Fejér Megyei Hírlap, 1975. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-14 / 216. szám

4 a­z utcának­, amelyben laktunk, furcsa neve volt: Lóállás utca. Hiába kér­deztem ettől is, attól is, tízéves fia­talságom minden kíváncsiságával, senki sem tudott válaszolni, hogy tulajdonképpen miért ez a neve. Pesterzsébetnek ezt a részét a harmin­cas évek elején Pacsirta telepnek nevez­ték, és így nevezik ma is. Furcsa név, de szép név, nekem legalább tetszett. Az öreg vak Nagy Lajos engem kért meg, hogy minden kedden és szombaton vezessem el a borbélyhoz, bizonyos, Pfeiffer Izidorhoz. Nem volt messze a bor­bély, mindössze egy futamodásnyi volt az egész, de a villamos állandóan jött Pest felől, s így szükség volt az öreg vak Nagy Lajosnak vezetőre. Egy ilyen alkalommal talicskás emberek hosszú sora tűnt fel az utca mindkét olda­lán. A közepén meg kétkerekű kordék, ot­romba nagy kerekekkel. A kordék elé egy­­egy ló volt fogva, de nem úgy mint a sze­kerek elé, mivel a kordénak két rúdja volt s azok közé fogták a lovat. Az első kordé elé fogott lovat olyan velem egy idős fiú vezette, klott gatyában és erősen koszos, valamikor fehérnek számító fehér trikó­ban, félrevágott levente sapkával a fején. — Álljunk félre! — szóltam halkan. Az öregember szó nélkül engedelmes­kedett. Nem kérdezte, hogy miért álljunk félre. Fejét lassan arrafelé fordította, ahonnan a talicska nyikorgás, tompa láb­dobogás, lapát, ásó, csörömpölés és kesze­­kusza emberi beszéd hallatszott. Úgy tet­szett, merőn figyel, s a száját is kinyitotta kissé. Hófehér bajusza elszállni készülő fehér galambhoz hasonlított. — Kubikosok ugye? — Azok! — hagytam rá. Már megszok­tam, hogy amit én látok a szemeimmel, azt ő hallja a füleivel. Tudta, hogy nem téved, de kellett neki az én bizonyságom is. Azután láttam, hogy két orcája lassan pi­rriifül ti­­­szpon A talicskák elénk értek. A kubikosok kiégett, napszítta, szikár emberek voltak. Sötéten vonultak a fehér homokban gaz­dag Jutadomb felé. Mintha temetésre mennének, vagy onnan jönnének. Néme­lyiknek a talicskája keservesen nyikorgott A talicskát tolók fején ócska zsíros kalap, ellenzős sapka volt vagy semmi. Kabátjuk, kis motyójuk, csizmájuk, bakancsuk, zsák­juk a talicskában. Nekem úgy tűnt, mint­ha egész életüket, reménységüket abban a talicskában tolták volna. Mindnyájan mezítláb voltak s amint elhaladtak mellet­tünk, megcsapott a veritek és az izzadtság szaga. — Vannak vagy kétszázan. — jegyezte meg tompa hangon a vak Nagy Lajos, majd parancsolóan rám szólt: — Számold! Mikor elvonultak, ismét megszólalt: — Tíz kordé volt velük! — — Igen. Tíz kordé volt és kétszáz ember — hebegtem. A vakember lassan utánuk fordította a fejét. Két szeméből könny buggyant elő, hirtelen, váratlanul. Lassan, bukdácsolva gördültek lefelé a ráncos arcon és beitta őket nagymohón a nyári naptól kitikkadt szomjas föld. — Na, menjünk — rántotta meg a ka­rom ingerülten s én nem mertem a két könny oka iránt érdeklődni. M­ikor visszaértünk a borbélytól, nem eresztett el mindjárt. A kerítésen belül felém fordította világtalan két szemét és megszólalt: — Tudod-e, hogy kik a kubiko­sok? — Nem tudom — feleltem rövid tétová­zás után. — De azt csak tudod, hogy mi az a „vögy­ekeki”? — Azt sem tudom — vallottam be. — Akarod tudni? Úgy éreztem, hogy merőn néz, de a sze­mei azok az égszínkék szemek, olyanok voltak mint a test, amelyből elszállt a lé­lek. — Akarom. — No, akkor ülj ide mellém erre a zsá­molyra — és az egyik sűrű lombú ameri­kai orgonabokor mögül előhúzta az ala­csony ülőalkalmatosságot. Ő maga, göcsör­­tös, vastag botját lefelé fordította s hátát a kerítésnek vetve, ráült a bot kampójára. Sokszor láttam így ülni. Fél óráig is elül­dögélt, éppen ott, ahol kedve tartotta. Ha egy-egy ismerős arrajártában megkérdezte, hogy van, rendszerint ezt válaszolta: — Mint az Úr szarkája, röpül, de nem magassan, csörög, de nem hangossan! Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy sem jól, sem rosszul nem megy a sora... Most érdeklődéssel figyeltem. Tudtam, hogy sokfélét megpróbált, sokfelé járt s úgy tűnt előttem, hogy mindenhez ért, mindent tud, s ha mesélni támadt kedve, dehogy mondtam volna nemet. Ritka pil­lanat volt ez, s én megragadtam, nehogy elszalasszam, mint a szomszédok Vincéje minap a markában tartott madarat. — Tudod-e, hogy valamikor egész Ma­gyarország jó részét, de főleg a Duna-Ti­­sza közét, a Tiszántúlt és a Dunántúlt nagy részben mocsarak, vadvizek borítot­ták. Ugyan, honnan tudnád? — válaszolt a sajátm­aga által feltett kérdésre és az ég­­kékjénél világosabb szemeit a nap fel fordította. Utánozni próbáltam, de el kel­lett kapnom a szemem, míg az ő szemei meg sem rebbentek. — Bizony ezekben a mocsarakban, vad­vizekben bőven termett a nád, sás és más vízinövény. Hal meg annyi volt — apám, meg az öregapám mesélte, — hogy ka­lappal lehetett fogni. Madár is annyi, hogyha az ember felverte a nádast, szin­te felhőt alkotott a sok csivitelő, sivalkodó, szárnyra kapott bíbic, gém, kacsa, lúd, sirály... Ameddig itt volt a török, nem lehetett lecsapolni a vadvizeket, mocsara­kat, mert állandóan harcok dúltak min­denfelé. A német zsoldosok sem voltak különbek a töröknél, de sokszor azok a magyarok sem, akik vagy­­ ezen vagy azon az oldalon harcoltak. Talán meg sem ma­rad a magyar nép, ha nincs az a sok mo­csár, nádas, mert ez adott szállást a föl­dönfutóknak. A mocsarak közé ugyan nem merészkedett sem a török, sem a német, mert ha bemerészkedett, onnan ugyan ki nem jött többé. Öregapám mesélte, hogy még az ő idejében is, aki ismerte a náda­sok mocsarak útjait, úgy elrejtőzhetett, hogy hét vármegye pandúrja sem akadt a nyomára.. . Az öreg elhallgatott. Elővette olcsó, fe­kete kis cseréppipáját s annak szárát a szájába véve szippantott néhányat, majd magabiztosan kinyilatkoztatta: — Szelei! Azután komótosan megtömte a pipát do­hánnyal, gyufát vett elő és miközben re­megő kezével az égő gyufát a pipában lé­vő dohányhoz tartotta, sűrűbben szívta, hogy a dohány tüzet fogjon. — No, jó már! — jelentette ki és né­hány szippantás után, égrenéző szemek­kel lassan forgatta a fejét jobbra és bal­ra. Ez nála a megelégedettséget jelentette. — Hol is hagytam abba? — kérdezte, pipájából sűrű füstöt eregetve. — Ott, hogy, aki a mocsarat, nádast­­jól ismerte, azt hét vármegye pandúrja sem találta meg — fújtam, izgatottan várva a fejleményeket.­­ — Jól van. Látom, figyelsz. Szóval, ami­kor a török kitakarodott, akkorra egyes területek úgy elnéptelenedtek, hogy fél na­pig is mehettél, amíg élő emberrel talál­koztál. Jól mondta annak idején az egyik török basa, a nevére már nem emlékszem, ha a török lő, akkor is a magyar pusztul, ha német lő, akkor is a magyar pusztul. Ki is pusztultunk szépen. Azután jöttek a telepesek: németek Würtembergből, svá­bok a Svábföldről, bajorok Bajorország­ból, meg csehek, morvák, szlovákok, szer­­bek, szóval mindenféle náció. A víz, amely eddig menedéket adott, akadály lett, le kellett csapolni. Nagy munka volt ez, óri­ási munka. Ki vállalta? A nincstelen zsel­lér, amilyen én is voltam. Sok volt belő­lük kétszáz évvel ezelőtt is és számuk a múlt század elején, közepén, végén egyre nőtt és bizon­, a huszadik század elején is vagy hárommillió volt belőlük Ezek cso­portokba, bandákba verődtek és elszegőd­tek csatornaépítéshez, gátépítéshez, folyam, szabályozáshoz, városépítéshez , vasútepe­téshez, egyszóval mindenhova, ahol egy kis pénzt lehetett keresni. Mert föld, termőföld volt ugyan, de az az uraké volt s így a földből elég a szegénynek nem jutott. Sokan kimentek Amerikába, de oda sem mehe­tett mindenki, mert ahhoz is pénz kellett. — Miért nem vették el a földet az urak­tól? — kérdeztem izgatottan. Kivette a pipát a szájából és kétfelé tö­rölte hófehér bajuszát. — Megpróbáltuk, de nem sikerült. Hal­lottál-e Dózsa Györgyről, Rákócziról, Kos­­suthról, Petőfiről? Még nem? Persze, nem is igen tanítják. Hát a grófokról, bárókról, hercegekről? Azokról már igen. Hát a pira­misokról? Még nem. Óriási építmények ezek. Én, amikor a Dunát jártam, sokat olvastam. Róluk is. Tudod-e, hogy kuli­kusaink, nagyobb munkát végeztek, amikor azt a rengeteg vizet lecsapolták, mint a piramisokat építő egyiptomiak. De róluk nem szól senki. Most láttad őket. Szegé­nyek, éhesek, rongyosak. Sokat dolgoznak, keveset keresnek. Ezek vajon hova igye­keztek? — Szentmiklóson valami gyár épül. Oda. — De azt tudod, hogy kubikos sem le­hetett mindenki. Ahhoz, hogy valaki kubi­kos lehessen, felszerelést kellett szereznie. Hogy miből állt ez a felszerelés? A leg­fontosabb volt a talicska, de kellett ásó,­lapát, továbbá szíjból vagy gurtniból való nyakbavaló, amelynek két végét térdma­gasságon felül egy arasszal visszavarrták. Ezáltal alkalmassá vált a talicska két szarvának megtartására. Azt hiszem láttál most ilyent eleget. E­lláttam hát. Némelyik nem is fogta a talicska szarvát, mert a szíj tartotta. — No látod. A talicska, ásó, lapát mel­lett elmaradhatatlan volt a tarisznya. Eb­ben tartják a szalonnát, sót, paprikát, do­hányt, gyújtót és más egyebet, pl. a váltás fehérneműt — ha van. A zsákban, mert annak is kell lennie, a krumpli, a vörös­hagyma, fokhagyma, lebbencs kap helyet. Ez a zsák soha sincs tele, ameddig van, ott elkötik. Szükséges még a vasbogrács... — Oh, az majdnem mindegyiknek volt! «—-kiáltottam lelkendezve. — Abban gyorsan megfő,­ amit a kubikos főz. Mert mit főz? Leginkább lebbencses krumplilevest, paprikáskrumplit hosszúlé­vel vagy tarhonyával. — Meleg van és mégis sokan télikabát­ban mentek és mezétláb. — Hja, mert a télikabátra vigyázni kell. Fiatalon, amikor a kubikban dolgoztam, még bőgatyát viseltem. Azután ezt elhagy­tuk, mert olcsóbb volt a cájg nadrág, ké­sőbb a módosabbja, a tartósabb bársonyt kedvelte meg. Az ing fölé mellényt, vagy viseltes kabátot húztunk s ha hirtelen eső kerekedett vagy hidegre fordult az idő, elő­vettük a télikabátot. — Majdnem mind mezétláb volt! — je­gyeztem meg. — Hja, a kubikos ritkán húz lábbelit. Kíméli a csizmát, bakancsot, cipőt. Csak­ akkor veszi elő, ha hidegre fordul az idő. A munkán valami ócska cipő, vagy szandál is megteszi. — Némelyik kucsmát hordott, mások ócska, zsíros kalapot, akadt, aki siltes sap­kát. — Azok városból valók voltak — jegyez­te meg —. Hát azt tudod-e, hogy a mi ut­cánkat miért nevezik Lóállás utcának? He?! — Nem tudom! — feleltem. — Hacsak — kezdtem újra — nem azért, mert éppen itt előttünk van ez a tócsa, amelyik keresztül éri az utcát s ha eső esik, a mi kertünket, meg a túloldali kerteket is elönti. Néha térdig érő. Nincs az istennek se olyan lova, amelyik rakott kocsival itt keresztül megy, de még az autókat is megállítja ez a tócsa. Szóval azért, mert itt, ha akarnak, ha nem, megállnak a lovak. — No, már azt látom, fantáziád az van — mosolygott, de ezt inkább sejtettem, mint láttam, mert az orcája, szeme rezzenéstelen maradt, mintha kőből faragták volna. — Hogy mit viaskodtak azok a szeren­csétlen kocsisok — kezdtem újra — mind azzal indul ennek a tócsának, hogy neki talán sikerül keresztül jutnia. Azután, mi­kor belesüllyed a kocsi kerékagyig, ak­kor nekilát püfölni azokat a szegény lovakat. Ilyenkor hangos az utca a ,,gyuházás­”tól. A múltkor is csak úgy tudott az egyik ko­csi szabadulni, hogy a kocsis lerakta a ter­het és még két lovat fogtak a kocsi elé Ráment az egész délelőttjük. Kint állt a fél utca, mindenki ezt az esetet nézte és tár­gyalta. A kocsis annyira ütötte a lovakat hogy mi, Vincével, meg Ferivel, megdobál­tuk. — Mégsem ezért kapta a Leállás utca a nevét — mondta határozottan. Közben pi­nája kialudt, mert elégett a dohány. Miköz­ben beszélt, komótosan elővette a pipa­­szurkálót, amely félceruzányi, hosszú, egye­nes, kihegyezett végű rézdrót volt s alapo­san felpiszkálva a hamut, jobb kezével a bal tenyeréhez ütögette a pipát, a szájával lefelé, majd a markába szóródó „pipamocs­­k­ot”, kiengedte a tenyeréből. Azután jobb keze kisujját beledugta a pipába, így győ­ződvén meg arról, hogy teljesen tiszta. Vé­gül a pipaszárat ismét szájába véve meg­­szívt­a, hogy vajon szelet-e? Mivel szeleit, „felnézett"’ az égre, ami nála ismét az elé­gedettséget jelentette, s az így rendbetett pipát, kabátja bal zsebébe csúsztatta. — Hát miért? — fordultam felé. Megé­rezte a hangomban vibráló kíváncsiságot, tehát folytatta. — A múlt század végén Pesten nagy épít­kezések folytak. A kordék nem messze in­nen, hordták a homokot be a városba, mi pedig onnan talicskával oda, ahova kellett. A városban nem volt megfelelő hely a lo­vaknak, tehát itt építettek nekik állásokat. Ezek, amolyan oldal nélküli félszerek vol­tak, amelyeknek csak tetejük volt. Majd­nem kilométer hosszan húzódtak ezek a ló­állások s ezért lett az utca neve Lóállás ut­ca. — Mennyi ló lehetett itt? — Volt úgy, hogy kétszáz, de néha több is meg kevesebb is. — Hű, az nagyon sok lehetett — ámul­doztam. — Bizony sok volt. Kis ideig élvezte ámuldozásom, majd hirtelen megkérdezte: — Hát azt tudod-e imént már kérdez­tem — hogy mi volt az a „vögyekeki”? — Biz’ én nem tudom. — Nahát, figyelj. Nyomorúságos volt a kubikos élete. A reggeli, rendszerint hazul­ról hozott szalonna volt, kenyérrel, veres­hagymával, de délben sem változott ez a menü. Az egész napi fárasztó munka után a kubikos este jutott hozzá, hogy valamit kotyvasszon. Hej, ilyenkor megélénkült a kubikos tábor. Apró tüzek gyúltak minden­felé. Úgy világítottak, mint a szentjános bogárkák. Egy-kettőre tűz fölé került a kondér s hamar megfőtt a benne lévő krumplileves, vagy krumplipaprikás. Azt majd elfelejtettem mondani, milyen nagy becsben tartottuk a füstölt szalonna bőrét, amelyről a szalonnát nem ettük le teljesen, s hanem­ vékony réteget hagytunk rajta, gon­dolva a szőkébb napokra. Felénk az Al­­földön, perzselik a disznót, a szalonnát meg füstölik. Namármost, ha a főzésnél a zsír­zó — ezt a szerepet a szalonna töltötte be — fogytán volt, előkerültek a gondosan el­rakott szalonnabőrök. Mikor azután a le­ves vagy krumplipaprikás forrt, a szalon­nabőr tulajdonosa csak elővett egy darabot, majd bicskájával kilyukasztotta, zsinegre kötötte és belelógatta abba, amit éppen fő­zött. Nem sokáig lógatta, mert a szomszé­dok egykettőre felfigyeltek a finom illatra, amely a bográcsból úgy áradt szét, mintha be akarná tölteni az egész világot. Azután a jobb oldali szomszéd csak odasündörgött. Először csak szippantott az ízes, füstölt szalonnás ájerből, végül nem bírta tovább és megszólalt: — Vegye ke ki! Azaz: Vegye kend ki! A szalonnabőr tulajdonosa tudta milyen érzés a füstölt szalonnabőr illatát szagol­gatni így este, éhes gyomorral, és már nyújtotta is neki a „vögyekeki”-t. — Harmincig számolj, oszt’ add tovább, mer’ másnak is kell! — A „vögyekeki” azután még tucatnyi kézen megfordult, amíg visszakerült a gaz­dájához, aki dehogyis ette meg, ellenkező­leg, kiakasztotta a bográcstartó ágasra, s ha megszáradt, szépen papírba csomagolta és eltette a tarisznyába, mert ugye holnap is nap lesz. Az a csodálatos, hogy a kézről­­kézre adott „vögyeleki” sohasem tűnt el. Mindig visszakerült a gazdájához. Ezt dik­tálta a szegények becsülete. Az öreg kis szünetet tartott, azután hal­kan megszólal: — Olajozni kellene ! — Tudtam mit jelent az „olajozás”. A reg­gel hozott decis törköly pálinka másik felét, mert az első felét, fzüstök előtt hajtotta fel a vak Nagy Lajos. Hoztam, a rejtekhelyről az üveget s mi­után felhajtotta, széttörölvén a bajuszát, azt mondta: — No, ez jólesett! A pálinkásüveg visszaváltása az én dol­gom volt. — Hanem azt észrevetted-e — intézte hozzám szavait — hogy a kubikos lovak li­­basorban mennek egymás után. Az elsőt ve­zetik, s a második, a harmadik, a negye­dik, az ötödik pedig az előtte haladó kocsi­ba lógatja a fejét. — Észrevenni észrevettem, csak azt nem tudom, hogy miért van ez így? — Nem tudod? — kérdezte izgatottan — komolyan nem tudod? — Nem tudom, ha mondom. — Azért. . . — kezdte izgatottan — tudod azért, mert azok a lovak egytől egyig mind vakok. — Vakok? — csodálkoztam. — Vakok bizony. Elsorvad, megszakad a szemidegük a nehéz munkától. De csak a szegény párák járnak így, hanem néme­lyik kubikos is. Én is így jártam, kisfiam. Ekkor már balkezével a fejem simogatta nagy nagy szeretettel. Csodálkozva néztem rá, s láttam, hogy abból a két világtalan szemből könny szivárgott elő. Többet ezen a délelőttön nem szólt hoz­­z­ám vak Nagy Lajos, aki az én öregapám volt­ • • GYIMESI DÖMÖTÖR Lóállás utca (M. Tóth István rajsa) fi ­ Vasárnap, 1975. szeptember 2. HÍRLAP

Next