Fejér Megyei Hírlap, 2008. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-12 / 10. szám

...hogy ne kelljen felkelni Nagyon szépet akartam írni. Olyant, amit előbb megkönnyezünk, aztán felszabadult fél mosollyal megnyugszunk tőle. Hogy talán mégsem teljesen értelmetlen ez az egész. 15. oldal Könyv a női választójogról Simándi Irén történész nyár óta oktat a KJF-en, fő kutatási területe az 1945 utáni társadalom- és politika­­történet. Az ELTE-n a Szabad Európa Rádió 1951 és 1993 közötti történetét is oktatja. 16. oldal Fogy a Nap, a Hold Két holdfogyatkozásban és egy nap­­fogyatkozásban is gyönyörködhetünk 2008-ban. Fehérvárról is érdekes lesz a látvány. 17. oldal i így fest az Isten Széke, Wass Albert­­ legnépszerűbb művének, a Funtineli boszorkánynak a színhelye. Az író január 8-án, száz éve született. Rá emlékeznek a napokban, 14. oldal éggé fagytak imádságok tehát Melinda jlgfmh.plthu 1943. január 13. A tábori pap zsibbadtan vonszolta magát a csikorgó hidegben, az imádság is rádermedt a lelkére. Halott bajtársai nyakából szedte ki az azonosító lapokat, a dögcédulát. Már nem számolta őket. Kétezer azonosító lógott a nyakában... ■- Mivel alig akadnak hábo­­r történetek az irodalomban,­­ csak egy bizonyos szem­­től lehetett őket megírni, „talált magának" ilyeneket.I­redékeket, amelyekből gyszabású filmek is szület­nének, nem? I­­- A Hadtörténeti Múzeum­ból kerültem át tizenegy esz­­deje a HM Központi irattá­­r, készültem kutatási terü­let választani. Egyik idő­­sbb beosztottam mondta. Így a második emelet jófor­­m­n érintetlen polcain soro­­­zik a Magyar Királyi Hon­­­ség névsora, s a második logháborús veszteséglisták, lemeltem az első irattartót, dossziékba zárt hadsereg túrázó történetével szem­lültem. Az irattár nemcsak ízokat őriz,hanem tábori fá­ikat, kézzel írt leveleket, ré­­fotókat, a hősi halált halt k­ona személyes hagyatéká­ból megmaradt apróságokat: (pet a menyasszonyáról, rádról, gyermekekről, az fesanyjáról. És véres kato­nai igazolványokat, kézzel rajzolt térképeket, temetők, tömegsírok azonosító cédu­láit Emlékszem, amikor ku­tattam, egyszer csak azt vet­tem észre, hogy nem bírok m­egnézni a tévében egy hábo­­rús filmet, mert huszonnyolc­évi magyar katona vesztesé­gi kartonja ment át a kezemen vizonylag rövid idő alatt. Korombeli férfiaké, akiket m­ég elsiratni sem lehetett év­tizedeken át. - 1943. január 12-14. tragi­kusan emlékezetes magyar történelmi dátum, a doni ka­tasztrófaként emlegetett kese­rű legendáé. S ki viszi filmre a Don-kanyari poklot? - Könyveket sem írtak ró­la, mármint regényt, amelyek­­­ből forgatókönyv készülhet­ne... A háború kitörésekor megpecsételődött a sorsunk, most történelmi fejtegetések­be nem megyek bele az igaz­ságos és igazságtalan hábo­rúkról. De behívtak és az orosz frontra kivittek 1942. április-július között 207 ezer magyar katonát, majd a vesz­teségeket követően még 36 ezret. A doni területen, Voro­nyezs és Bjelgorod megyék­ben volt a hadszíntér, a három doni hídfőcsatában küzdöttek a szembenálló felek: Koroto­­jaknál, Sztorozsevojénél és Urivnál.­­ Ezeken a településeken konkrét hidak voltak? - Katonai szaknyelven híd a pontonhíd is, illetve a folyón megszervezett átkelés, szállí­tás rendje, ami a haditerv ré­sze. Ha a folyót birtokolni akarja a haderő, meg kell aka­dályoznia, hogy a másik át­kelhessen rajta, vagy utánpót­láshoz jusson azon keresztül. Tizenöt-húsz százalékos veszteséget szenvedtünk, mi­re a legendás Don-kanyari csata napja elérkezett. Az első két hídfőállásnál visszaverték az oroszokat a magyarok, Urivnál vereséget szenved­tek, s 1943. január 12-én, mí­nusz húsz fokos hidegben át­törte a magyar arcvonalat a Donnál a Vörös Hadsereg, s végzetes csapást mért a re­ménytelenül védekező 2. Ma­gyar Hadseregre. Tízezer ka­tona és munkaszolgálatos vesztette életét néhány óra le­forgása alatt. - Az ötvenes években két­százezres veszteségekről be­széltek! - Nem véletlenül tapad annyi tévhit és szándékos tör­ténelmi hamisítás az időszak­hoz. Az ötvenes években ter­jesztették el a képtelenül el­­túlzó számokat az áldozatok­ról, két okból is. Részint minél sötétebb színben kívánták fel­tüntetni az 1945 előtti időszak politikai vezetését, részint tit­kolni akarták, hogy a Szovjet­unióban csaknem 350 ezer magyar halt meg - nem harci cselekmény következtében - az éhség, a hideg és a kegyet­len bánásmód miatt, a hadifo­goly- és munkatáborokban. Ezt mind a magyar katonai ve­zetés számlájára írták. Végül is 250 ezer magyar katona és fegyvertelen munkaszolgála­tos járta meg a 2. Magyar Hadsereg kötelékében a keleti hadszínteret. A veszteséglis­ták szerint 42 ezren haltak hő­si halált és fagytak meg, 26 ez­ren még akkor hadifogságba estek. 28 ezer sebesült került haza kórházakba. A végső „leltár” 60-70 ezer halott. Iszonyú számok akkor is, ha nem azonosak a tévhittel. Az emlékezetes doni áttöréskor feketéllett a föld a halottaktól, eltemetni sem tudták őket a fagyott földbe. Tavasszal, amint kiengedett az idő, a kör­nyékbeliek heteken át ásták a sírokat.­­ S mi történt az akkor ma­gyar állampolgár, később ismét határon túli magyarrá „válto­zott" katonákkal?­­ Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára, a visszacsatolt, majd a jaltai békeszerződéssel megerősített trianoni határok mögé tértek vissza a katonák. Romániába, Csehszlovákiá­ba, Szovjetunióba. Jelentkez­tek, iratokat kértek, ment to­vább az élet. Magyarországon viszont nem szerepeltek többé a nyilvántartásokban. Egy ér­dekes információval is szol­gálhatok. Romániában ma is él a veteránjog - a háborús ve­teránok bizonyos kedvezmé­nyeket élveznek. Öregek már, s nem sokan vannak. És jár azoknak az obsitosoknak is, akik a Magyar Királyi Hon­védségben szolgáltak, s ma román állampolgárok, s a Ro­mán Hadsereg katonáinak is. Akik adott esetben egymás el­len harcoltak. - Két vaskos kötetben, a Béke poraikra... című könyv­ben állítanak emléket Szabó Péter kollégájával a második vi­lágháború katona- és munka­szolgálatos áldozatainak. El­képesztő dokumentumtár ez, benne tízezrek névsora, te­metők, tömegsírok fotói, ko­rabeli leírások. Ön fáradhatat­lanul járja Európa katonai te­metőit, ahol csak magyar ka­tona nyugszik. - Szerénytelenül mondom, a Dontól az Atlanti-óceánig. Oroszország, Ukrajna, Romá­nia, Szlovákia, Csehország, Németország, Ausztria, Bel­gium, Hollandia, Dánia. Fran­ciaország területén kutattuk föl a magyar katonatemető­­ket. Az idővel is versenyt fu­tunk, már alig-alig élnek sze­mélyes emlékeket őrzők. Vesztesekként az elhallgatás jutott osztályrészéül a magyar hősi halottaknak, s a mun­kaszolgálatosoknak évtizede­ken át. A Béke poraikra... könyvben még ma is rábuk­kannak idős emberek hozzá­tartozójukra, akiket eltűntnek nyilvánítottak, s haláluk he­lye, ideje ismeretlen volt. Honlapunkon, a Háborús ke­resőszolgálat (www.haborus­­keresoszolgalat.hu) címen korabeli dokumentumok, fo­tók szerepelnek, s konkrétan keresőszolgálatunk is van.­­ Nemrég tért haza Ukrajná­ból, az egykori Galíciából Mi­lyen tapasztalatokat nyert ott? - Másra számítottam ma­gam is, kellemesen csalód­tam. Az ukránok gyűlölték a kommunizmust, s nem felej­tették el, hogy a 30-as évek­ben tízmilliónyian haltak éhen, mert Sztálin lesöpörte a padlásokat és kollektivizálta a mezőgazdaságot. Az ortodox és görög katolikus ukránok kereszteket szenteltek az ide­gen katonák sírjai fölé. Segí­tőkészek, kedvesek voltak ve­lünk. Szvietijoszef nevű falu­ban Iván gazda odavezetett a magyar katonasírhoz, s azt mondta: itt nyugszik Pásztor József. Bús János hadtörténész doktor 1961-ban született Kaposváron, 1983-ban végzett a Kossuth La­jos Katonai Főiskolán, tábori tü­zér szakon. 1992-ben diplomá­zott a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, majd az ELTE levél­­tár-muzeológia szakán. Hadtu­domány-kandidátusi doktori cí­mét 1996-ban védte meg. 1995- től a Hadtörténeti Múzeum gyűj­­teményvezető főmuzeológusa, 1997-től a Honvédelmi Miniszté­rium Központi Irattárának osz­tályvezetője,majd igazgatója­­ 2005-ös nyugdíjazásáig. Számos publikációja és kiállítási forgató­­könyve között a Béke poraikra... két kötetében Szabó Péter szer­zőtársával a teljes háborús hősi halottak névsorát dokumentálta. Bús János bajtár­sukként érzett együtt az édesapja­­ korabeli kato­nákkal. A dos­­­sziékba zárt hadsereg szívdob­banásai dübörög­tek a lelkében tihanyi.tamas@fmh.pic.hu Még tart a visszavonulás Már hatodik napja vonultak a hóban, nem érezték a tagjaikat, torkukat tűszúrás­ként karcolta a lélegzetvétel és fejükben megfulladt minden gondolat Mellet­tük sokan belerogytak a fe­hér tájba, hogy pihenjenek, s aludjanak egy kicsit: mindannyiukat a Mennyei Atya ébresztette odafent Fegyvereiket már régen el­dobálták, a kenyérvég kővé dermedt a zsákjukban. Csak mentek előre, s észre sem vették, amikor repülő­gépek vagy tankok géppus­káztak a kígyóként vonagló emberoszlopba, amelynek eleje nyugat felé mutatott, a vége pedig szétszakadt a lemaradók miatt, mint a gi­liszta, ha rátaposnak. A gyil­koláshoz szokott férfiak kö­zönyével cipelték saját sú­lyukat zubbonyukban a Bibliával és néhány hazul­ról jött levéllel. A napok összemosódtak, s amikor később visszaemlékeztek rá, egyetlen állatias jajkiál­tásnak tűnt a halálmenet ideje. Elveszett mellőlük a részvét mint fáradt bajtárs egy átgyalogolt éjszakán. Hatvanöt év telt el azóta, s még mindig nem bizonyos, hogy véget ért a visszavo­nulás. Minden évben egy kisvárosnyi magyar tűnik el a semmiben, ennyivel va­gyunk egyre kevesebben. Fogynak iskoláink, vasút­jaink, fogy a nyelvünk az idegen hatás, az értelmes munka a gyarmati robot miatt. Fogynak orvosaink, mert Angliában gyógyíta­nak, áremelések apasztják a pénzünk, fogy az önbe­­csülésünk mert pillanatnyi örömökkel vigasztalódunk, fogynak öregeink, mert nem fűtik lakásaikat. Fo­gyunk, mert öl a bizonyta­lanság és az indulat szülte betegség, a hazugság és az alkohol. De azért vonulunk tovább, mint egy elveszett légió, s bár azt mondják, ez már Európa, néha inkább egy hómezőre hasonlít Tihanyi Tamás

Next