Fejér Megyei Hírlap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-01 / 283. szám

Péntek, 1978. december 1. Észak-déli autópálya Lengyelország és Magyaror­szág 1972-ben tette közzé ja­vaslatát az európai kontinens északi és déli részét összekö­tő autópálya létesítéséről. A fontos főközlekedési útvo­nalra vonatkozó előkészítő tárgyalások azóta befejeződ­tek. Tíz állam képviselői és az ENSZ Fejlesztési Alap ve­zetői vettek részt ezeken. A létrejött megegyezés alapján a varsói központi tervezőiro­dában elkezdték a tervek le­dolgozását. Ezen­ a nyáron minden érdekelt ország ha­tárállomásán ellenőrző vizs­gálatokat végeztek, hogy a jövendő autópálya igénybe­­vételéről fogalmat alkothas­sanak. Az európai észak—déli au­tópálya mindkét irányban legalább kétsávos lesz, ívelé­se, kanyarulatai óránként 120 — a nehezebb hegyi szakaszo­kon óránként 80—100 kilomé­ter — sebességű haladást en­gednek. A sztráda hossza: Ausztriá­ban 450 kilométer. Bulgáriá­ban 350, Csehszlovákiában 300. Görögországban 800, Ju­goszláviában 1600. Magyaror­szágon 600, Lengyelországban 700. Romániában 900. Török­országban 4000. Olaszország­ban mintegy 100 kilométer lesz. Összeköti majd az Észa­ki-tengert az Adriával, a Fe­kete-tengert az Égei-tenger­­rel, s „közelebb hozza” a Kárpátokat, a Balkán-lv­gy- Géget és a Dinári-Alpokat. A Nógrádi Szénbányák Szorospataki aknaüzemében dolgozó szocialista brigádok vállalták, hogy az éves terven felül — amely 260 000 tonna — 5000 tonnával több jó minőségű fe­kete szenet termelnek ki. A szocialista brigádok közül is ki­emelkedik a Mező Imre és a Gagarin brigád, amelyek már több ízben kaptak kiváló munkájukért kitüntető címeket. A képen: A Gagarin szocialista brigád (MTI fotó: Danis Barna felvétele — RS) Egyszerű, hétköznapi, békés élet Járás közben húzza a lábát, de látszik hogy nem is annyi­ra a lába fáj, inkább a de­réktájból sugárzik szét a vég­tagokba a fájdalom. Mitől fáj Suplicz János traktoros dereka, lába? Szaggatja azt a „traktoros­betegség”, mit éppúgy magu­kénak mondanak a bányá­szok, kubikusok, útépítő mun­kások, mint más kinti dolgo­zók. Nevezik csúznak, reumá­nak, isiásnak, meg mindenféle nyavalyának, bár mindegy az, miféle nyelven illetik, egy bi­­zonyos, kegyetlenül megkínoz­­za az embert. Ő sem hitte volna, amikor tizenhat esztendővel ezelőtt felpattant a „körmösre”, hogy egyszer még­ megemlegeti. Dehát nem elsősorban a de­rékfájásról esik szó kettőnk beszélgetésében. Suplicz János ugyanis soha világéletében nem volt nyafogós természe­tű, az „emlegetés” is inkább a tizenhat évvel ezelőtti dön­tésére vonatkozik, amikor úgy határozott, hogy a falujában kell keresni a jelen és a jövő útjait, ott pedig egyetlen út nyílott: a közös gazdálkodás. — Próbáltam én is száll­­dosni, keresni az utam, ahol leginkább boldogulok. Fiatal legény koromban Pestre jár­tam, a hajógyárban voltam segédmunkás. Állandó éjsza­kás. Naponta utazgattam, ak­kor még nem is esett olyan nagyon nehezemre, azért is vállaltam az éjszakázást, ki­csit a pénz is több volt, rá­adásul minden szombatom szabad. Egy legényembernél pedig ez nem mellékes körül­mény. Volt raktáros is a vasmű­ben, mielőtt beállt volna Isz­­tagnak, amire a mai napig is úgy gondol, hogy megalapo­zott, jó döntés volt. Nem bán­ta meg. Igaz, akkoriban egészen más miatt döntött így: a kö­rülmények is erre késztették, családot alapított, megnősült, meg aztán korábbi sorsa sem nagyon kényeztette el. Apját elvitte a háború, mindössze 10 esztendős volt akkor. Jó tanuló, érdeklődő gyerek, de vágyai véget értek a sárszent­­miklósi iskolapadban. * * * * — Itt a tsz-ben aztán mind­járt traktorra szálltam — mondja —, Hofferre, ha isme­ri. Olyan istentelenül tudja rázni az embert, hogy sok­szor azt érzi: mindjárt elszáll a lélek is belőle... De én azért szerettem ezt a gépet. Pedig nem volt kényelmes a nyergében. De nem ám! Em­berszaggató masina az, sze­rencsére manapság már mú­zeumi tárgy. De mi annak idején szántottunk, vetettünk vele, s ezek a masinák haj­tották a cséplőgépet is. Szépen beszél... öröm hallgatni. Ritkán hallani ma­napság hogy egy ember ilyen ízesen, válogatottan formálja szavakká a gondolatait. Meg is kérdem: honnan? — Tán a könyvek teszik. Jókait, meg Mikszáthot ked­velem leginkább. Ha időm van, szívesen forgatom az írá­saikat. És szó esett Suplicz János­sal történt beszélgetésünk al­kalmából arról is, hogy mi­ként alakulnak mostanában a hétköznapok az egyesült sár­bogárdi Kossuth Termelőszö­vetkezetben, ahol mostanra brigád­vezetővé lépett­ elő. Felmérheti ily módon is, milyen változás ment végbe jó másfél évtized alatt. A gé­pek, a földműves mai eszkö­zei össze nem hasonlíthatók a régiekkel, s úgy véli, ez is egyik fő vonzóereje a fiatal­ságnak. Igen, a fiatalok szere­tik a gépet, s ehhez manap­ság már igazán nem kell pes­ti, fehérvári gyárakba utaz­ni. Ott a gép helyben, a fal­vakban is, hogy segítse az ember munkáját. Időközben Suplicz Jánost a tagság beválasztotta a ve­zetőségbe — jó pár éve már ennek is, hogy folyamatosan eleget tesz a megbízatásnak. Mert annak tekinti, s minden feladatra, amivel megbízzák, maximális munkával vála­szol. Beszél arról, hogy míg tíz­­tizenkét évvel ezelőtt több volt az emberek személyes gondja-baja, panasza, manap­ság inkább a szervezés, a munka menete érdekli az embereket. Igaz, sokat segí­tett az egyéni panaszokon, hogy időközben életre hívták a háztáji bizottságot, s ez a bizottság igen jól végzi a munkáját, úgy, hogy jóformán levette a tsz vezetői válláról a gondot. A tagság rendesen megkapja, ami jár a háztáji gazdálkodás megkönnyítésé­hez: tápot, szemesterményt, megannyi kedvezményt, szer­ződést. A szövetkezetben két éve kezdődött meg egy intenzív gépesítési folyamat. — Igen, ebben még van adósságunk — mondja —, fő­leg a rakodási munkában. En­nek a brigádnak engem jelöl­tek vezetőjévé. Tizenhat­­tizennyolcan dolgoznak itt — főleg fiatalok. — Persze, va­gyunk néhányan negyvenöt­negyvenhét esztendősek is, mint jómagam. * « » Elégedett ember tehát Sup­licz János tsz-brigádvezető, traktoros? — Nagyjából elégedett...* — Csak nagyjából? — Hát, nehéz erről beszél­ni. Mert hogy még mostanra sem sikerült szakmát szerez­nem. Betanított munkás va­gyok. Ezzel még adósak va­gyunk egymásnak az élettel. A háza félig kész. Kétszo­bás. Úgy épült, mint itt a legtöbb mostanában: segít­séggel, kalákában. A mun­kásember nehezen tudna bol­dogulni a barátok, munka­társak segítő keze nélkül. Tizenhét éves fia, József Fe­hérváron tanul szakközépis­kolában, szakmát választott magának a tizennégy eszten­dős Erzsi is. Jó példa áll előt­tük, édesapjuk nyilván soha­sem riasztotta őket a mun­kásélet nehézségeivel. Annak mindenkor inkább a tevé­keny, alkotó oldalával ismer­kedtek. S a kicsi Ágnes is, —­ki késve érkezett szülei és testvérei örömére — ezt a légkört tapasztalja maga kö­rül. * * * Ezekről az egyszerű és hétköznapi embert érintő dol­gokról beszélgettem Suplicz János sárbogárdi traktoros­sal, akit társai a békekong­resszusra választottak kül­döttnek. Miről beszél majd ott? Egyszerű, hétköznapi, bé­kés életről. Balázs Kataln HÍRLAP Vállalkozó vállalatok VERSENYKÉPESSÉG - „SZERSZÁMÉLEN” óta lassan is, de növekszik azoknak a vállalatoknak száma, ahol a tervidőszak elején indított gyártmányfejlesztések első eredményei elkönyvelhetők. Az első sikerek két szempontból tanulságosak. Elsősorban azért, mert igazolják, hogy korsze­rűbb gyártmánnyal, amelyeket valóban keres a piac, jobb eredményeket lehet elérni. Másodsorban azért érdemelnek figyelmet a termékváltás kezdeti eredményei, mert mutatják, hogy azonos feltételek mellett is, az egyik gyár jobban, a má­sik esetleg sehogy sem képes növelni a munka hatásfokát. Főként ez indokolja a vállalatok közötti differenciálás nö­velését. Nagyobb termelési érték Nézzünk ezúttal egy olyan gyárat — a Forgácsolószer­számipari Vállalatról van szó —, ahol nem a gyártott termékek egyikét korszerűsí­tették, hanem új gyártmá­nyok előállítására tértek át. Méghozzá úgy, hogy nem hagytak el egyetlen régi gyártmányt sem, ezt ugyanis nem tehették meg, mivel va­lamennyi régebbi termékre nagy szükség van a belföldi piacon. Az ilyen helyzetet, amikor a belföldi ellátás nem engedi a gazdaságtalan gyártmányok megszüntetését, a vállalatok egyike-másika, hivatkozási alapnak használja és nem is igyekszik új termékek meg­honosítására, mondván, ka­pacitása teljesen leterhelve, hova tegye az újat? A bőví­téshez nincs pénze, nincs munkaerő stb. Mi történt a FORSZ-nál? A régebbi gyártmányok mel­lé felvett két új termékkel, viszonylagosan munkaerőt és gépi kapacitást takarítottak meg. Tudniillik az új, az ér­tékesebb gyártmány annyit jövedelmez, hogy néhány géppel és emberrel is jelen­tős haszon érhető el, illetve a sorozatban gyártható ter­mékek esetében — alig kell hozzájuk nagyobb létszám. A FORSZ tavaly kezdte meg a korszerű úgynevezett szerelt marófejek és a köszö­rült menetfúrók gyártását, s ma ezek adják a vállalati eredmények közel egy­har­madát, úgy, hogy a (fizikai) létszámnak még egy, a gépi kapacitásnak pedig kilenc százalékát sem kötik le. Ti­zenöt gépen állítja elő őket 20—25 ember. A 15 gép kor­szerű automata, a szubjektív hibák gyártás közben lehe­tetlenek, ezzel a kifogástalan minőség is biztosított, a gé­pek termelékenyek, így ke­vés ember is sok gyártmányt, nagyobb termelési értéket tud előállítani. Ötlet és végrehajtás Pedig ezek az új szerszá­mok sem készülnek gyémánt­ból. Sőt: az új marófej s az új menetfúró nagyobb része közönséges acél, csak a cse­rélhető élekhez használnak keményfémet. A régebbi tí­pusokhoz 80 százalékban ne­mesacél kellett. Az új gyárt­mányoknál tehát­­ kisebb az anyagköltség, a termék piaci ára mégis magasabb, mert az új szerszámok a felhasz­nálóknál lényegesen jobb tel­jesítmények elérését teszik lehetővé. Az új marófejek élettartama például a régiek negyvenszerese . Pár évvel ezelőtt szerte a világban megjelentek a szer­számgépek legújabb változa­tai: nagyteljesítményű, au­tomatikus működésű, progra­mozható stb. gépek. Ezekhez a szerszámok régebbi gene­rációja már nem volt meg­felelő. Megindult tehát a gyors fejlődés a forgácsoló szerszámkészítő iparban is. A FORSZ gyártmányfejlesz­tő gárdája idejekorán, még 1975-ben felfedezte ezt a ge­neráció­váltást, s megkezdte a felkészülést. Ennek során született meg az ötlet: keres­senek egy olyan céget a nagyvilágban, amely a gyár­tott termékek egy részéért hajlandó műszaki segítséget adni a gyors fejlesztéshez, a korszerű szerszámok megho­nosításához. Nem licenc-adót kerestek tehát, hanem koope­rációs társat, hiszen a gyár szakemberei a korszerű ered­ményeket elvileg ismerték. Rövid keresés után a Krupp­­céggel sikerült a megegye­zés: a közös fejlesztésre, gyártásra és értékesítésre 16 évre szóló szerződést kötöt­tek. Kezesség a magyar szerszámokért E nagyhírű partner főleg a piacrajutásban volt nagy se­gítségére a FORSZ-nak, lé­nyegében azzal, hogy kezes­séget vállalt az eddig isme­retlen magyar szerszámokért a világpiacon. A gépeket meg kellett ven­ni. Darabja 10—15­ millióba került, erre a Magyar Nem­zeti Banktól kaptak pénzt, az exportot bővítő hitelkeretből . A szakmunkásokat pedig ki­küldték a gépgyártókhoz­, hogy a nagyértékű gépek pon­tos kezelését jól megtanul­hassák. Mire a gépek -­ 1976 végén, 1977 elején — a helyükre kerültek (építkezés nélkül) a szakmunkások is felkészültek a gyártásra. Az ú­j ötlet gyors kivitelezése a gyár­­ kezdeményezőkészségét, vál­lal­kozó kedvét dicséri, s en­nek hasznát — a viszonylag alacsony ráfordítás melletti nagy eredményt — az idén már elkönyvelhetik. A ter­mékeik 50—60 százalékát ex­portálják. A máris kézzelfogható anyagi haszon mellett mutat­kozott egy másik előny, ne­vezetesen az, hogy ebben a gyárban, az idén már­ senkit nem kellett meggyőzni arról, hogy — noha, ez változások­kal jár,­­ érdemes megta­nulni az újat, felhagyni a megszokott fogásokkal. Sőt, itt ma már mindenki türel­metlenül sürgeti a folytatást, bár látja, hogy az új gépek mellett nehezebb lesz egy­­egy percet kihagyni, mert az automaták diktálják a tem­­pót, nem a kezelők. Ez a bét­-­ ben is megmutatkozik. A történet tanulsága egyé­­szerű. Bele kell vágni a vál­toztatásokba ahhoz, hogy az emberek mindenütt a korsze­rűsítés híveivé, sürgetőivé váljanak, az elméleti okfej­tések, viták helyett a gyakor­lat, s a kézzelfogható ered­mények fognak mindenkit meggyőzni arról, hogy vala­­mennyi vállalatnál érdemes keresni, kiaknázni a további fejlődés lehetőségeit. Aranyérmes termékek ■ A KGST-n belüli munka­­megosztás alapján Bulgária foglalkozik pupliningek, zsak­mát- és selyemszövetek, konfekció-ruhák, bőr- és szőrmeáruk készítésével. Az 1976—80 közötti időszak­ban ehhez még a sportcikkek gyártása járul. A polgár könnyűipar fejlettségét, mu­tatja, hogy a KGST-n belül az egy főre jutó pamut- és gyapjúszövet-gyártásban az ország a második helyet foglalja el. A bolgár könnyűipar ter­mékei keresettek külföldön. Sikerüket bizonyítja, hogy az elmúlt tíz esztendőben száz termékük nyert arany­érmet nemzetközi vásáro­kon. A szocialista országok mellett megjelennek a bol­gár könnyűipari cikkek az NSZK, Franciaország, Nagy- Britannia, a skandináv or­szágok, a Közel-Kelet, Ausztrália, Új-Zéland és Latin-Amerika üzleteiben is. A hetedik ötéves tervidő­szakban tovább fejlődik Bulgária könnyűipara: a termelés előreláthatólag 45 százalékkal nő, ugyanakkor új technológiák bevezetésé­vel javítják a minőséget is. A Kisiparosok Országos Szervezeének 30 éves jubileuma al­kalmából kiállítást nyitottak meg a Néprajzi Múzeumban. A történeti áttekintésen kívül, az „aranykezű” kisiparosok szer­teágazó munkáját több Száz remekbe készült tárgy mutatja be (MTI fotó: Fényes Tamás felvétele — KP)­­. 3 -----­

Next