Fejér Megyei Hírlap, 1975. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-14 / 216. szám
4 az utcának, amelyben laktunk, furcsa neve volt: Lóállás utca. Hiába kérdeztem ettől is, attól is, tízéves fiatalságom minden kíváncsiságával, senki sem tudott válaszolni, hogy tulajdonképpen miért ez a neve. Pesterzsébetnek ezt a részét a harmincas évek elején Pacsirta telepnek nevezték, és így nevezik ma is. Furcsa név, de szép név, nekem legalább tetszett. Az öreg vak Nagy Lajos engem kért meg, hogy minden kedden és szombaton vezessem el a borbélyhoz, bizonyos, Pfeiffer Izidorhoz. Nem volt messze a borbély, mindössze egy futamodásnyi volt az egész, de a villamos állandóan jött Pest felől, s így szükség volt az öreg vak Nagy Lajosnak vezetőre. Egy ilyen alkalommal talicskás emberek hosszú sora tűnt fel az utca mindkét oldalán. A közepén meg kétkerekű kordék, otromba nagy kerekekkel. A kordék elé egyegy ló volt fogva, de nem úgy mint a szekerek elé, mivel a kordénak két rúdja volt s azok közé fogták a lovat. Az első kordé elé fogott lovat olyan velem egy idős fiú vezette, klott gatyában és erősen koszos, valamikor fehérnek számító fehér trikóban, félrevágott levente sapkával a fején. — Álljunk félre! — szóltam halkan. Az öregember szó nélkül engedelmeskedett. Nem kérdezte, hogy miért álljunk félre. Fejét lassan arrafelé fordította, ahonnan a talicska nyikorgás, tompa lábdobogás, lapát, ásó, csörömpölés és keszekusza emberi beszéd hallatszott. Úgy tetszett, merőn figyel, s a száját is kinyitotta kissé. Hófehér bajusza elszállni készülő fehér galambhoz hasonlított. — Kubikosok ugye? — Azok! — hagytam rá. Már megszoktam, hogy amit én látok a szemeimmel, azt ő hallja a füleivel. Tudta, hogy nem téved, de kellett neki az én bizonyságom is. Azután láttam, hogy két orcája lassan pirriifül tiszpon A talicskák elénk értek. A kubikosok kiégett, napszítta, szikár emberek voltak. Sötéten vonultak a fehér homokban gazdag Jutadomb felé. Mintha temetésre mennének, vagy onnan jönnének. Némelyiknek a talicskája keservesen nyikorgott A talicskát tolók fején ócska zsíros kalap, ellenzős sapka volt vagy semmi. Kabátjuk, kis motyójuk, csizmájuk, bakancsuk, zsákjuk a talicskában. Nekem úgy tűnt, mintha egész életüket, reménységüket abban a talicskában tolták volna. Mindnyájan mezítláb voltak s amint elhaladtak mellettünk, megcsapott a veritek és az izzadtság szaga. — Vannak vagy kétszázan. — jegyezte meg tompa hangon a vak Nagy Lajos, majd parancsolóan rám szólt: — Számold! Mikor elvonultak, ismét megszólalt: — Tíz kordé volt velük! — — Igen. Tíz kordé volt és kétszáz ember — hebegtem. A vakember lassan utánuk fordította a fejét. Két szeméből könny buggyant elő, hirtelen, váratlanul. Lassan, bukdácsolva gördültek lefelé a ráncos arcon és beitta őket nagymohón a nyári naptól kitikkadt szomjas föld. — Na, menjünk — rántotta meg a karom ingerülten s én nem mertem a két könny oka iránt érdeklődni. Mikor visszaértünk a borbélytól, nem eresztett el mindjárt. A kerítésen belül felém fordította világtalan két szemét és megszólalt: — Tudod-e, hogy kik a kubikosok? — Nem tudom — feleltem rövid tétovázás után. — De azt csak tudod, hogy mi az a „vögyekeki”? — Azt sem tudom — vallottam be. — Akarod tudni? Úgy éreztem, hogy merőn néz, de a szemei azok az égszínkék szemek, olyanok voltak mint a test, amelyből elszállt a lélek. — Akarom. — No, akkor ülj ide mellém erre a zsámolyra — és az egyik sűrű lombú amerikai orgonabokor mögül előhúzta az alacsony ülőalkalmatosságot. Ő maga, göcsörtös, vastag botját lefelé fordította s hátát a kerítésnek vetve, ráült a bot kampójára. Sokszor láttam így ülni. Fél óráig is elüldögélt, éppen ott, ahol kedve tartotta. Ha egy-egy ismerős arrajártában megkérdezte, hogy van, rendszerint ezt válaszolta: — Mint az Úr szarkája, röpül, de nem magassan, csörög, de nem hangossan! Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy sem jól, sem rosszul nem megy a sora... Most érdeklődéssel figyeltem. Tudtam, hogy sokfélét megpróbált, sokfelé járt s úgy tűnt előttem, hogy mindenhez ért, mindent tud, s ha mesélni támadt kedve, dehogy mondtam volna nemet. Ritka pillanat volt ez, s én megragadtam, nehogy elszalasszam, mint a szomszédok Vincéje minap a markában tartott madarat. — Tudod-e, hogy valamikor egész Magyarország jó részét, de főleg a Duna-Tisza közét, a Tiszántúlt és a Dunántúlt nagy részben mocsarak, vadvizek borították. Ugyan, honnan tudnád? — válaszolt a sajátmaga által feltett kérdésre és az égkékjénél világosabb szemeit a nap fel fordította. Utánozni próbáltam, de el kellett kapnom a szemem, míg az ő szemei meg sem rebbentek. — Bizony ezekben a mocsarakban, vadvizekben bőven termett a nád, sás és más vízinövény. Hal meg annyi volt — apám, meg az öregapám mesélte, — hogy kalappal lehetett fogni. Madár is annyi, hogyha az ember felverte a nádast, szinte felhőt alkotott a sok csivitelő, sivalkodó, szárnyra kapott bíbic, gém, kacsa, lúd, sirály... Ameddig itt volt a török, nem lehetett lecsapolni a vadvizeket, mocsarakat, mert állandóan harcok dúltak mindenfelé. A német zsoldosok sem voltak különbek a töröknél, de sokszor azok a magyarok sem, akik vagy ezen vagy azon az oldalon harcoltak. Talán meg sem marad a magyar nép, ha nincs az a sok mocsár, nádas, mert ez adott szállást a földönfutóknak. A mocsarak közé ugyan nem merészkedett sem a török, sem a német, mert ha bemerészkedett, onnan ugyan ki nem jött többé. Öregapám mesélte, hogy még az ő idejében is, aki ismerte a nádasok mocsarak útjait, úgy elrejtőzhetett, hogy hét vármegye pandúrja sem akadt a nyomára.. . Az öreg elhallgatott. Elővette olcsó, fekete kis cseréppipáját s annak szárát a szájába véve szippantott néhányat, majd magabiztosan kinyilatkoztatta: — Szelei! Azután komótosan megtömte a pipát dohánnyal, gyufát vett elő és miközben remegő kezével az égő gyufát a pipában lévő dohányhoz tartotta, sűrűbben szívta, hogy a dohány tüzet fogjon. — No, jó már! — jelentette ki és néhány szippantás után, égrenéző szemekkel lassan forgatta a fejét jobbra és balra. Ez nála a megelégedettséget jelentette. — Hol is hagytam abba? — kérdezte, pipájából sűrű füstöt eregetve. — Ott, hogy, aki a mocsarat, nádastjól ismerte, azt hét vármegye pandúrja sem találta meg — fújtam, izgatottan várva a fejleményeket. — Jól van. Látom, figyelsz. Szóval, amikor a török kitakarodott, akkorra egyes területek úgy elnéptelenedtek, hogy fél napig is mehettél, amíg élő emberrel találkoztál. Jól mondta annak idején az egyik török basa, a nevére már nem emlékszem, ha a török lő, akkor is a magyar pusztul, ha német lő, akkor is a magyar pusztul. Ki is pusztultunk szépen. Azután jöttek a telepesek: németek Würtembergből, svábok a Svábföldről, bajorok Bajorországból, meg csehek, morvák, szlovákok, szerbek, szóval mindenféle náció. A víz, amely eddig menedéket adott, akadály lett, le kellett csapolni. Nagy munka volt ez, óriási munka. Ki vállalta? A nincstelen zsellér, amilyen én is voltam. Sok volt belőlük kétszáz évvel ezelőtt is és számuk a múlt század elején, közepén, végén egyre nőtt és bizon, a huszadik század elején is vagy hárommillió volt belőlük Ezek csoportokba, bandákba verődtek és elszegődtek csatornaépítéshez, gátépítéshez, folyam, szabályozáshoz, városépítéshez , vasútepetéshez, egyszóval mindenhova, ahol egy kis pénzt lehetett keresni. Mert föld, termőföld volt ugyan, de az az uraké volt s így a földből elég a szegénynek nem jutott. Sokan kimentek Amerikába, de oda sem mehetett mindenki, mert ahhoz is pénz kellett. — Miért nem vették el a földet az uraktól? — kérdeztem izgatottan. Kivette a pipát a szájából és kétfelé törölte hófehér bajuszát. — Megpróbáltuk, de nem sikerült. Hallottál-e Dózsa Györgyről, Rákócziról, Kossuthról, Petőfiről? Még nem? Persze, nem is igen tanítják. Hát a grófokról, bárókról, hercegekről? Azokról már igen. Hát a piramisokról? Még nem. Óriási építmények ezek. Én, amikor a Dunát jártam, sokat olvastam. Róluk is. Tudod-e, hogy kulikusaink, nagyobb munkát végeztek, amikor azt a rengeteg vizet lecsapolták, mint a piramisokat építő egyiptomiak. De róluk nem szól senki. Most láttad őket. Szegények, éhesek, rongyosak. Sokat dolgoznak, keveset keresnek. Ezek vajon hova igyekeztek? — Szentmiklóson valami gyár épül. Oda. — De azt tudod, hogy kubikos sem lehetett mindenki. Ahhoz, hogy valaki kubikos lehessen, felszerelést kellett szereznie. Hogy miből állt ez a felszerelés? A legfontosabb volt a talicska, de kellett ásó,lapát, továbbá szíjból vagy gurtniból való nyakbavaló, amelynek két végét térdmagasságon felül egy arasszal visszavarrták. Ezáltal alkalmassá vált a talicska két szarvának megtartására. Azt hiszem láttál most ilyent eleget. Elláttam hát. Némelyik nem is fogta a talicska szarvát, mert a szíj tartotta. — No látod. A talicska, ásó, lapát mellett elmaradhatatlan volt a tarisznya. Ebben tartják a szalonnát, sót, paprikát, dohányt, gyújtót és más egyebet, pl. a váltás fehérneműt — ha van. A zsákban, mert annak is kell lennie, a krumpli, a vöröshagyma, fokhagyma, lebbencs kap helyet. Ez a zsák soha sincs tele, ameddig van, ott elkötik. Szükséges még a vasbogrács... — Oh, az majdnem mindegyiknek volt! «—-kiáltottam lelkendezve. — Abban gyorsan megfő, amit a kubikos főz. Mert mit főz? Leginkább lebbencses krumplilevest, paprikáskrumplit hosszúlével vagy tarhonyával. — Meleg van és mégis sokan télikabátban mentek és mezétláb. — Hja, mert a télikabátra vigyázni kell. Fiatalon, amikor a kubikban dolgoztam, még bőgatyát viseltem. Azután ezt elhagytuk, mert olcsóbb volt a cájg nadrág, később a módosabbja, a tartósabb bársonyt kedvelte meg. Az ing fölé mellényt, vagy viseltes kabátot húztunk s ha hirtelen eső kerekedett vagy hidegre fordult az idő, elővettük a télikabátot. — Majdnem mind mezétláb volt! — jegyeztem meg. — Hja, a kubikos ritkán húz lábbelit. Kíméli a csizmát, bakancsot, cipőt. Csak akkor veszi elő, ha hidegre fordul az idő. A munkán valami ócska cipő, vagy szandál is megteszi. — Némelyik kucsmát hordott, mások ócska, zsíros kalapot, akadt, aki siltes sapkát. — Azok városból valók voltak — jegyezte meg —. Hát azt tudod-e, hogy a mi utcánkat miért nevezik Lóállás utcának? He?! — Nem tudom! — feleltem. — Hacsak — kezdtem újra — nem azért, mert éppen itt előttünk van ez a tócsa, amelyik keresztül éri az utcát s ha eső esik, a mi kertünket, meg a túloldali kerteket is elönti. Néha térdig érő. Nincs az istennek se olyan lova, amelyik rakott kocsival itt keresztül megy, de még az autókat is megállítja ez a tócsa. Szóval azért, mert itt, ha akarnak, ha nem, megállnak a lovak. — No, már azt látom, fantáziád az van — mosolygott, de ezt inkább sejtettem, mint láttam, mert az orcája, szeme rezzenéstelen maradt, mintha kőből faragták volna. — Hogy mit viaskodtak azok a szerencsétlen kocsisok — kezdtem újra — mind azzal indul ennek a tócsának, hogy neki talán sikerül keresztül jutnia. Azután, mikor belesüllyed a kocsi kerékagyig, akkor nekilát püfölni azokat a szegény lovakat. Ilyenkor hangos az utca a ,,gyuházás”tól. A múltkor is csak úgy tudott az egyik kocsi szabadulni, hogy a kocsis lerakta a terhet és még két lovat fogtak a kocsi elé Ráment az egész délelőttjük. Kint állt a fél utca, mindenki ezt az esetet nézte és tárgyalta. A kocsis annyira ütötte a lovakat hogy mi, Vincével, meg Ferivel, megdobáltuk. — Mégsem ezért kapta a Leállás utca a nevét — mondta határozottan. Közben pinája kialudt, mert elégett a dohány. Miközben beszélt, komótosan elővette a pipaszurkálót, amely félceruzányi, hosszú, egyenes, kihegyezett végű rézdrót volt s alaposan felpiszkálva a hamut, jobb kezével a bal tenyeréhez ütögette a pipát, a szájával lefelé, majd a markába szóródó „pipamocskot”, kiengedte a tenyeréből. Azután jobb keze kisujját beledugta a pipába, így győződvén meg arról, hogy teljesen tiszta. Végül a pipaszárat ismét szájába véve megszívta, hogy vajon szelet-e? Mivel szeleit, „felnézett"’ az égre, ami nála ismét az elégedettséget jelentette, s az így rendbetett pipát, kabátja bal zsebébe csúsztatta. — Hát miért? — fordultam felé. Megérezte a hangomban vibráló kíváncsiságot, tehát folytatta. — A múlt század végén Pesten nagy építkezések folytak. A kordék nem messze innen, hordták a homokot be a városba, mi pedig onnan talicskával oda, ahova kellett. A városban nem volt megfelelő hely a lovaknak, tehát itt építettek nekik állásokat. Ezek, amolyan oldal nélküli félszerek voltak, amelyeknek csak tetejük volt. Majdnem kilométer hosszan húzódtak ezek a lóállások s ezért lett az utca neve Lóállás utca. — Mennyi ló lehetett itt? — Volt úgy, hogy kétszáz, de néha több is meg kevesebb is. — Hű, az nagyon sok lehetett — ámuldoztam. — Bizony sok volt. Kis ideig élvezte ámuldozásom, majd hirtelen megkérdezte: — Hát azt tudod-e imént már kérdeztem — hogy mi volt az a „vögyekeki”? — Biz’ én nem tudom. — Nahát, figyelj. Nyomorúságos volt a kubikos élete. A reggeli, rendszerint hazulról hozott szalonna volt, kenyérrel, vereshagymával, de délben sem változott ez a menü. Az egész napi fárasztó munka után a kubikos este jutott hozzá, hogy valamit kotyvasszon. Hej, ilyenkor megélénkült a kubikos tábor. Apró tüzek gyúltak mindenfelé. Úgy világítottak, mint a szentjános bogárkák. Egy-kettőre tűz fölé került a kondér s hamar megfőtt a benne lévő krumplileves, vagy krumplipaprikás. Azt majd elfelejtettem mondani, milyen nagy becsben tartottuk a füstölt szalonna bőrét, amelyről a szalonnát nem ettük le teljesen, s hanem vékony réteget hagytunk rajta, gondolva a szőkébb napokra. Felénk az Alföldön, perzselik a disznót, a szalonnát meg füstölik. Namármost, ha a főzésnél a zsírzó — ezt a szerepet a szalonna töltötte be — fogytán volt, előkerültek a gondosan elrakott szalonnabőrök. Mikor azután a leves vagy krumplipaprikás forrt, a szalonnabőr tulajdonosa csak elővett egy darabot, majd bicskájával kilyukasztotta, zsinegre kötötte és belelógatta abba, amit éppen főzött. Nem sokáig lógatta, mert a szomszédok egykettőre felfigyeltek a finom illatra, amely a bográcsból úgy áradt szét, mintha be akarná tölteni az egész világot. Azután a jobb oldali szomszéd csak odasündörgött. Először csak szippantott az ízes, füstölt szalonnás ájerből, végül nem bírta tovább és megszólalt: — Vegye ke ki! Azaz: Vegye kend ki! A szalonnabőr tulajdonosa tudta milyen érzés a füstölt szalonnabőr illatát szagolgatni így este, éhes gyomorral, és már nyújtotta is neki a „vögyekeki”-t. — Harmincig számolj, oszt’ add tovább, mer’ másnak is kell! — A „vögyekeki” azután még tucatnyi kézen megfordult, amíg visszakerült a gazdájához, aki dehogyis ette meg, ellenkezőleg, kiakasztotta a bográcstartó ágasra, s ha megszáradt, szépen papírba csomagolta és eltette a tarisznyába, mert ugye holnap is nap lesz. Az a csodálatos, hogy a kézrőlkézre adott „vögyeleki” sohasem tűnt el. Mindig visszakerült a gazdájához. Ezt diktálta a szegények becsülete. Az öreg kis szünetet tartott, azután halkan megszólal: — Olajozni kellene ! — Tudtam mit jelent az „olajozás”. A reggel hozott decis törköly pálinka másik felét, mert az első felét, fzüstök előtt hajtotta fel a vak Nagy Lajos. Hoztam, a rejtekhelyről az üveget s miután felhajtotta, széttörölvén a bajuszát, azt mondta: — No, ez jólesett! A pálinkásüveg visszaváltása az én dolgom volt. — Hanem azt észrevetted-e — intézte hozzám szavait — hogy a kubikos lovak libasorban mennek egymás után. Az elsőt vezetik, s a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik pedig az előtte haladó kocsiba lógatja a fejét. — Észrevenni észrevettem, csak azt nem tudom, hogy miért van ez így? — Nem tudod? — kérdezte izgatottan — komolyan nem tudod? — Nem tudom, ha mondom. — Azért. . . — kezdte izgatottan — tudod azért, mert azok a lovak egytől egyig mind vakok. — Vakok? — csodálkoztam. — Vakok bizony. Elsorvad, megszakad a szemidegük a nehéz munkától. De csak a szegény párák járnak így, hanem némelyik kubikos is. Én is így jártam, kisfiam. Ekkor már balkezével a fejem simogatta nagy nagy szeretettel. Csodálkozva néztem rá, s láttam, hogy abból a két világtalan szemből könny szivárgott elő. Többet ezen a délelőttön nem szólt hozzám vak Nagy Lajos, aki az én öregapám volt • • GYIMESI DÖMÖTÖR Lóállás utca (M. Tóth István rajsa) fi Vasárnap, 1975. szeptember 2. HÍRLAP