Fejér Megyei Hírlap, 1993. február (49. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-04 / 29. szám

8. OLDAL FEJÉR MEGYEI HÍRLAP AZ OLVASÓ ÍRJA Kilenc válasz egy levélre A Fejér Megyei Hírlapban, Az olvasó írja rovatban január 28-án jelent meg Lenner Attiláné levele, A fiatalok helyzete még nehezebb címmel. Az írást olvasva többen is eljuttatták szerkesztőségünk­be véleményüket, amelyeket ezúttal adunk közre. Ezzel azonban lezártnak tekintjük a vitát. Szerényen, de szeretetben önéletrajzot nem akarok írni, de szeretném, ha nem értené félre, hogy a nyugdíjasok nem szeretik a fiatalo­kat. Talán minden nyugdíjasnak vannak gyermekei, unokái, úgy ahogy őnekik is vannak szülei, nagyszülei. Az írásban foglaltakra szeretnék rátérni. Amikor én — mi —, 25-40 évesek voltunk, biztosan nem ren­delkeztünk 10-12 ezer forintos össz­­keresettel. Szülésénél nem kaptunk 3 évet, hat hét után mentünk dolgoz­ni, alvó gyermekeinket vittük böl­csödébe, óvodába és hullán estünk be munkahelyünkre. Majd hazafele kezdtük élőről. Izgultunk, hogy gye­rekeink nem betegednek-e meg. Bi­zony mindegy, hogy hol, de dolgoz­nunk kellett. Ön írja, hogy gyermeke miatt nem tud bárhova elmenni, miből gondolja, hogy nekünk minden munka jó volt? Gyermekem a böl­csödei ruhák tisztítása miatt allergi­ás lett, így felmondtam állásom, há­rom évet otthon maradtam, mert saj­náltam, hogy sok gyógyszert kellett szednie. Az 1958-59-es évben abban a fél­cipőben jártam nyáron, amiben té­len. Miért? Nem volt rá pénzem, hogy nyárit vegyek. Teknőben, kéz­zel mostam, albérleti lakásunkat nyögtük, az udvarról hoztam a vizet. Televíziónk nem volt, csak egy rádi­ónk, egész fiatalságunk szórakozá­sa, hogy a könyvtárból hoztunk könyveket olvasni. Amikor elérkeztek nyugdíjas é­­veink, elértünk egy középszintet. Nyugdíj felett 5-10 év után kezdhet­tünk mindent élőről beruházni. Tönkrement az első kiadású mosó­gép, centrifuga, hűtőgép, vasaló, a televízióról már nem is beszélve. Nem utolsó sorban írom, hogy nem „elégedetlenkedem”, az ön szavai­val élve, de már én sem tudok a fenti háztartási gépek nélkül élni. Talán azért, mert 40 évet folyamatosan — 3 év kivételével — ledolgoztam, megbetegedtem, ennyire tellett. Szeretném azért megnézni az ön körülményeit, divatos ruháit, társa­sági életét és összehasonlítani az akkor annyi évesekével és a mostani nyugdíjasokéval. Gondolom, ami tőlünk telhet, mi mindent elkövettünk, hogy jobb legyen, és reméljük elkövetkezik az az idő is. Ezért próbáljuk fiatalok és öregek egymást elviselni, hisz a fia­taloké a jövő, de azért élve mi sem temetkezhetünk a föld alá. Van egy 35 éves lányom, aki nyolc éve egyedül neveli tízéves fi­át. Volt munkanélküli is, újsághirde­tés útján talált munkahelyet. Plusz hét évet tanulta a szakmáját, jelenleg nem abban a munkakörben dolgo­zik, de dolgozik becsületesen, amit elismernek, szorgalmát jutalmaz­zák. Nem panaszkodik, de nem is e­­légedett. Kisfiára semmi kedvez­ményt a törvényes kereteken kívül nem kapott. Hát így is lehet élni, sze­rény keretek között, de szeretetben, bízva. Ha bízunk egy jobb jövőben, könnyebben viseljük el egymást — egymásért. Bízzunk tovább abban is, akik a jobb életünkért fáradoznak, tudják mit csinálnak. H.L-né Székesfehérvár azért is a nyugdíjast lehet hibáztat­ni? Az egyedülállók problémájával őszintén együttérzek, de, ha statisz­tikai adatokat ismerném, biztosra veszem, hogy a nyugdíjasok sokkal többen vannak sajnos egyedülál­lók. Ha Ön és kortársai is átéltek vol­na egy világháborút, az ország új­jáépítésében is kivették volna ré­szüket, megéltek volna egy forra­dalmat, akkor talán jogos lenne „felszólítani” a nyugdíjas korosz­tályt, hogy maradjon csendben, még jobban mint ezidáig, mert a másik korosztály így kívánja és így tartja ildomosnak. Részemről tisz­telettel adózom annak a korosztály­nak, ahova tartozom, mert legtöbb­je ledolgozta a 35-40 évét tisztes­séggel, becsülettel és akiknek ál­mukban sem jutott eszükbe, hogy az előző nyugdíjas korosztályt kri­tikával illesse. K.L-né Székesfehérvár Mi még változtathatunk Én magam 31 éves vagyok és mélyen felháborított, ahogy Len­ner Attiláné minősítette és vádolta a nyugdíjasokat. Elfelejti, hogy azért kapnak a nyugdíjasok ked­vezményeket, mivel egy élet mun­kája — 35-40 év — van mögöttük. Kíváncsi lennék majd véleményé­re akkor is, ha ő lesz nyugdíjas, ma­rad-e ugyanezen az állásponton? Akkor majd a fiatalok kit tesz­nek felelőssé azokért a hibákért, a­­melyeket esetleg a mi korosztá­lyunk követett el? Ahhoz mit szól­na? Felelőtlenül vádolni egy ko­rosztályt akkor sem szabad, ha sajnos nehéz a fiatalok — 25-40 é­­vesek, ahogy írja — helyzete. De talán ez a korosztály még változtathat saját helyzetén, reális és objektív gondolkodásmóddal, konkrét tettekkel, és nem úgy, ahogy ő tesz az őt felnevelő ko­rosztállyal szemben. Gondoljon a szüleire, akik talán nyugdíjasok — bár ezt nem tudhatom — és nem 10-12 ezer forint a nyugdíjuk, ha­nem 35-40 év munkája után 5-7 ezer forint, így talán megérthető, miért van nyugdíjasbérlet és egyéb kedvezmény. Gondoljon arra, hogy mi korosztályunk is — talán — lesz nyugdíjas és hogy milyen anyagi körülmények között, az va­lóban a most 25-40 éveseken fog múlni. Szabó István Székesfehérvár Mindenkinek nehéz átvészelni Milyen jogon jelenti ki a levél­író, hogy a nyugdíjas korosztályt lehet elmarasztalni — tisztelet a ki­vételnek — a mostani nehéz anyagi helyzetért? Ne értse félre, nem ér­zem magam érintve, mert sem az e­­lőző sem a jelen helyzetben politi­kailag nem voltam és nem vagyok elkötelezve, tehát semleges pályán állok. Ennélfogva nyugdíjas társa­im nevében is visszautasítom az Ön egyoldalú állításait. Meghökkentő kicsinyességre vall, olyan tényezőkre hivatkozni, mint a nyugdíjasbérlet, kedvezmé­nyes vásárlás és egyéb juttatások. Ezek bagatell összegek, ahhoz ké­pest, amit az ön korosztálya meg­kap, mint szociális juttatásokat, a­­mit egyébként helyesnek találok. Annyit mégis megemlítenék, hogy a mi korosztályunk segítségével hozta létre az elmúlt időszak ezeket a szociális lehetőségeket, például a bölcsődéket, napköziket, díjtalan továbbtanulást, a felnőttek és az if­júság kedvezményes üdültetését. A meggondolatlanul kritizált nyugdí­jas korsztály is hozzájárult mind­ezen kedvezményekhez, éveken keresztül, egyhavi bérével, „béke­kölcsön” formájában. Helytelen szemléletnek tartom, hogy csak az Ön korosztályának helyzetét véli kritikusnak, szerin­tem a pályakezdőktől kezdve min­den korosztálynak nehéz átvészel­ni a mai gazdasági helyzetet, bele­értve a nyugdíjasokat is. Többség­ben azok az idősek, akik 15-20 éve mentek nyugdíjba, s nem kell kom­mentárt fűzni hozzá, milyen a szo­ciális helyzetük. Hivatkozik levelében korosztá­lya anyagi helyzetére, nem vita­tom, hogy nehéz lehet, de értesülé­sem szerint ebben az évben a mun­kavállalók bérfejlesztése 23 száza­lék lesz, míg a nyugdíjasoké 14 százalék, az is két részletben. Re­mélem nem gondolja komolyan, ha a munkáltató nem fejleszt bért. TÁRSADALOM 1993. FEBRUÁR 4. CSÜTÖRTÖK Nem a nyugdíjas hibás Szeretném felhívni a levélíró fi­gyelmét, mi 30-40 évet dolgoztunk azért, hogy keserves munkánkért 9-10 ezer forint nyugdíjat kapjunk. Ám úgy látszik, némelyek ezt is sajnálják. Jómagam 35 és fél évet dolgoz­tam, szültem három gyermeket és becsülettel fel is neveltem őket. Pe­dig akkoriban a terhességi segély csak három hónap volt, nem volt se gyes, se gyed. De mi nem is azt sír­juk vissza. Három hónap után el kellett mennem dolgozni és hogy szoptat­ni tudjam gyermekemet, egy böl­csödében vállaltam munkát. Negy­venkét gyermekre mostam pelen­kát, tizenkét felnőttre köpenyt. Mindezt egyedül, kézzel. A férjem katona volt, semmi támogatást nem kaptam, igaz nem is kértem. Tisztelt hölgyem! Az én korosz­tályomnak semmi köze hozzá, hogy most ilyen sanyarúan élünk. Talán ezt azokon kellene számon­kénti, akik most is egy hónapra több fizetést vesznek fel, mint az én két-három évi nyugdíjam együtt­véve. Ezért ne a nyugdíjasokat hi­báztassák, hanem a vezetőket, akik ezt félremagyarázva, valótlant állí­tanak. Víghné Mi sem tudunk segíteni már A különös eszmefuttatás utolsó mondataival kezdem, mely szerint azért, ami most van, azért nem a fiata­labb, hanem a nyugdíjas korsztály te­het és tisztelet a kivételnek. Ha tény­leg tisztelné a kivételt, akkor ez csak­nem két és félmillió nyugdíjasra vo­natkozna. Mert talán arról hallott, hogy pár ezer csalhatatlannak hitt po­litikus, és híres, hírhedt gazdasági tu­dós juttatta az országot ilyen nyomo­rúságba. Tehát, ha tisztelné a kivételt, nem próbálna meg lebeszélni minket arról ami 40-45 éves munkában eltöltött nehéz év után járna nekünk. Nem ké­rünk mi mást, csak a tisztességes munkánk után járó szerény megélhe­tést. Néhány nyilatkozatot már hallot­tunk, „főokosoktól”, volt olyan, aki a jobb sorsot 4-6 év elteltével tartja reá­lisnak, de olyan nyilatkozóról is tu­dok, aki 8-10 év múlva képzel el vala­miféle jobb életet. Annak a 65-70 é­­ves nyugdíjasnak, aki az ország új­jáépítéséből is kivette részét és már többféle betegség is gyötri, nem biz­tos, hogy van 6-8 éve hátra. Ha a fiatalabb generációból vala­kinek jogos követelése lenne, mi biz­tosan nem torpedóznánk meg. Mert ismerjük a fiatalok és középkorúak problémáját és elhihetik, hogy ha mi merjük kérni ami megilleti bennün­ket, azt nem csak magunkért tesszük. Mert az nagyon fáj nekünk, ha nem tudunk, vagy egyre kevesebbet tudunk adni unokáinknak. Miképpen az is, ha gyermekünk — bármilyen spórolós — átmeneti támogatást tő­lünk remélne, de mi sem tudunk segí­teni már. Ry Mór Téves célpont Olvasom L.-né levelét a csü­törtöki Hírlapban, sorról sorra rossz kedvűbben. Azt írja, a nyugdíjasoknak címezve, hogy sok fiatal, de már családos em­ber, még az időseknél is nehe­zebb helyzetben van. És nekik nincs ilyen-olyan nyugdíjas ked­vezmény, annyiból kell valaho­gyan kijönniük hónapról hónap­ra, amennyi az 10-12 ezer forin­tos fizetésből, segélyből jut. De, folytatja, ők mégsem elégedet­lenkednek, ahogy a nyugdíjasok teszik. Akik egyébként is csak azt eszik, amit maguknak főztek, hiszen az ő korosztályuk vitte romlásba — tisztelet a kivétel­nek! — az országot. Szomorú és elszomorító sza­vak. Hiszen való igaz, kevesek­nek adatik meg manapság Ma­gyarországon európai módon, de legalább különösebb gondoktól mentesen élni. És nagyon — na­gyon sovány vigasz, ha az egyál­talán, hogy közöttünk még nehe­zebb az élet, hogy szomszéd­jaink legtöbbje még ezt a keveset is irigyelhetné tőlünk. Mert ná­lunk legalább nem egészen re­ménytelen ügy a valamikori csatlakozás a módosabb, boldo­gabb Európa Házhoz. Tudjuk, a remény, ez a csalfa jószág, sok mindenen átsegít. Jó hinni, hogy a szűk esztendők úgyis elmúlnak egyszer, csupán kitartás, türelem dolga az egész. Szerencsés esetben úgy öt-tíz, legföljebb 15 éven belül aligha­nem mi is eljuthatunk oda, ahol most a miénkhez hasonló vajú­dáson átment spanyolok, portu­gálok vagy görögök tartanak. Én is abban bízom, hogy ez nem hiú ábránd, hanem reális lehetőség. Nem sokkal múltam 40, papír­forma szerint kis szerencsével megérhetem a jobb időket. Ara ha szüleink korosztályá­ra, a mai nyugdíjas nemzedékre gondolok, derűlátásom egycsa­­pásra elpárolog. Nekik ugyan mit tartogatnak a következő é­­vek az öregség terhein felül? Bár tévednék, de attól tartok, nem túl sok jót. Alighanem tovább inflá­lódó nyugdíjat, még drágább gyógyszereket és orvosi ellátást, még több kuporgatást, még szí­­vósabb türelmet. És hogy még ráadásul ők tehetnek nyomorú­ságukról?! Kibírták Horthyt, Rákosit, a csak színleg kiegyensúlyozott, a valóságban nagyon is kelká­­posztaszagú, a maga képmutatá­sában egyre utálatosabb Kádár­­korszakot, a háborút, az újjáépí­tést, a nagy kussolások idősza­kait, a lazább hetvenes évekre rákövetkező csalódást, és a tete­jébe most a rendszerváltás min­den nyűgét-keservét és nyakuk­ba zúdította a sors. Ugyan mi közük volt — kevesek kivételé­vel! — az egész disznósághoz?! Asszonyom, én nagyon meg­értem Önt, amiért elkeseredett. De talán belátja, igen szerencsét­lenül, borzasztóan igazságtala­nul választott célpontot. — posch — Több nemzedék együtt Ms nyugdíjasok tudatában va­gyunk, hogy a középkorosztályok vi­selik a legnagyobb terheket, gyer­mekeket nevelnek, iskoláztatják, i­­dősebb szüleiket támogatják, tör­lesztő részleteket fizetnek stb. Ezen kívül ki vannak téve a munkanélküli­ségnek, a perspektívátlanságnak, ag­gódnak gyermekeik jövőjéért. Mind­ez a nyugdíjasokat is nyomasztja, hi­szen gyermekeik, unokáik jövőjéről van szó. Itt több nemzedék együttéléséről, egymás megértéséről, támogatásáról lehet szó, de semmiféle vádaskodás nem viszi előre az ügyet. Nem cél­szerű a kb. 2,7 millió nyugdíjast fele­lőssé tenni a jelenleg kialakult hely­zetért. A nyugdíjas korosztályok az elmúlt 45 év alatt áldozatos, felelős­ségteljes munkát végeztek, rossz é­­­etkörülmények között, és komoly értékeket hoztak létre, melyeket bil­liókban lehet kifejezni! Csak néhány kérdés emlékezte­­tésként: 1945-ben az ország romok­ban hevert, vagyonának 70-80%-a tönkrement, a lakosság 10%-a el­pusztult a háborúban és a gettókban. A lakosság többsége még a 6. általá­nos iskolát sem tudta elvégezni. Az országnak nem volt egy normális út­hálózata, a lakosság komfortnélküli vizes lakásokban lakott, tombolt a munkanélküliség, az éhezés, a haj­léktalanság. Mi az, amit létrehoz­tunk, ha csak közelebbről Fejér me­gyét vizsgáljuk, akkor is komoly ér­tékekről tudunk számot adni, semmi okunk a szégyenkezésre. Gondoljon csak bele, hogy mi az elmúlt időszakban a végzett 30-40 é­­ves munkánk bérének csak töredékét kaptuk kézhez, a többi ment a nagy­kalapba, amiből most a középosztály is részesül. Bizakodtunk abban, hogy öregségünkre nem jutunk kol­dusbotra, könyöradományra. Vajon ezek után még miben bízzunk és re­ménykedjünk, talán abban, hogy ol­csóbb lesz a temetkezés! Hiszen a nyugdíjasok még a törvényben meg­határozottaknál is alacsonyabb nyugdíjban részesülnek 1993-ban, ha a 17%-os inflációs rátát veszük csak figyelembe a 14%-os emelés, mindössze csak 9,6%-ot jelent, ez annyira lesz elég, ami biztosítja az újabb és újabb adóterhek (ált. forgal­mi adó stb.) elviselését. Különböző ideológiák szerint az emeléseket is degresszívan hajtják végre, nem veszik figyelembe a le­dolgozott éveket és befizetett társa­dalmi biztosítást. Ha az elmúlt há­rom év infláció hatását vizsgáljuk, akkor ez a hatás a statisztikai adatok­nál (35%, 23%, 17%) a nyugdíjas és egyéb rétegeket többszörösen nega­tívan érinti. Hiszen az élelmiszerek, energia szolgáltatások ára 3,4,5,10-szeresé­­re növekedtek. Még csak annyit, a nyugdíjasok zömének nincs lehető­sége egészségi és egyéb okok miatt más kereső foglalkozásra. Az állami vagyont a fejük felett, beleszólásuk nélkül adják el a külföldi tőkéseknek és azoknak, akik közel vannak a ha­talomhoz. Ne haragudjon, de a cik­kemmel nem kívántam megbántani. id. Borzok Károly Nekünk nincs munka A nyugdíjasokat ért vádakat sze­retném visszautasítani, sok száz vagy ezer kisnyugdíjas nevében. Úgy veti fel a kérdést, hogy mindig panaszkodnak a nyugdíjasok, pedig a mi korosztályunk (persze hozzá­tette, hogy tisztelet a kivételnek) te­het róla, hogy így élünk, ilyen hely­zetben vagyunk. Nem értünk vele e­­gyet, mert a sok kisnyugdíjas ledol­gozta a maga 25-40 évét becsülettel, kétszer építettük újjá az országot, sem gyes, sem gyed nem volt. Most aránylag szép családi pótlékot is kapnak. Ne sajnálja a kisnyugdíjasoktól a megdolgozott, de nagyon szokszor 7—8 ezer havi nyugdíjat. (Ha van lakása esetleg) alig marad a megél­hetésre, mire a rezsit kifizeti. Ez a ház ahol lakom (albérletben) tele van kisnyugdíjasokkal, és van nem egy, aki bizony nyugdíj előtt már csak igen nagy odafigyeléssel tudja kis pénzét beosztani. Idősek, betegek, nem sokat köz­lekednek, igazi olcsó bolt nincs a közelben. De tudomásom szerint a nyugdíj mellett nem igen helyez­kednek el, mert a fiatal munkanél­küliek kapnak, ha van egyáltalán munkahely! Tisztelt asszonyom! Nem a nyugdíjasok tehetnek róla, hogy sokszor 48 Ft-os dobozos tej van csak a boltban, és a kenyér ára is az egekig megy már fel. Én magam is havi 600 Ft átlag­gyógyszert sze­dek, mert cukor, szív és izületi beteg vagyok. Segélyekért nem folyamo­dok, mert még mindez mellett a nyugdíjam, ami nem egetverő, de i­­gyekszem beosztani. 25 évet dol­goztam, rokkantnyugdíjas vagyok és 5 évet, amit fiatal lánykoromban mint mezőgazdasági munkás dol­goztam, nem is számoltak be, mert az uraság, nem jelentett be az OTI- ba. Nem kívánom, hogy ha 30 évet ledolgozik majd önnek is szemrehá­nyást tegyenek. Tegyen azoknak, akik felveszik az országgyűlésben a 100-150 ezer forintot (de miért?). Sokszor határozatképtelenek, új­ságot olvasnak! De a munkás érde­keit, ha arról szó van, nemigen kép­viselik!!! Aki szól rólunk, azokat is lesza­vazzák! De remélem a következő választásokon, tudjuk, hogy hova adjuk a szavazatunkat. F. Mihályné Kisemberek maradunk Mi valóban nem vagyunk huszon­évesek, és nem a mai kor gyermekei, de ép úgy meg kell küzdenünk az é­­lettel, mint bárki másnak. Elmondom még, hogy korosztályom már har­madszor éli át a hasonló nehéz időket. 1930 előtt még ifjan, 1945 után és most. Gyermeket is neveltünk köz­ben. Közülünk volt, ki a harcmezőn maradt és ismeretlen helyen nyug­szik. Gyermeke még virágot sem tud sírjára tenni. A kis nyugdíjból nekünk is meg kell vásárolni az élelmet stb. Ottho­nunkat a Rákosi-korszakban államo­sították és elvették. Újra kellett vásá­rolni, hogy mekkora kamatra, az mel­lékes. Nyugdíjas bérletet már alig­­alig használunk, mert az idő eljárt felettünk, és erőnk alábbhagyott. Tudom, hogy önöknek is nehéz megküzdeni az élettel, és vannak ne­hézségeik, de ennek ellenére a legna­gyobb lelketlenség azt írni, hogy a mi korosztályunk a felelős a nehézsége­kért, hogy mi tehetünk róla. (Így le­hetne Géza nagyfejedelmet is hibáz­tatni, mert ő hozott bennünket a Kár­pátmedencébe.) Azt írja, hogy nyug­díj mellett van munkalehetőség. Hát az csak volt. Én 43 évet dolgoztam, mint tényleges, és vagy 8 évet még nyugdíjasként. Ha lehetőség lesz rá próbáljon meg 50 év aktív munka u­­tán újra dolgozni, és mindent élőről kezdeni. Nem tudom, hogy milyen meggondolatlan indulat, vagy irigy­ségbe menő elkeseredettség vitte i­­lyen tartalmú levél megfogalmazásá­ra, de hadd közöljem, hogy mi min­dig kisemberek maradunk, és nem mirajtunk múlik az életszínvonal megalkotása. Kicsit megfontoltabb­­nak kell lennie, ha kritikát akar gya­korolni, mert majd az utókor önről nyilatkozik hasonló módon. P.I. Az e helyütt megjelentetett írások egyéni véleményeket tükröznek, azok tartalmával a szerkesztőség nem feltétle­nül ért mindenben egyet.

Next