Fejér Megyei Hírlap, 1993. február (49. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-04 / 29. szám
8. OLDAL FEJÉR MEGYEI HÍRLAP AZ OLVASÓ ÍRJA Kilenc válasz egy levélre A Fejér Megyei Hírlapban, Az olvasó írja rovatban január 28-án jelent meg Lenner Attiláné levele, A fiatalok helyzete még nehezebb címmel. Az írást olvasva többen is eljuttatták szerkesztőségünkbe véleményüket, amelyeket ezúttal adunk közre. Ezzel azonban lezártnak tekintjük a vitát. Szerényen, de szeretetben önéletrajzot nem akarok írni, de szeretném, ha nem értené félre, hogy a nyugdíjasok nem szeretik a fiatalokat. Talán minden nyugdíjasnak vannak gyermekei, unokái, úgy ahogy őnekik is vannak szülei, nagyszülei. Az írásban foglaltakra szeretnék rátérni. Amikor én — mi —, 25-40 évesek voltunk, biztosan nem rendelkeztünk 10-12 ezer forintos összkeresettel. Szülésénél nem kaptunk 3 évet, hat hét után mentünk dolgozni, alvó gyermekeinket vittük bölcsödébe, óvodába és hullán estünk be munkahelyünkre. Majd hazafele kezdtük élőről. Izgultunk, hogy gyerekeink nem betegednek-e meg. Bizony mindegy, hogy hol, de dolgoznunk kellett. Ön írja, hogy gyermeke miatt nem tud bárhova elmenni, miből gondolja, hogy nekünk minden munka jó volt? Gyermekem a bölcsödei ruhák tisztítása miatt allergiás lett, így felmondtam állásom, három évet otthon maradtam, mert sajnáltam, hogy sok gyógyszert kellett szednie. Az 1958-59-es évben abban a félcipőben jártam nyáron, amiben télen. Miért? Nem volt rá pénzem, hogy nyárit vegyek. Teknőben, kézzel mostam, albérleti lakásunkat nyögtük, az udvarról hoztam a vizet. Televíziónk nem volt, csak egy rádiónk, egész fiatalságunk szórakozása, hogy a könyvtárból hoztunk könyveket olvasni. Amikor elérkeztek nyugdíjas éveink, elértünk egy középszintet. Nyugdíj felett 5-10 év után kezdhettünk mindent élőről beruházni. Tönkrement az első kiadású mosógép, centrifuga, hűtőgép, vasaló, a televízióról már nem is beszélve. Nem utolsó sorban írom, hogy nem „elégedetlenkedem”, az ön szavaival élve, de már én sem tudok a fenti háztartási gépek nélkül élni. Talán azért, mert 40 évet folyamatosan — 3 év kivételével — ledolgoztam, megbetegedtem, ennyire tellett. Szeretném azért megnézni az ön körülményeit, divatos ruháit, társasági életét és összehasonlítani az akkor annyi évesekével és a mostani nyugdíjasokéval. Gondolom, ami tőlünk telhet, mi mindent elkövettünk, hogy jobb legyen, és reméljük elkövetkezik az az idő is. Ezért próbáljuk fiatalok és öregek egymást elviselni, hisz a fiataloké a jövő, de azért élve mi sem temetkezhetünk a föld alá. Van egy 35 éves lányom, aki nyolc éve egyedül neveli tízéves fiát. Volt munkanélküli is, újsághirdetés útján talált munkahelyet. Plusz hét évet tanulta a szakmáját, jelenleg nem abban a munkakörben dolgozik, de dolgozik becsületesen, amit elismernek, szorgalmát jutalmazzák. Nem panaszkodik, de nem is elégedett. Kisfiára semmi kedvezményt a törvényes kereteken kívül nem kapott. Hát így is lehet élni, szerény keretek között, de szeretetben, bízva. Ha bízunk egy jobb jövőben, könnyebben viseljük el egymást — egymásért. Bízzunk tovább abban is, akik a jobb életünkért fáradoznak, tudják mit csinálnak. H.L-né Székesfehérvár azért is a nyugdíjast lehet hibáztatni? Az egyedülállók problémájával őszintén együttérzek, de, ha statisztikai adatokat ismerném, biztosra veszem, hogy a nyugdíjasok sokkal többen vannak sajnos egyedülállók. Ha Ön és kortársai is átéltek volna egy világháborút, az ország újjáépítésében is kivették volna részüket, megéltek volna egy forradalmat, akkor talán jogos lenne „felszólítani” a nyugdíjas korosztályt, hogy maradjon csendben, még jobban mint ezidáig, mert a másik korosztály így kívánja és így tartja ildomosnak. Részemről tisztelettel adózom annak a korosztálynak, ahova tartozom, mert legtöbbje ledolgozta a 35-40 évét tisztességgel, becsülettel és akiknek álmukban sem jutott eszükbe, hogy az előző nyugdíjas korosztályt kritikával illesse. K.L-né Székesfehérvár Mi még változtathatunk Én magam 31 éves vagyok és mélyen felháborított, ahogy Lenner Attiláné minősítette és vádolta a nyugdíjasokat. Elfelejti, hogy azért kapnak a nyugdíjasok kedvezményeket, mivel egy élet munkája — 35-40 év — van mögöttük. Kíváncsi lennék majd véleményére akkor is, ha ő lesz nyugdíjas, marad-e ugyanezen az állásponton? Akkor majd a fiatalok kit tesznek felelőssé azokért a hibákért, amelyeket esetleg a mi korosztályunk követett el? Ahhoz mit szólna? Felelőtlenül vádolni egy korosztályt akkor sem szabad, ha sajnos nehéz a fiatalok — 25-40 évesek, ahogy írja — helyzete. De talán ez a korosztály még változtathat saját helyzetén, reális és objektív gondolkodásmóddal, konkrét tettekkel, és nem úgy, ahogy ő tesz az őt felnevelő korosztállyal szemben. Gondoljon a szüleire, akik talán nyugdíjasok — bár ezt nem tudhatom — és nem 10-12 ezer forint a nyugdíjuk, hanem 35-40 év munkája után 5-7 ezer forint, így talán megérthető, miért van nyugdíjasbérlet és egyéb kedvezmény. Gondoljon arra, hogy mi korosztályunk is — talán — lesz nyugdíjas és hogy milyen anyagi körülmények között, az valóban a most 25-40 éveseken fog múlni. Szabó István Székesfehérvár Mindenkinek nehéz átvészelni Milyen jogon jelenti ki a levélíró, hogy a nyugdíjas korosztályt lehet elmarasztalni — tisztelet a kivételnek — a mostani nehéz anyagi helyzetért? Ne értse félre, nem érzem magam érintve, mert sem az előző sem a jelen helyzetben politikailag nem voltam és nem vagyok elkötelezve, tehát semleges pályán állok. Ennélfogva nyugdíjas társaim nevében is visszautasítom az Ön egyoldalú állításait. Meghökkentő kicsinyességre vall, olyan tényezőkre hivatkozni, mint a nyugdíjasbérlet, kedvezményes vásárlás és egyéb juttatások. Ezek bagatell összegek, ahhoz képest, amit az ön korosztálya megkap, mint szociális juttatásokat, amit egyébként helyesnek találok. Annyit mégis megemlítenék, hogy a mi korosztályunk segítségével hozta létre az elmúlt időszak ezeket a szociális lehetőségeket, például a bölcsődéket, napköziket, díjtalan továbbtanulást, a felnőttek és az ifjúság kedvezményes üdültetését. A meggondolatlanul kritizált nyugdíjas korsztály is hozzájárult mindezen kedvezményekhez, éveken keresztül, egyhavi bérével, „békekölcsön” formájában. Helytelen szemléletnek tartom, hogy csak az Ön korosztályának helyzetét véli kritikusnak, szerintem a pályakezdőktől kezdve minden korosztálynak nehéz átvészelni a mai gazdasági helyzetet, beleértve a nyugdíjasokat is. Többségben azok az idősek, akik 15-20 éve mentek nyugdíjba, s nem kell kommentárt fűzni hozzá, milyen a szociális helyzetük. Hivatkozik levelében korosztálya anyagi helyzetére, nem vitatom, hogy nehéz lehet, de értesülésem szerint ebben az évben a munkavállalók bérfejlesztése 23 százalék lesz, míg a nyugdíjasoké 14 százalék, az is két részletben. Remélem nem gondolja komolyan, ha a munkáltató nem fejleszt bért. TÁRSADALOM 1993. FEBRUÁR 4. CSÜTÖRTÖK Nem a nyugdíjas hibás Szeretném felhívni a levélíró figyelmét, mi 30-40 évet dolgoztunk azért, hogy keserves munkánkért 9-10 ezer forint nyugdíjat kapjunk. Ám úgy látszik, némelyek ezt is sajnálják. Jómagam 35 és fél évet dolgoztam, szültem három gyermeket és becsülettel fel is neveltem őket. Pedig akkoriban a terhességi segély csak három hónap volt, nem volt se gyes, se gyed. De mi nem is azt sírjuk vissza. Három hónap után el kellett mennem dolgozni és hogy szoptatni tudjam gyermekemet, egy bölcsödében vállaltam munkát. Negyvenkét gyermekre mostam pelenkát, tizenkét felnőttre köpenyt. Mindezt egyedül, kézzel. A férjem katona volt, semmi támogatást nem kaptam, igaz nem is kértem. Tisztelt hölgyem! Az én korosztályomnak semmi köze hozzá, hogy most ilyen sanyarúan élünk. Talán ezt azokon kellene számonkénti, akik most is egy hónapra több fizetést vesznek fel, mint az én két-három évi nyugdíjam együttvéve. Ezért ne a nyugdíjasokat hibáztassák, hanem a vezetőket, akik ezt félremagyarázva, valótlant állítanak. Víghné Mi sem tudunk segíteni már A különös eszmefuttatás utolsó mondataival kezdem, mely szerint azért, ami most van, azért nem a fiatalabb, hanem a nyugdíjas korsztály tehet és tisztelet a kivételnek. Ha tényleg tisztelné a kivételt, akkor ez csaknem két és félmillió nyugdíjasra vonatkozna. Mert talán arról hallott, hogy pár ezer csalhatatlannak hitt politikus, és híres, hírhedt gazdasági tudós juttatta az országot ilyen nyomorúságba. Tehát, ha tisztelné a kivételt, nem próbálna meg lebeszélni minket arról ami 40-45 éves munkában eltöltött nehéz év után járna nekünk. Nem kérünk mi mást, csak a tisztességes munkánk után járó szerény megélhetést. Néhány nyilatkozatot már hallottunk, „főokosoktól”, volt olyan, aki a jobb sorsot 4-6 év elteltével tartja reálisnak, de olyan nyilatkozóról is tudok, aki 8-10 év múlva képzel el valamiféle jobb életet. Annak a 65-70 éves nyugdíjasnak, aki az ország újjáépítéséből is kivette részét és már többféle betegség is gyötri, nem biztos, hogy van 6-8 éve hátra. Ha a fiatalabb generációból valakinek jogos követelése lenne, mi biztosan nem torpedóznánk meg. Mert ismerjük a fiatalok és középkorúak problémáját és elhihetik, hogy ha mi merjük kérni ami megilleti bennünket, azt nem csak magunkért tesszük. Mert az nagyon fáj nekünk, ha nem tudunk, vagy egyre kevesebbet tudunk adni unokáinknak. Miképpen az is, ha gyermekünk — bármilyen spórolós — átmeneti támogatást tőlünk remélne, de mi sem tudunk segíteni már. Ry Mór Téves célpont Olvasom L.-né levelét a csütörtöki Hírlapban, sorról sorra rossz kedvűbben. Azt írja, a nyugdíjasoknak címezve, hogy sok fiatal, de már családos ember, még az időseknél is nehezebb helyzetben van. És nekik nincs ilyen-olyan nyugdíjas kedvezmény, annyiból kell valahogyan kijönniük hónapról hónapra, amennyi az 10-12 ezer forintos fizetésből, segélyből jut. De, folytatja, ők mégsem elégedetlenkednek, ahogy a nyugdíjasok teszik. Akik egyébként is csak azt eszik, amit maguknak főztek, hiszen az ő korosztályuk vitte romlásba — tisztelet a kivételnek! — az országot. Szomorú és elszomorító szavak. Hiszen való igaz, keveseknek adatik meg manapság Magyarországon európai módon, de legalább különösebb gondoktól mentesen élni. És nagyon — nagyon sovány vigasz, ha az egyáltalán, hogy közöttünk még nehezebb az élet, hogy szomszédjaink legtöbbje még ezt a keveset is irigyelhetné tőlünk. Mert nálunk legalább nem egészen reménytelen ügy a valamikori csatlakozás a módosabb, boldogabb Európa Házhoz. Tudjuk, a remény, ez a csalfa jószág, sok mindenen átsegít. Jó hinni, hogy a szűk esztendők úgyis elmúlnak egyszer, csupán kitartás, türelem dolga az egész. Szerencsés esetben úgy öt-tíz, legföljebb 15 éven belül alighanem mi is eljuthatunk oda, ahol most a miénkhez hasonló vajúdáson átment spanyolok, portugálok vagy görögök tartanak. Én is abban bízom, hogy ez nem hiú ábránd, hanem reális lehetőség. Nem sokkal múltam 40, papírforma szerint kis szerencsével megérhetem a jobb időket. Ara ha szüleink korosztályára, a mai nyugdíjas nemzedékre gondolok, derűlátásom egycsapásra elpárolog. Nekik ugyan mit tartogatnak a következő évek az öregség terhein felül? Bár tévednék, de attól tartok, nem túl sok jót. Alighanem tovább inflálódó nyugdíjat, még drágább gyógyszereket és orvosi ellátást, még több kuporgatást, még szívósabb türelmet. És hogy még ráadásul ők tehetnek nyomorúságukról?! Kibírták Horthyt, Rákosit, a csak színleg kiegyensúlyozott, a valóságban nagyon is kelkáposztaszagú, a maga képmutatásában egyre utálatosabb Kádárkorszakot, a háborút, az újjáépítést, a nagy kussolások időszakait, a lazább hetvenes évekre rákövetkező csalódást, és a tetejébe most a rendszerváltás minden nyűgét-keservét és nyakukba zúdította a sors. Ugyan mi közük volt — kevesek kivételével! — az egész disznósághoz?! Asszonyom, én nagyon megértem Önt, amiért elkeseredett. De talán belátja, igen szerencsétlenül, borzasztóan igazságtalanul választott célpontot. — posch — Több nemzedék együtt Ms nyugdíjasok tudatában vagyunk, hogy a középkorosztályok viselik a legnagyobb terheket, gyermekeket nevelnek, iskoláztatják, idősebb szüleiket támogatják, törlesztő részleteket fizetnek stb. Ezen kívül ki vannak téve a munkanélküliségnek, a perspektívátlanságnak, aggódnak gyermekeik jövőjéért. Mindez a nyugdíjasokat is nyomasztja, hiszen gyermekeik, unokáik jövőjéről van szó. Itt több nemzedék együttéléséről, egymás megértéséről, támogatásáról lehet szó, de semmiféle vádaskodás nem viszi előre az ügyet. Nem célszerű a kb. 2,7 millió nyugdíjast felelőssé tenni a jelenleg kialakult helyzetért. A nyugdíjas korosztályok az elmúlt 45 év alatt áldozatos, felelősségteljes munkát végeztek, rossz éetkörülmények között, és komoly értékeket hoztak létre, melyeket billiókban lehet kifejezni! Csak néhány kérdés emlékeztetésként: 1945-ben az ország romokban hevert, vagyonának 70-80%-a tönkrement, a lakosság 10%-a elpusztult a háborúban és a gettókban. A lakosság többsége még a 6. általános iskolát sem tudta elvégezni. Az országnak nem volt egy normális úthálózata, a lakosság komfortnélküli vizes lakásokban lakott, tombolt a munkanélküliség, az éhezés, a hajléktalanság. Mi az, amit létrehoztunk, ha csak közelebbről Fejér megyét vizsgáljuk, akkor is komoly értékekről tudunk számot adni, semmi okunk a szégyenkezésre. Gondoljon csak bele, hogy mi az elmúlt időszakban a végzett 30-40 éves munkánk bérének csak töredékét kaptuk kézhez, a többi ment a nagykalapba, amiből most a középosztály is részesül. Bizakodtunk abban, hogy öregségünkre nem jutunk koldusbotra, könyöradományra. Vajon ezek után még miben bízzunk és reménykedjünk, talán abban, hogy olcsóbb lesz a temetkezés! Hiszen a nyugdíjasok még a törvényben meghatározottaknál is alacsonyabb nyugdíjban részesülnek 1993-ban, ha a 17%-os inflációs rátát veszük csak figyelembe a 14%-os emelés, mindössze csak 9,6%-ot jelent, ez annyira lesz elég, ami biztosítja az újabb és újabb adóterhek (ált. forgalmi adó stb.) elviselését. Különböző ideológiák szerint az emeléseket is degresszívan hajtják végre, nem veszik figyelembe a ledolgozott éveket és befizetett társadalmi biztosítást. Ha az elmúlt három év infláció hatását vizsgáljuk, akkor ez a hatás a statisztikai adatoknál (35%, 23%, 17%) a nyugdíjas és egyéb rétegeket többszörösen negatívan érinti. Hiszen az élelmiszerek, energia szolgáltatások ára 3,4,5,10-szeresére növekedtek. Még csak annyit, a nyugdíjasok zömének nincs lehetősége egészségi és egyéb okok miatt más kereső foglalkozásra. Az állami vagyont a fejük felett, beleszólásuk nélkül adják el a külföldi tőkéseknek és azoknak, akik közel vannak a hatalomhoz. Ne haragudjon, de a cikkemmel nem kívántam megbántani. id. Borzok Károly Nekünk nincs munka A nyugdíjasokat ért vádakat szeretném visszautasítani, sok száz vagy ezer kisnyugdíjas nevében. Úgy veti fel a kérdést, hogy mindig panaszkodnak a nyugdíjasok, pedig a mi korosztályunk (persze hozzátette, hogy tisztelet a kivételnek) tehet róla, hogy így élünk, ilyen helyzetben vagyunk. Nem értünk vele egyet, mert a sok kisnyugdíjas ledolgozta a maga 25-40 évét becsülettel, kétszer építettük újjá az országot, sem gyes, sem gyed nem volt. Most aránylag szép családi pótlékot is kapnak. Ne sajnálja a kisnyugdíjasoktól a megdolgozott, de nagyon szokszor 7—8 ezer havi nyugdíjat. (Ha van lakása esetleg) alig marad a megélhetésre, mire a rezsit kifizeti. Ez a ház ahol lakom (albérletben) tele van kisnyugdíjasokkal, és van nem egy, aki bizony nyugdíj előtt már csak igen nagy odafigyeléssel tudja kis pénzét beosztani. Idősek, betegek, nem sokat közlekednek, igazi olcsó bolt nincs a közelben. De tudomásom szerint a nyugdíj mellett nem igen helyezkednek el, mert a fiatal munkanélküliek kapnak, ha van egyáltalán munkahely! Tisztelt asszonyom! Nem a nyugdíjasok tehetnek róla, hogy sokszor 48 Ft-os dobozos tej van csak a boltban, és a kenyér ára is az egekig megy már fel. Én magam is havi 600 Ft átlaggyógyszert szedek, mert cukor, szív és izületi beteg vagyok. Segélyekért nem folyamodok, mert még mindez mellett a nyugdíjam, ami nem egetverő, de igyekszem beosztani. 25 évet dolgoztam, rokkantnyugdíjas vagyok és 5 évet, amit fiatal lánykoromban mint mezőgazdasági munkás dolgoztam, nem is számoltak be, mert az uraság, nem jelentett be az OTI- ba. Nem kívánom, hogy ha 30 évet ledolgozik majd önnek is szemrehányást tegyenek. Tegyen azoknak, akik felveszik az országgyűlésben a 100-150 ezer forintot (de miért?). Sokszor határozatképtelenek, újságot olvasnak! De a munkás érdekeit, ha arról szó van, nemigen képviselik!!! Aki szól rólunk, azokat is leszavazzák! De remélem a következő választásokon, tudjuk, hogy hova adjuk a szavazatunkat. F. Mihályné Kisemberek maradunk Mi valóban nem vagyunk huszonévesek, és nem a mai kor gyermekei, de ép úgy meg kell küzdenünk az élettel, mint bárki másnak. Elmondom még, hogy korosztályom már harmadszor éli át a hasonló nehéz időket. 1930 előtt még ifjan, 1945 után és most. Gyermeket is neveltünk közben. Közülünk volt, ki a harcmezőn maradt és ismeretlen helyen nyugszik. Gyermeke még virágot sem tud sírjára tenni. A kis nyugdíjból nekünk is meg kell vásárolni az élelmet stb. Otthonunkat a Rákosi-korszakban államosították és elvették. Újra kellett vásárolni, hogy mekkora kamatra, az mellékes. Nyugdíjas bérletet már aligalig használunk, mert az idő eljárt felettünk, és erőnk alábbhagyott. Tudom, hogy önöknek is nehéz megküzdeni az élettel, és vannak nehézségeik, de ennek ellenére a legnagyobb lelketlenség azt írni, hogy a mi korosztályunk a felelős a nehézségekért, hogy mi tehetünk róla. (Így lehetne Géza nagyfejedelmet is hibáztatni, mert ő hozott bennünket a Kárpátmedencébe.) Azt írja, hogy nyugdíj mellett van munkalehetőség. Hát az csak volt. Én 43 évet dolgoztam, mint tényleges, és vagy 8 évet még nyugdíjasként. Ha lehetőség lesz rá próbáljon meg 50 év aktív munka után újra dolgozni, és mindent élőről kezdeni. Nem tudom, hogy milyen meggondolatlan indulat, vagy irigységbe menő elkeseredettség vitte ilyen tartalmú levél megfogalmazására, de hadd közöljem, hogy mi mindig kisemberek maradunk, és nem mirajtunk múlik az életszínvonal megalkotása. Kicsit megfontoltabbnak kell lennie, ha kritikát akar gyakorolni, mert majd az utókor önről nyilatkozik hasonló módon. P.I. Az e helyütt megjelentetett írások egyéni véleményeket tükröznek, azok tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért mindenben egyet.