, szegedi, szombathelyi, győri felsőfokú intézményekben tanuló, idén végző tanár-, illetve tanítójelöltek. A néhány éve kialakult hagyománynak megfelelően a gyakorló időt találkozással zárták, ahol tapasztalataikról, jövő hivatásukról, munkájukról beszélgettek megyénk művelődésügyének irányítóival. A Szakszervezetek Megyei Tanácsának székesfehérvári székházában pénteken rendezett találkozón részt vett a jelöltek iskolai gyakorlatának „házigazdájaként” Nagy Jenőné, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője. Megyénk párt- és mozgalmi szerveit Barts Oszkárné, a megyei pártbizottság munkatársa és Viszt Zoltán a Pedagógusok Szakszervezete megyei bizottságának titkára képviselte. Az egyhónapos gyakorlati idő tapasztalatairól, a jelöltek előtt álló feladatokról, lehetőségekről Gulyás Antal a megyei tanács művelődésügyi osztályának csoportvezetője adott tájékoztatást. A fiatal pedagógusjelöltek ezt követő hozzászólásai egyöntetűen kiemelték: hasznos, tartalmas négy hetet töltöttek Fejér megye iskoláiban, olyan tapasztalatokat gyűjtöttek össze segítőiktől, amelyeket kamatoztatni tudnak majd munkájukban. A találkozót Viszt Zoltán zárta be azzal, hogy megyénkben nemcsak most láttuk szíves örömmel a végzős jelölteket, de szeretettel várják őket megyénk iskolái, iskolás gyermekei szeptember elsején is, mint ifjú tanítókat, tanárokat. Mint a szél... A hivatalsegéd, akit a tanácselnök kísérőül adott mellém, összehúzza magán a kabátot. Mi tagadás, fázom én is, de ezt az utat gyalogosam kell megtennünk, szűk kanyargós utcácskákon és egy mély árkon keresztül. Nem messze van, néhány percnyi gyaloglás az egész, s máris eljutunk a falucska főutcájáról a széles mezőket elénk táró faluszélig. Kicsiny házak guggolnak itt egy partoldalom, közöttük is mindjárt az első Harmathéké. — Itt vagyunk — mondja a hivatalsegéd, s megáll a ritkás léckerítés előtt, ahonnan belátni a tisztára sepert udvarra. Jobboldalt a baromfiudvarban nagy sárga tyúkok kárainak, s felzaklatva lesik a közelben feltűnt idegeneket. Csak a kopottbundás öreg kutya hever kitartóan a konyhaajtó előtti küszöbön, ránk sem hederítve. Nagysokára megjelenik egy szálas öregember. — Jó napot, aranyoskám! Ide csak, hamar a jó melegre. Látja itt vagyunk anyjukommal a konyhában. Térül-fordul, hogy előkerítse asszonyát, akivel nem kevesebb, mint ötven esztendőt töltött boldog házasságban. Meg is pecsételték ezt újólag hivatalosan is. Magukra öltötték ünnepi ruhájukat, s felballagtak a tanácsházára gyermekeik, unokáik és dédunokáik kíséretében. A picinyke házba alig fértek a vendégek, demindenkinek jutott azért egy talpalatnyi hely, egyetlen napra nyüzsgő hangyabollyá változott az öreg szülők otthona,hogy s mindez már másnapra emlékké legyen, mert futott mindenki a maga dolgára, s ha nem tornyosulna a rengeteg ajándék az asztalon, meg a szekrényekben hát nehezen volna hihető mindez. Térül fordul az öregember, s egy üveg piros borral tér meg. — Ozorai tőkebor! Koccintunk az egészségükre, s a hátralévő számos boldog esztendőre. — Milyen is volt hát az életük? — Ó, aranyoskám, — mondja — olyan volt a mi életünk, mint a szél... Egyszer így fúj, máskor úgy fúj... Az valami csodálatos, hogy miként nyílik meg az emlékezet fél évszázada múlt dolgokra, mikért villannak az arcok, a hangok, miként rögződnek a dialógusok, a százszor és százszor megismételtek és elmondottak, a fontosak és kevésbé jelentősek. De ki tudja azt, hogy embernek mi a fontos akkor, és mi válik jelentőssé később? Harmath János halasbalhási jóvágású fiatalember például egész életére szívében őrzi az ozorai vásárt, amelyen meglátott egy leányt, s egy bizonyos lakodalmat, amelyen megismerkedtek. Felváltva idézik megismerkedésük történetét, mely a mai fülnek talán kissé szokatlan, de bizonyos értelemben mások voltak a fél évszázaddal korábbi ismerkedési szabályok, s azokat át nem léphette emberfia. — Három hét múlva öszszeházasodtunk. Azt mondtam: Klement Mári lehet, hogy szegény legényhez megy, de az szép szál legény legyen, hogy irigykedjenek érte rád, az sem baj, ha minden nap szíjat hasit a hátadból. Klement Mári rettenetesen szegény lány volt, maga varrta a ruháját is, értett hozzá, valahonnét megtanulta ezt is, mint ahogyan tizenhét esztendős korában úgy tudott főzni, hogy nyáron az aratóbanda őt választotta szakácsnéjának. Igaz, hogy Mária sírva fakadt ijedtében, hogyan tud majd kedvére főzni ennyi embernek, de a bandagazda pontot tett a pityergés végére: — Azt eszik, amit főzöl! — Milyen volt az a régi lakodalom? Mári néni megakad egy pillanatra az emlékidézőben, aztán csak int. — Milyen is lett volna? Nem volt az lakodalom, még egy fénykép se készült — nem úgy mint a mostanin. — Fogtam az új asszonyt, s elmentünk Szilasbalhásra. Albérletbe, mert hogy a szülői ház teli volt, de nagyon. Egy szobácska, kis konyha, a legszükségesebb holmikkal, ez volt a közös élet kezdete, melyet aztán nagyon rövid időn belül megtöltött a gyermekzsivalygás, jöttek kétévenként óramű pontossággal, hivatlanul és kéretlenül, előbb még örömre, később már bánatra. Klement Mári segítség nélkül szülte e világra nyolc gyermekét. (Hat ma is él közülük.) Volt, amelyiket az út porából szedett fel a kötényébe, s volt úgy, hogy a nyomorúság egy héttel szülés után a mosóteknő mellé állította. A szépszál, szemrevaló legény jó férjnek is bizonyult, nem ivott, nem verte asszonyát, a szegénység azonban gyakran összeugrasztotta őket. Harmath János vidám és bizakodó ember volt világéletében, noha százszor is lett volna oka, hogy porba hajtsa a homlokát. Csinált ő mindent: aratott, fát vágott, elszegődött állathajtónak, de így sem futotta arra, hogy a gyerekek közül akár egyetlen egynek is kezébe szakmát adott volna. Mari néni beszédes, vidám asszony. Üvegtálon hozza a „lakodalmi’ csokoládétortát, piros cukorrózsával a tetején. Végigmnézem még a fényképeket, melyek az unokák és a dédunokák hadát ábrázolják. Jólfésült, szépen öltöztetett gyerekarcok mosolyognak a fotókon. A két öreg beszél, beszél..! A mezőkomáromi kicsiny ház, amelyet két évvel ezelőtt vásároltak 20 ezer forintért, az első saját tető a fejük fölött. Az első létbiztonságot, pedig a termelőszövetkezet jelentette, melynek mindketten tagjai lettek, idős korukra immáron, fogytán az erőnek is, de azért akadt i mindig olyan munka, amelyet el tudtak látni, s amely azért fontos is volt. — Zsákokat foltozgatta!! — mondja Mári néni. — Két évvel ezelőtt is dolgoztam még. Mindketten elhagyták már jócskán a hetedik ikszet. Havonta 837 forint a járandóságuk, s ebből szépecskén megélnek. A termelőszövetkezet ezer forintot ajándékozott az aranylakodalmas párnak. — Gyönyörű volt — sóhajt Mári néni, s biztatja az urat, öntsön még egy pohárkával. — Ozorai . . Tudja, aranyoskám, a feleségem is ozorai lány volt, s amikor legelőször megláttam abban a vásárban azt gondoltam, hogy csakis ő lehet a párom. Balázs Katalin 3 Gadányiemlékkiállítás Most lesz 15 éve annak, hogy meghalt Gadányi Jenő, a modern magyar festészet sajátos alakja. A székesfehérvári István király Múzeumban vasárnap kiállítás nyílik Gadányi válogatott alkotásaival. A március 30-ig megtekinthető kiállítást délelőtt fél 12 órakor Bálint Endre festőművész nyitja meg. Ez alkalomból az István király Múzeum Közleményei C. sorozatának új kiadványaként megjelent az emlékkiállítás katalógusa, amely közli K. Kovalovszky Márta művészettörténész tanulmányát a festőművészről, illetve a kiállításon látható képeiről.