Fejér Megyei Hírlap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1987. MÁJUS 1. PÉNTEK Termékszerkezet ’87 Nagyot lép a Videoton A televíziógyártás majdnem három évtizedes története folyamán többször élt meg változásokat, ám olyan látványos és nagyléptékűt, mint amilyenre most készülnek, talán csak egyetlenegyszer, a kezdet kezdetén. Akkor, 1959-ben szinte a semmiből fejlesztették ki az első fekete-fehér televíziót, és alakították ki a sorozatgyártás feltételeit. Ma egy bevált, külföldi technológiával és konstrukcióval forradalmasítják a televízió-technikát a Videotonban. Mi mindent tanult már a televíziógyár fejlesztő, gyártástechnológus és munkásgárdája, amíg az egykori csupa cső és huzalrengeteg, nagyméretű monstrumoktól a tranzisztoros, félvezetős, integrált áramkörös, modulos felépítésű készülékeken át eljutott napjaink elegáns, távszabályzós, mikroproceszszoros színes televízióig? Maga a gyártás, ha állandóan, folyamatosan korszerűsödött is, nem esett át olyan radikális megújuláson, mint, amely előtt most állnak a televíziógyáriak. De az új technika alkalmazása évről évre frissítette, bővítette a termékszerkezetet és biztosította a vállalat versenyképes jelenlétét a piacokon. A 70-es évek elején a számítástechnika megjelenésével érdekes helyzet állt elő a Videotonon belül: az új profil egyre nagyobb részt kért magának a fejlesztési javakból, és úgy tűnt, hogy a gyors növekedésben egy kicsit háttérbe szorítja a közszükségleti elektronikát. Huszárvágás, Videoton módra Pedig látszatra a televíziógyárban minden rendben van, hiszen tavaly is, fennállása óta a legnagyobb „boltot”, rekordüzletet kötött belföldön és egyidejűleg tudta növelni tőkés kivitelét is. — Egy—másfél éve tudjuk: ha nem lépünk nagyot, akkor lemaradunk. Tarthatatlan állapot, hogy egy televízió gyártási ütemideje meghaladja nálunk a 24 órát. Hiába korszerű műszakilag a készülék, ha a gyártástechnológia már elavult. Két választásunk volt, vagy saját szellemi erőnkből fejlesztünk, vagy idegen segítséggel. Hiszen tudtuk, mit és hogyan kellene gyártanunk. Végül is úgy döntöttünk, hogy know-how-t vásárolunk. Több neves cég ajánlata közül a Thompson cégé mellett döntöttünk. Ma úgy látjuk, három év múlva is versenyképes termékkel bővül áruválasztékunk az új televízióval, amelyhez igen korszerű gyártástechnológiát „mellékelt” a licencet adó cég — mondja dr. Ábrahám László, a vállalat gyártmányfejlesztési főmérnöke. Annyira sokat tud egyébként az új televízió, olyan magas komfortfokozatú, hogy kezelése szokatlanul bonyolult lehet, a magyar vásárlóknak idegen. A gyár szakemberei első lépésként tehát a hazai körülményekhez „szelídítették” és a jelenlegi távszabályzós színes televízióhoz hasonló kezelésűvé módosították. Palotaforradalom máshol is Komoly megelőző beruházások nem voltak a televíziógyárban, most készülnek fel az új technológia fogadására. Jelenleg például a szerelőcsarnok egy részét építik át, a 16 millió dolláros gyártósorok, gépek infrastruktúráját, helyét biztosítva. A többségében automatikus, programozható gyártóberendezéseket már megrendelték, az egyik „masina” például 20 másodperc alatt ültet rá a panelre háromszáz alkatrészt. Nagyobb hangsúlyt fektet a gyártásközi ellenőrzésre is az új módszer: a szerelt paneleket már tesztelt, minőségileg kifogástalan állapotban építik a készülékbe. Az üzemidőt a szalag diktálja, amely a jelenlegi 40 százalékára, 10 órára csökken. Az úgynevezett felületszerelési technika nemcsak a televíziógyártást újítja meg: a gyártósorok nagy kapacitása, gyorsasága, rugalmassága lehetővé teszi, hogy a gyár más, korszerű termékeit, például a képmagnetofonok és a lézeres lemezjátszók elemeit szintén itt készítsék. Úgy is mondhatnánk: a Thompson technológia előbb-utóbb, „palotaforradalmat” csinál a gyár és az egész vállalat termelésében. Megújítja a termelés teljes keresztmetszetét, technológiai fegyelmet, tisztaságot és korszerű szemléletet is hoz magával, sőt kihat a háttériparra is. A zömében igényes import alkatrészek, például integrált áramkörök, mely egységek mellett a magyar gyártmányú elektronikus alkatrészektől is kifogástalan minőséget követel a külföldi eredetű gyártmány. A szombathelyi Remix például licencvásárlással igyekszik felzárkózni a Videoton igényeihez. Mint minden változás, felborzolta a kedélyeket a gyáron és a vállalaton belül a termékszerkezet e látványos változása, amelynek anyagi feltételeit a Videoton saját erőből teremtette meg. A szakemberek és a dolgozók közül sokan örülnek a nagyszerű szakmai feladatnak, mások viszont félnek, bizonytalanok, vagy egyszerűen csak várakozó álláspontra helyezkedtek. Érzik a változás kockázatát is. Tény, hogy az új technológiával munkaerő-átcsoportosításra is lehet számítani, s ez elsősorban az üzemieket kavarja fel. Osztatlan siker? — Feladat, munka mindenkinek jut, legfeljebb mást és másképpen kell csinálnia, mint eddig. A változás olyan szakmai színvonalat jelent, amelynek elsajátításához legalább negyedanynyival több műszakira van szükségünk, mint jelenleg — mondja a gyártmányfejlesztési főmérnök. A mérnökök 90 millió forintnyi gépparkot kaptak megnövekedett feladataikhoz. Gyorsabb, hatékonyabb a munkájuk, a nagy pontosságú számítógépekkel vezérelt mérőhelyeken. Egy részük a gyártástechnológusokkal és termelésirányítókkal együtt a Thompson NSZK-beli telephelyén tanul bele az új technikába. A megvalósulás karnyújtásnyira van: tíz minta elkészült az új televízióból, és a nyáron 150 darabos kísérleti sorozat is napvilágot lát. A tervek szerint a jövő év első felében már üzemszerűen gyártják az új terméket. Szentkuti Eszter Ez még a jelen. A tavalyi BNV díjat is hozott a gyár termékeinek MÁJUSOK Nyolc egymást követő május 1-én egy kisváros általános iskolai furulyazenekarának tagjaként éltem meg a felvonulásokat. Nem volt könnyű belejönni. No, nem azért mert a munkának és a tavasznak ez a nyolc ünnepe 1948-ban kezdődött. Az éppen hogy tetszhetett is volna. Olyan parádés, virágos volt az egész: 1848 centenáriuma, „kigyúlt a fény a megszépült, új Lánchídon”, az édességbolt kirakatában megjelentek ez alkalomból a nemzetiszín szalagos Lánchíd-szeletek, melyekből az előző este torkig ettem magam, lévén a hetedik születésnapom. És mintha a kollégisták dalárdája kifejezetten nekünk énekelte volna: „... Fújjátok, fújjátok — Holnapra megforgatjuk — az egész világot”. Fújtuk is becsülettel. Hol azt, hogy „Itt van május elseje ..végül a „Kispiricsi faluvégen folyik el a kanális .. lányok, ligetre..és a „Drága föld, szülőhazámnak földje ...” végül a „Kispiricsi faluvégen folyik el a kanális .. következett. — Akkor még ennyi volt az egész repertoár. Azért volt nehéz belejönni, mert új technológiával találkoztunk. Korábban széken ülve gyakoroltunk hetenként kétszer az iskolában. Golovics Kati tanító néni nádpálcasuhogásának ütemére. Most ellenben menet közben kellett fújni, a kanyargós, változatos aljazatú utakon. Keramit, macskakő, beton és por váltotta egymást, még egyenetlenül betömött lövedékgödör is akadt, s minden ilyen váltakozásnál csaknem elharaptuk a nyelvünket, förtelmes macskajajokat csalva kis hangszereinkből. A későbbiekben bővült a repertoár, uniformizálódott az útrendszer, Sthümerék üzlete közértté alakult, a Fényes szelek fújásra ingerlése elnémult, meg ami lényeges, furulyázni is megtanultunk, oda se kellett figyelni a lyukakra. Az utolsó furulyás május elsejére már egészen kikamaszodtam. Meneteltem 14 esztendőm minden optimizmusával, mit sem tudtam politikáról, nem is érdekelt, sem az, sem a furulya, csakis a harangvirágszoknyás leányok, akik huncut szemmel figyelték a járdaszélről a felvonulást. A legszívesebben örökösen csak azt fújtam volna: „Gyertek, lányok, ligetre, ligetre, — Ott a világ közepe.. A világot időközben megforgatták, de én ma is ezt fújnám legszívesebben. (ász) Virágcsokor helyett Amire minden anya vágyik Fennkölt, magasztos hangon illenék szólnom anyák napján. Pátosszal teli gondolatok, frázisok jutnak az eszembe, legbelül azonban érzem, hogy méltatlan az anyaság ünnepléséhez a túláradó magasztalás: rohanó korunk édesanyái, a nyugdíj után dolgozó nagymamák mindennapos hajszájára gondolva, kevésnek érzem az illatos virágcsokrot. Egy háromgyerekes pedagógus anyával ismerkedtem meg a közelmúltban a megyei színjátszó találkozón, ahol fellépett az általa vezetett amatőr csoport is. Felszínes ismeretségünk kíváncsivá tett, vajon hogyan tud egy nagycsaládos édesanya hivatása gyakorlása mellett, még többletfeladatokat is vállalni. Czum Lászlóné tanítónőt munkahelyén, az Előszállási Általános Iskolában kerestem fel, ahol beszélgetés közben fény derült a „titokra”, ha nehezen is, de lehetséges igazi édesanyának, teljes értékű, a hivatását szerető pedagógusnak lenni. A tanári asztalon halomban állnak az anyák napjára készített ajándékok: a harmadikos tanítványok, a rövid műsoron kívül, díszes papírzsebkendő-tartóval is kedveskednek édesanyjuknak. — Az éjszaka szabtam és varrtam meg harmincat, a díszítést már a gyerekek készítik — mondja mosolyogva és igazán nem érti, hogy mit akarok tőle. Ő „csak” teszi a dolgát, más is nevel három gyermeket munkája becsületes teljesítése mellett. Nehezen törnek elő az emlékek, a bakonycsernyei nehéz gyermekkor, a nyolcgyerekes család határtalan gondjai, édesanyja dacos elszántsága, amellyel becsületes emberré nevelte valamennyiüket. A nagycsalád összetartozásának boldog érzéséről azonban már szívesen, büszkén beszél. — Nehéz gyermekkorunk volt, állandó anyagi gondokkal küszködtünk, bizony a kisebbek a nagyok levetett, kinőtt ruháiban, cipőiben jártak. Soha nem voltunk szomorúak, elégedetlenek, pedig sokat kellett már egészen apró korunktól fogva dolgoznunk. Kapáltunk a kertben, etettük az állatokat, vigyáztunk a kisebb testvéreinkre. Az általános iskola befejezése után azonnal munkába álltam, mert minden fillérre szükségünk volt. — Takarítónő lettem, de közben beiratkoztam a móri gimnáziumba, levelező tagozatra. Iszonyatos erővel, fogamat összeszorítva dolgoztam, tanultam, mindenképpen meg akartam mutatni, hogy többre vagyok képes. Minket, a sokgyerekes nagycsaládot lenéztek a faluban, hiába végeztem jelessel a nyolcadikat, engem másként könyveltek el, kevesebbnek, mint a többieket. Leérettségiztem, de a becsvágy még ekkor sem hagyott, még többet akartam. A székesfehérvári vasútállomáson forgalmi szolgálattevőként egymás után végeztem a tanfolyamokat, aztán megismerkedtem a férjemmel. Csodálatos egymásratalálás volt a miénk, mindketten tanulni akartunk, sok gyereket terveztünk. Habzsoltuk az életet. — Hetvenben házasodtunk össze, férjem másodéves volt a gyógypedagógiai főiskolán, én pedig akkor iratkoztam be. Huszonkét évesen szültem Laci fiamat. Boldog voltam, az anyaság teljesen lenyűgözött, ugyanakkor a tanulás, a továbblépés lehetősége is elégedetté tett. Két év múlva kislányom született, ekkor már nem vállalhattuk tovább Lókút-Óbányán az albérletet, ahol férjem képesítés nélküli nevelőként dolgozott. A fehérvárcsurgói nevelőotthonban nemcsak állást, szolgálati lakást is kaptunk. — öt esztendeig maradtunk Csurgón, ott született meg harmadik gyermekünk. Hetvenkilencben költöztünk Előszállásra, amikor a fehérvárcsurgói otthont megszüntették. Azóta itt élünk és többé már nem költözünk, hiszen három éve családi házat építettünk. Végre a sajátunkban lakunk, s az én gyermekeimnek már van gyermekszobájuk, nem úgy, mint annak idején nekünk. Néhány éve tanítok, mert a nevelőotthoni állásom mellett kevés időm jutott a saját gyerekeimre, hiszen többnyire délután dolgoztam. A munkám azonban soha nem gátolt abban, hogy főhivatásom, az anyaság ne az elsőrendű feladatom legyen. — Minden percet kihasználok a közös tevékenységekre, beszélgetésekre. Laci fiam elsős szakközépiskolás, Székesfehérváron kollégista. Nagyon hiányzik. A lányok is önállóak már, Etelka hetedikes, Klári harmadik osztályos. Sokat segítenek, így néha már kedvteléseket is megengedhetek magamnak. Ilyen a színjátszás is. A hétvégi közös főzések, takarítások voltaképpen bizalmas együttlétek, nagyszerű lehetőséget nyújtanak a beszélgetésekre. Nem ritka pillanat azonban, hogy az ölembe ülnek egy kis bizalmas diskurzusra. — Szerencsésnek, sikeresnek tartom magam, hisz'en boldog családi életet élünk. Mindez természetesen úgyycsak az én sikerem és érdemem, hanem a férjemé is, aki igazi társam mindenben. Nem mondhatom, hogy sokat segít, mert nálunk nem segítségről van szó: közösen tesszük a dolgunkat. — tA monológ itt véget ér. \9v Virágcsokor helyett egy boldog családi élet, beteljesült álmok. Hétköznapi történet, mégis jól illik az ünnephez, hiszen mi, anyák, valamennyien erre vágyunk. ."A Virágh Ildikó Legkisebb gyermekével, Klárikával Anyám keze Amikor megfogom s tenyerem meleg fészkébe zárom, mintha együtt dobbanna az érvelésünk. Épp úgy, mint amikor ez a ráncos, öreg kéz, levélírásra már nehezen tollat fogó — mint amikor ez a kéz még fiatal volt. S az ő kezével dajkálom, embert és másik embert összekapcsoló szeretet áramkörében, a hivatást, amelyre ez a meggörnyedt s az öregséggel gyermekként törékennyé vált női test rendeltetett , Anyává lenni. Anyának lenni. És ez a másik a sokkal nehezebb. Hivatásul nekem, az ő testéből lett másik életnek, az ő szeretetéből emberré cseperedett férfi számára: itt ez az egy, az írás. Hivatásul neki, mint minden nőnek, együtt születve nőnek, de férfimód embernek is lenni, ott volt a munka és ott az anyaság. S hiábavaló lenne most megkérdeznem tőle, melyiket tartotta az elsőnek, melyik volt neki az igazi. De második hivatás-e egyáltalán: anyának lenni? Nemcsak a minket egybekapcsoló szeretet véráram-lüktetéseiből érzem, agyammal is tudom a választ. Lehettem-e volna ember, és pont ilyen, amilyen most, ha nem az ő keze ringat? Ha nem ez a kéz vág a kenyérből, s nem ez tartja első könyvemet. Anyám keze. Amelytől egykor simogatást tanultam. S amelyet ha egyszer nem tudok majd többé tenyerem meleg fészkébe zárni, másodszor élem meg újszülött-sorsomat, eltépve az ő vérkörétől. Mekis János 3. OLDAL