Fejlesztő Pedagógia, 2016 (27. évfolyam, 1-6. szám)

2016 / 1. szám

Fejlesztő Pedagógia 2016/1. szám végének érzetét is elhessegetjük, ha megértik, hogy önmagukról van szó. És a tükörbe belenézni mindig hasznos és érdekes. Nem kizárólag magát a történel­met tartják érdekesnek, hanem a módszert, az intuí­ció fejlesztésének technikáját példákon, történeteken keresztül. A megismerő történelem nem áldozza fel a tartalmat a forma oltárán - sőt: az árnyalás minden bölcselet alapja. De mivel a forma, a módszer­ innova­tívnak hat, az újdonság erejével hat - kíváncsiak lesz­nek. Amennyire mély a megismerés természete, sok esetben olyan intenzív tempóban ismertet meg tárgyá­val. Gyorsabb - nem felületesebb! -, mint a megértés félig biflázó, félig fejlesztő metódusa. Rövidebb fel­adatokkal, intenzívebb energialekötésben, újszerűen hat. A mai gyerekek türelmetlenebbségéhez is kom­­patibilisabbak a beleélő­ érzelmi fejlesztő történelmi példák. Az információdömping, a reflektálatlanság növekedésével a türelmetlenség túllép az örök „luxus és teher” kamasz kiváltságán. A 21. század elején már nem egy életkori sajátosság, hanem egy generáció veleszületett adottsága. A „szélsőségektől a türelemig” eljutásának a folyamata - melyet a középiskolában kell segíteni - még inkább felértékelődik. A türel­metlenség ugyanis radikális gondolati mintákkal jár. Olyanokkal, amely több, mint szenvedély­­, mert egy öntudatos kisebbségi létet alakít ki, elsöprő hevület­tel, állandó különvéleménnyel. A kompromisszumkö­tés és a konszenzuskeresés tulajdonsága így csökken. Majd nőnek a toposzok, az „igazságok” és mindezek vágya. A megértő szellem így szabadul ki a palack­ból. És ha a tükörbe nézünk (az időtlen történetekbe), akkor megismerjük, hogy­ így szabadul ki­­ újra. A pedagógus őszinte optimizmusa abban az idea­lista momentumban ragadható meg, hogy az ember mindig „kiverekedi” magának az emberit. A beleélő történelem ennek a szolgálatába áll, „kiverekedi” az emlékezetből az egyszerűt és megismételhetetlent. Ahogy bővülnek a lehetőségek és homályosodnak a megértés határai, ahogy nő a kommunikáció­­, úgy nő a fogságba esés veszélye is. Évek óta „digitális benn­szülöttekről” beszélünk. Márpedig a kommunikáció mennyisége nő, a hatékonyabb, gyorsabb, nagyobb tárhelyű és kapacitású, sokoldalúbb eszközök fej­lesztése és gyártása nő, az applikációké szintúgy. Egy évtized leforgása alatt is óriásit változott a ked­velt információhordozók rangsora. A televízió szinte már egy magától értetődő, történelmi rutinszerűséggel fogyasztott információforrás. A különböző adatbázi­sokban, az iskolai felkészülést segítő, a tanulás folya­matát segítő, kiegészítő, gyakoroltató elektronikus oldalak tömkelegével találkoznak a diákok. A kérdé­sem az, hogy: mennyiben tudom én a gyereknek a személyiségalakulását segíteni? Egyáltalán, kell-e neki segítség? Az irdatlan tömegű kommunikáció, a szocia­lizáció metamorfózisa, a megnövekedett türelmetlen­sége okán­­ valóban segítség az, amit én segítségnek gondolok? Abból indulunk ki, hogy életünk minden eseményét - mindent, amivel kölcsönhatásba, inte­rakcióba kerülünk - kommunikáljuk. „Különböző diskurzusok árasztanak el bennünket, s mindegyik el akarja magyarázni az események jelentését, vagy meggyőzni arról, hogy nincs jelentésük. ”1. Az egyén leértékelődik, margóra szorul. Nincs meg a bizalom a helyzetértékelés képességében - azért, mert a média világa erre (is) épül. A manipulációra, a misztifiká­cióra. Túlfeszült lényeglátót kíván nevelni­­, és mi hagyjuk. Még a média ilyen méretű eluralkodása előtt is ismerős volt ez a nagyon is emberi jellemepizód - lásd az 1849-et és az 1918-at követő szellemi és ideológiai vitákat. Nehéz munka önmagunk hitének érvényre juttatása. Ez a média nem tömegben gon­dolkodik, hanem egyénben: önmagát kreatívnak gon­doló, innovációra hajló, de zanzásított egyénben. És nem kizárólag a gyerekekben lehet kialakítani azt az igényt, hogy nem kell sem szellemi, sem fizikai telje­sítmény - egyszerűen nem kell önmagunkba munkát fektetni, a középszerűség is elég. A középszerű nem szabad ember, mert nem szabadon értelmez. Nem tud értelmezni és/vagy nem is akar - nem kész személyi­ség. Az értelmezés szabadsága határozza meg válasz­tásainkat. Az intuitív történetszemlélet nem manipulál, nem mondja, hogy ez vagy az az egyetlen igazság. Nem misztifikál. Az önmaga megismerésének fáradsá­gos munkájával kivajúdott szabad embert kíván. Azt, aki vállalja a fáradozást­­, ugyanis a megismeréshez nagyobb önfegyelem szükségeltetik, mint a megértés­hez. „A diskurzus (a történelmi reprezentáció - SzL) misztifikálhat és demisztifikálhat is. Szerintem meg kell tanítanunk a diákjainknak, hogy a narrativitás és a diszkurzivitás ezen fontos eszközei segítségével demisztfikálják azt a világot, mely alapvetően misz­tifikált formában kerül eléjük - ebből ugyanis min­denképpen káruk származik. ”'9 A folyamatos józaní­­tás és a misztifikáció az inintuitív ember osztályrésze. A demisztifikálást a kritika egy olyan területének gon­dolom, amely nem egyszerűen kételkedik a megértés vágya miatt inkább az emberihez, a megismeréshez közelít. A konfliktuskezelés alapját ebben látom. Figu­­ratívan reprezentálni a történelmet­­ történetekkel. 18 19 18 Hayden White mondja mindezt, egy vele készített interjúban 2004- ben. Közli Gyurgyák János - Kisantal Tamás: Történetelmélet II. Osiris kiadó Bp. 2006. 1008. 19 Uo. 1009.

Next