Fejér Megyei Hírlap, 2020. június (65. évfolyam, 127-151. szám)

2020-06-04 / 129. szám

Trianon 100 A hídon túl is magyarok „Ami az egyiknek szabadság, az a másiknak rabságot jelent. Ami az egyiknek öröm, a másiknak keserű bánat. Ami az egyiknek élet, a másiknak halál.” Tarczay Gizella találóan így fogalmazott korabeli naplóregényében: Ő is az egyike Trianon arcainak a Magyar Nemzeti Levéltár és a Libri Kiadó közös kötetében. A történelmi Magyarország legkülönbözőbb pontjairól egyháziak és világiak, arisztokraták és kisemberek, nők és férfiak, idősek és fiatalok, magyarok és nemzetiségiek vallanak - naplórészletek, visszaemlékezések, levelek által - arról, hogy saját személyes sorsukban milyen változásokat hoztak az I. világháborút követő események és az impériumváltozás. Jöjjön­­ a reváns! Kainz György egész életében a Magyar (Királyi) Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaságnál dolgozott Buda­pesten. 1910-től lépésről lépésre járta be a hivatali rang­létrát a cég titkárságán, végül főfelügyelőként ment nyugdíjba a ’30-as évek második felében. 1920-tól 1958- ig vezette naplóját. 1920. január 17.: Amitől tartottunk - bekövetke­zett! Még mindig reméltünk, hisz a halálraítélt is bízik az utolsó pillanatig, de hiába! Tegnap ünne­pélyes formák között Apponyinak átadták a béke­feltételeket. Nem feltételek ezek, nem, ez egy nem­zet halálra ítélése. (...) sírni tudnék most, sírni ke­servesen, szeretett hazám sorsa felett. Hát az Isten Anyja elhagyta volna országát, melyet 1000 évvel ezelőtt első szent királyunk az Ő oltalmába aján­lott? Nem, bízni kell! Magyarország már látott ta­tárt, törököt, osztrákot, át fogja élni rabló szomszé­dai megszállását is. A mélyen vallásos férfi többször fogadkozik: továbbra is mindennapi imádságába foglalja hazája sorsát, de egy kiegészítéssel: jöjjön el a reváns, a bosszú édes érzése, büntesse meg az Isten mindazokat, akik egy újabb Balkánt teremtettek. Bárcsak mindezt megérhetném, só­várog. 1920. június 4.: A magyar ezeréves történelem leg­szomorúbb napja... Még az idő is olyan borongás, hűvös, őszi nap; az embert oly lehangolná teszi. Sokszor sírni szerettem volna... Reggel, hogy voltam a tejért a hajóállomáson, benéztem a Boldog­­asszonyról nevezett belvárosi főtemplomba, melynek szentélye fölé e szavak vannak írva: Magyarok nagy­asszonya, kérj áldást országodra! E feliraton mor­fondíroztam a csendes mise egész tartalma alatt. Milliók imája küldetett ma fel az Égbe, milliók kér­ték abban az órában, melyen halálos ítéletünket írjuk alá, a Boldogasszony segítségét. Ide jutottunk hát Ferencz József erdélyi unitárius püspökként szolgálta az egyházat, e tisztséget 52 évig, haláláig viselte. „Az élet kötelesség” - ezt a jelmondatot írta naplója elejére, ame­lyet 1873-tól élete végéig, 1928-ig vezetett. Tizenhárom füzet tett meg. Nyolcvanhárom éves korában szemtanúja volt a román csapatok kolozsvári bevonulásának; a nagy tekintélyű püspök ezt jegyezte fel erről a napról: 1918. december 24-én a románok megszállották Kolozsvárt is. Karácson szombatján angyalok járása helyett kucsmás oláh katonák. Bizony, szomorú Ka­rácson. Ide jutottunk hát a diadalmas forradalom­mal! Hiszen maholnap az egész magyar népköztár­saság ez ellenség kezében lesz. Északon a csehek és tótok, délen a szerbek és szlovákok, Erdélyben a ro­mánok osztozkodnak az ezeréves Magyarországon. Mert ez a megszállás csak első lépés az elfoglalásra, ha csak a jó Isten valami csudát nem tesz. Mi lesz velünk s egyházunkkal, ha Erdélyt hivatalosan is Romániához csatolják? Pedig aligha ettől megme­­nekszünk. Ki véd meg minket a béketárgyalásokon is? Hiszen ott is ellenségeink ülnek össze s állapítják meg az országok határait. Kérdés, hogy nekünk még szót is engednek-e ott? Miután magyar kormá­nyunkkal az antant még szóba sem áll. Eddig leg­alább hivatalosan nem ismerte el. De nem folytatom tovább. Könnyeimmel írtam e sorokat is, s valószínűleg azok már nem apadnak el, amíg én még élek. Semmiféle módon sem engedhető meg Páldi Vilmos a két világháború közötti Csehszlovákiában, Nyit­­rán dolgozott tanítóként. Emellett 1914-1920 között a Nyitra­­megyei Szemle hetilap társszerkesztőjeként tevékenykedett. Visszaemlékezéseiből kiderül, nemegyszer került összetűzésbe a csehszlovák hatóságokkal - s miatta a nyitrai fiúiskola is a cseh rendeletek pergőtüzébe. Nevezetes és sorsdöntő nap volt életünkben 1920. június 26-án. Ekkor Fr. Macenka országos főinspektor „Bratis­­lavából” látogatta meg a nyitrai fiúiskolát. Az iskolalá­togatás tulajdonképpen csak ürügy volt arra, hogy tan­testületünket a Nyitramegyei Szemle magyar iskolát követelő vezércikke miatt felelősségre vonja. Az értekezlet cseh, illetve szlovák nyelven folyt le. Macenka elnök a legnagyobb szigorral figyelmeztette a testületet, hogy ennek a szlovák tannyelvű iskolának mindörökre szlo­vák iskolának kell maradnia, s éppen ezért semmiféle módon sem engedhető meg, hogy a magyar nyelvet az iskola falai közé a tanítók becsempésszék. A tanfelügyelő tiltakozott a magyar imádkoztatás miatt, és szigorúan meghagyta, hogy az a jövőben többé elő ne forduljon. Az iskolának ugyanis át kell hatva lenni szlovák szellemmel, s minden egyes tanító­nak ezt a szellemet kell szolgálnia legjobb tudásával és tehet­ségével. Majd Macenka áttért kiküldetésének tulajdonképpeni tár­gyára, a Nyitramegyei Szemle cikkére. Ragaszkodott ahhoz, hogy minden tanító külön-külön véleményt mondjon az isko­la tannyelvéről, és ezt jegyzőkönyvbe foglalták. Páldi Vilmos e jegyzőkönyv alapján sorolja: Bieliczky Elek ig. tan, hosszú tanítói múltra tekint visz­­sza, s minthogy már kevés ideig kíván működni, teljesen aláveti magát a felettes hatóságok intézkedéseinek, s akár magyar, akár szlovák nyelven tanít, amint ezt el­rendelni fogják. Kuzseki János kijelenti, hogy mint szlovák szülők gyermeke, mindig igaz szlováknak vallotta magát és szerette a szlovák népet - elítélte azt, ha a magyar kor­mány erőszakos módon kényszerítette a szlovák gyerme­keket a magyar nyelv megtanulására, s mert mindig az igazságot szerette, ezért küzdött, nem tagadhatja meg most sem eddig vallott elveit s nem fogja sohasem helye­selni, hogy most a csehszlovák kormány túlzott soviniz­musból a nyitrai magyar gyermekeket erőszakosan kizá­rólag szlovák tannyelvű iskolába kényszerítsen. Kívánja tehát, hogy a szlovák gyermekek szlovák tanításban ré­szesüljenek, a magyar gyermekek pedig magyar tannyel­vű iskolába utaltassanak. Bélák Kamis hivatkozva arra, hogy neki még négy fejletlenkorú gyermeke van, akikről gondoskodnia kell s ezek számára kenyeret kell keresnie, a felettes hatóság parancsának veti alá magát. Gera József csatlakozik Kuzsel­ véleményéhez. És így tovább, név szerint mindenki. Páldi Vilmos azonosítot­ta magát Kuzsek­ nyilatkozatával. Ettől az időponttól kezdve az iskolaszéken át a tanítótestület majdnem minden héten újabb és újabb rendelkezést kapott a „bratislavai” iskolaügyi referá­­tustól. A tanítók áthelyezését szorgalmazták, majd az iskola felszerelését, a tanítók társadalmi magatartását kifogásolták. Páldi Vilmos nem maradt büntetlenül. Tanítói pályáját de­rékba törték, idő előtt, 44 évesen(!) nyugdíjazták. Leromlott egészségi állapota miatt. A valóság az volt, hogy eltekintve kisebbszerű náthától, 44 éves korom alatt soha komoly beteg nem voltam, orvosilag meg nem vizsgáltak... A férfi 1925-től kántorként és karnagyként működött Vágsely­­lyén. Megőrizte magyar identitástudatát, mindhárom gyerme­két Magyarországon taníttatta. Gyulafehérvár, 1918, román nagygyűlés Összeállította: SZIJJÁRTÓ GABRIELLA

Next