Fejér Megyei Hírlap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
B EGY ÉVEZRED ÖTVÖSREMEKEI Az ötvösművészet régen a legmegbecsültebb mesterségek közé tartozott. Az egyházi és világi ötvösség pompás emlékei, az aranyból, ezüstből készített, nemegyszer drágakövekkel kirakott, zománcokkal ékesített ötvösmunkák, koronák, fejedelmi ékszerek, kardok, kupák, serlegek, különféle díszedények ma is hirdetik az egykori ötvösök magasrendű művészetét. A magyar ötvösség a honfoglalás óta előkelő helyet foglalt el Európa ötvösségében. Ezt bizonyítja a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása is. Egy évezred magyar ötvöskincseiből mutat be igényes válogatást, amely nagy sikert aratott az USA nagyvárosaiban, New Yorkban, Chicagóban, Houstonban, Indianapolisban, Millwooksban és Williamstownban. A magyarság pompaszeretetét még őshazájából, Keletről hozta magával, ötvöseink munkái vetekedtek az akkor világhírű arab és bizánci mesterek műveivel. Technikájukra, díszítőmotívumaikra erősen hatott a keleti (szasszanida) és később a bizánci művészet. Az ásatásokból előkerült fegyverek, ruhadíszek, mellkorongok, süvegcsúcsok, lószerszámveretek, tarsolylemezek, arany- és ezüstedények őrzik a honfoglalók páratlan művészetét. Szent István törvényben rendelte el, hogy minden tíz faluból álló közösség templomot építsen, a felszerelési tárgyakról a király, a könyvekről pedig a püspökség gondoskodjon. Nyersanyag bőven volt, mert Amerika felfedezéséig Magyarországon voltak Európa leggazdagabb nemesfém, főleg arany lelőhelyei. A nemesfémbányászat a XI. században királyi rendeletre indult meg. A kereszténység és vele a nyugati életforma átvétele a kézműipar fellendülését is magával hozta, miközben Keletről és Nyugatról egyaránt sok import ezüst és arany tárgy is került az országba, mely ugyancsak hatott az ötvösség fejlődésére. A mesterek elsősorban a királyi udvarban és a nagyobb egyházi központokban éltek. A megmaradt oklevelek, végrendeletek sok ötvösművet sorolnak fel, de történelmünk mostohasága miatt csupán töredékük maradt ránk, vagy került elő a föld mélyéből a kincsleletekben. A XIV. században, az Anjouk korában ötvösségünk új fénykora következett. Az Európa királyi udvaraiba küldött követek művészi ötvösremekeket vittek magukkal ajándékként, ékszereket, fegyvereket, kelyheket, ereklyetartókat, díszedényeket, melyek ma a nagy európai kincstárak féltve őrzött kincsei. A jellegzetes technika a sodronyzománc, melynek ismerete Olaszországból került hozzánk, de itt oly különleges pályát futott be, hogy európaszerte magyar zománcnak nevezték, és legszebb példányai is itt találhatók, vagy innen kerültek Európa nagy kincstáraiba. A kiállítás több példányt is bemutat a múzeum és a magyar katolikus egyház tulajdonából, kelyheket, kapocspárt, mellkeresztet. A mohácsi csatavesztés után az ötvösség központjai a Felvidéken és Erdélyen voltak. A XVI—XVII. században főleg a világi használatra készült edényeken követhető a nyugati életforma változásával kapcsolatos stílusváltás, a főúri udvartartás számára készült serlegekben, kupákban, talpas poharakban, címeres dísztányérsorozatokon, kannákon, melyek a protestáns egyházakba is elkerültek az ajándékozók révén. A reneszánsz művészet antikvitásból ihletett forma- és motívumvilága az edények gazdagon trébelt mitológiai jeleneteiben, de az ékszerek kialakításában is jelentkezett. A viselet kiegészítésére szolgáló násfák, forgók, nyakékek, díszövek, karkötők, gyűrűk fantasztikus gazdagságban készültek, gyöngyökkel, drágakövekkel, zománccal díszítve. A XVII. század második felében elsősorban Erdélyben alkalmazták a zománc új változatát, az erdélyinek nevezett, festett zománcot, amely főleg világi, ritkábban egyházi ötvöstárgyakon is szerepel. A XVII. század végétől a francia fejlődés válik irányadóvá Európa művészetében. A híres erdélyi ötvösök közül a brassói May dinasztia tagjai a Napkirály udvarában is megfordultak, magukkal hozva az új divatot, a szalagfonatos, kagylós díszítményt, mely a ruhadíszeken, ékszereken, s az edényeken is megjelent az új formákkal együtt. A törökök kiűzése után sok külföldi ötvös költözött az ország elnéptelenedett területeire, akik főleg az ellenreformáció fellendülő kegytárgyigényeit elégítették ki a barokk és a rokokó stílusirányzat jegyében. Közülük kevesen dolgoztak európai színvonalon, de a budai Reienpfalter Simon, a „tűzben pikturált”, festett zománcokat készítő lőcsei Szilassy János munkái az európai ötvösség legszebb darabjai közé tartoznak. A XIX. században a divat nyomán Párizsba, Londonba, Bécsbe járó arisztrokrácia ékszereit, edényeit e központokban szerezte be, az ötvösök a megerősödő polgári, nemesi rétegek számára dolgoztak. Pesten kialakultak a tőkeerős, már részben gépi technikával működő, manufaktúrajellegű ötvösműhelyek, mint a Prandtnereké, vagy Giergl Alajosé. A múlt század legnagyobb magyar ötvöse, a tragikus sorsú Szentpétery József, monumentális domborműveket is trédelt. Az ékszerviseletben nagy szerepet játszottak a díszmagyarhoz készített ruhatartozékok. A század második felében tért hódító neostílusok az egyházi kegytárgyakban, a századvégi szecesszió pedig főleg az ékszerekben jelentkezett. BRESTYÁNSZKY ILONA Mellbogár (17-ik század második fele) Kehely (1500-ból) Hétvégi melléklet Bokros János versei Bálványzat Nézd, ezek itt ama dirib-darab dolgok, téglák, cserepek, amiket felhordok kezed alá az állványzatra, te meg falazol, készre csinálod, s miközben megáld néped és családod, föllépegetsz a bálványzatra! Mementó Se lélekharang, se zsoltár, se gyászkocsi, se gyászhuszár, se bóbitás gyászló, utolsó felvonulásád hirdeti majd a fekete vállalati zászló, Isten Nemlétével a legfőbb gyóntató. A szánalom pillanatai Elég körülményes múltunk poros kamráiban kutatni a végtelen számú emlék között. De mindannyiunknak van néhány örök képe, amelyet sohasem felejtünk el, amely sohasem lesz valamelyik poros kamra felismerhetetlen lakója. A szánalom ritka pillanatai is ilyenek. Egy szokatlanul éles kép merült fel minap a tudatomban. Lehet, hogy már gimnazista is voltam, amikor szemem elé tárult az első közúti baleset. A háborút valami csoda folytán úgy éltem át, hogy egyetlen véres emberroncsot sem láttam saját szemeimmel. Csak egy akasztott embert látok karéjosan megbillenni egy nagyon magas lámpa vason, mintha az ég kellős közepén lebegett volna. De anyám egy hirtelen mozdulattal eltakarta előlem a jelenést, egy rémült kézrebbenéssel. S még valamit, mielőtt rátérnék arra a bizonyos balesetre. Amikor a Tisza partjáról Eger felé tartottunk lovas kocsival nagyapám halaskosaraival — hogy’ volt merszük elindulni a több mint negyven kilométeres útra, ma sem tudom felmérni, énbennem, gyerekben, persze a félelemnek még a csírája sem volt: az igazi kandot éltem át a messzehordó ágyúk torkolattűze láttán — a nemrégiben elnéptelenedő kerecsendi harcmezőn talán órák hosszáig sem kaptunk becsületes levegőt, mert töményen áradtáramlott minden irányból a dög- és hullaszag. A lovak rothadásnak indult gerince ki-kibukkant a frissen hányt rögök közül, s roncsolt sisakok jelezték a sebtében elföldelt katonák tetemét. Tájkép csata után, mondaná valaki a közhelyszöveget; igen, mondom én: tájkép. De azóta már számatalan, ennél, sokkal tragikusabb tájképet láttam filmeken, rekonstruáltam lelki szemeim előtt könyvekből, de ez maradt meg örökre az emlékezetemben. A legmélyebben. Tehát már benne jártam a kamaszkor fájdalmasan rejtelmes világában, amikor szemem elé került az első haldokló. Egy nálamnál csak néhány évvel idősebb fiatalember, aki motorkerékpárjával nekifutott a vas villanyoszlopnak. Földbegyökerezett lábbal, de mégis valamifélebéna apátiával szemléltem a hullámokat lökő mellkast, az orvost, aki egy pillanatra felemelte a vérben fürdő, leskalpolt fejbőrrel együtt a haláltusáját vívó, már alig evilági fejét. Furcsa bizsergést éreztem a gyomromban, a feltáruló legvégső titok céda lelepleződésének émelygését. Álltam tehetetlenül , mit is tehettem volna most én, egy gyermek egy szemlélő, a haldokló körüli ténykedések valahogy egy más közegben mozogtak, valósak is voltak, meg valótlanok is. Otthon el sem meséltem az „esetet”, mert az elmondást szentségtörésnek tisztátalanságnak éreztem volna. Titkolni való, természetellenes természetességnek. Egy szót sem szóltam senkinek. S most évtizedek távlatában is némi önmagamban fogva tartott szégyenérzettel elegyes lelkiismeretfurdalással nyomozgatom, hogy vajon miért nem öntött el hajdanán a szánalom. Vagy olyan erős volt az a szánalomérzés, hogy talán önmaga ellentétébe csapott át, a halál fatális tragikumának józanul hűvös szemléletébe. Ki tudná már ezt mélységében megmagyarázni. S talán a hideg zuhanyként reám zúduló néma rettenet tömte el otthon a közlési csatornámat? Hogy annál örvénylőbb mélységekbe ivódjék belém ez a jelenet a haldokló fiatalember utolsó sóhajával. Elfásult szomorúság, fakuló kíváncsiság, s legtöbbször a teljes tehetetlenség tudata kerti hatalmába, amikor hasonló jeleneteknek vagyok önkéntelen szemlélője, ahogy idősödöm. Az emberre magára is örökké leselkedő halál ezekben a pillanatokban máshol játssza kisded játékait. De egy másodpercre sem tudom azt érezni, hogy hál’ istennek nem énvelem történt a baleset. Mert minden baleset, minden emberpusztítás mindannyiunkkal történik. Mert mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, és esendők. Vagy csalóka játék az egész? Hiszen a halált is ugyanúgy fogyasztjuk naponként, mint az élelmet, ruhát és technikát. Nincs olyan napilap, folyóirat, amelyben ne tucatszám ötlene szemünkbe halálos kimenetelű baleset, tömegkatasztrófa, országégés, világrész robbanás. Mindenütt a pusztulás vesz bennünket körül, az újságokban, a moziban, a televízióban, ömlik ránk, méghozzá olyan mennyiségijén, hogy végső létdimeszszióként fogjuk már szinte fel. Valahogy már alig tudjuk materiális valóságnak felfogni, ölnek, kivégeznek, lemészárolnak, lebombáznak. De minek is sorolni. Nem az élet lesz az ember létállapota lassacskán, hanem a halál, amint mondottuk volt. Hozzászoktatnak bennünket a természetellenes állapothoz. A világ gonoszságainak lassan már nem kell alibit találnia önmaga védelmére. A természetellenes válik természetessé. Nehéz viselkedni még a kis halálok esetében is. Az ötéves kisfiút a szomszédból az országútra ráforduló autó ütötte el. Nincs rajta egy karcolás sem, egyetlen vértejt sem. Borzadállyal elegyes, kegyes jóindulattal egy krumplis zsákot kerekített valaki rá. Az egyik szomszédból előkerülő csontos, inas, cserzett bőrű, egyszálból földműves nagyapa, akinél nyaralt a városi gyerek, az odaérkezés bénítóan kínos pillanataiban automataként tűri felfelé az ingujját. Verekedni akar. De kit fog megverni? Hátborzongató és melodramatikus jelenet. A szomszéd autóst vagy a halott unokáját? Aki tényleg úgy fekszik az árokban, a fűben az oldalán kucorogva, mintha aludna — valaki kíváncsiságból fellebbenti a zsákot — mint egyetlen mozdulattal letaglózott, halálbaszelídült, áldozati állat. Félmeztelenül, klottgatyában. Újfent, tehetetlenségi nyomaték bénítja a lábamat és a tudatomat, mialatt figyelem tehetetlenül tébláboló embereket, a félmeztelen, maszatos kisfiút a zsák alatt az országút porától hirtelen megőszült füvön. Egy másik jelenet a sok közül. Fékez a vonat, csattognak a váltók. Még kéthárom perc és benn vagyunk az állomáson. Az utazás vége felé, a már-már megállni készülő szerelvényben gyakran kibukkan az emberből a rejlett, tudatalatti félelem, egyszerűen a megkönnyebülés: megúsztuk, mint már oly sokszor. Nem kerültünk bele a holnapi hírrovatba. A vonat rándul még egyet-kettőt, s egy őszhajú néni a lendülettől majdnem egyensúlyát veszti. Végre lenn vagyok a peronon. Most már szilárd talaj van a lábam alatt. De a hatodik érzékem azt súgja, hogy valami nincs rendben a vonat elején. A hangosabban és idegesebben felhangzó félmondatok, a csoportosuló emberek rosszat sejtetnek. Szalad egy vonatindító, sápadtan táblából a fiatal vonatvezető. Nem értem, mondja tétova szavakkal, a vonat felé szaladt. A motorkocsi alatt, egy vízszintes fémlap előtt egy idős, ballon kabátos férfi fekszik. Egy lába a fémlapon, másik alatta. A nadrágszárból hófehéren villan elő sovány lábszára. Szájából vércsík szivárog. Melle süllyed és emelkedik. Még él, de szeme csukva. Hirtelen olyan érzésem támad, hogy nem igaz ez az egész. Egyáltalán nem is tragédia az egész, csak egy amolyan jelenet, amit még sohasem láttunk, de már ezerszer betáplálták az agysejtjeinkbe. Vér is alig van. Nincsenek szétroncsolt emberi jagok. És ekkor megint hatalmába kerít az a bizonyos bénaságérzet. A tehetetlenség érzése. Egyesek azon sopánkodnak, hogy ki kellene emelni. A józanabbak helyrebillentik a nyugtalan segítőkészeket: először a rendőrnek kell jönnie. A hangosbemondó már hívja is az ügyeletest. Nem orvost hívnak, hanem ügyeletes rendőrt. Megvan persze mindennek a szolgálati útja. Az öregember, aki nyilvánvalóan szándékosan lépett a már fékező vonat alá, még mindig lélegzik. A vércsík folyik tovább. Egy mindenkire, de senkire sem tartozó jelenet. Jelenet az élet könyvéből. Álldogálunk bávatagon és cselekedni képtelenül. Egy embertársunk haldoklik a sínek között, s mi meg szemléljük mint egy színpadi jelenetet. Aztán elindulok a néma szánalom pillanatainak tehetetlenséget sugalló bénasága tudatában. Megelőztek, az irodában éppen a mentőkért telefonálnak. Senkin sem segíthettem. Statisztáltam az élet színpadán. DIENES OTTÓ .