Felsőbányai Hírlap, 1901 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1901-01-27 / 2. szám

VI. évfolyam, S3. szám. 1901. IsziuLétr Ff FELSŐBÁNYAI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMI] LAP. Szerkesztőség: Felsőbánya?i. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára: Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és elő­fizetések Felsőbányára a szerkesztőhöz küldendők. Nyiltter soronként 20 fillér. Társadalom: érdekszövetség. Megalkudni a körülményekkel! Ez a jelszava mindenkinek ma, aki élni akar. És ezen csudálkozni nem lehet, legfeljebb: megbotránkozni. Utóvégre is élni mindnyá­junknak kell, minél kényelmesebben, annál jobb. Már­pedig a jó, kényelmes és nyugal­mas életnek egyik elengedhetetlen előfel­tétele a körülményekkel való megalkuvás. Aki manapság elveket hangoztat, azokért küzd, nélkülöz, sőt talán koplal, ne féljen, nem éri jutalom, kitüntetés, még csak elis­merés sem; az eredmény, mit esetleg évek hosszú során kifejtett becsületes munkával elérhet, pillanatnyi lelkesülés szalmalángja lesz, mely egyesek szívében ideig-óráig fellobog, a legtöbbször pedig egy-egy szá­nalmas vagy gúnyos mosoly lesz a ju­talma. . . . ■ Ha így áll a dolog, már pedig tények bizonyítják, hogy e sötéten rajzolt kép az életnek csak halvány másolata, talán nem is érdemes ma a nemes ügynek szolgálni?! Igaz, nem érdemes. De azért vannak és lesznek fennkölt gondolkozású emberek, kik nem az anyagi, hanem az erkölcsi juta­lomért küzdenek, ezt a jutalmat pedig nem a törmeg »hozsánna«,­kiáltásaibfan, hanem első­sorban saját lelki­ismeretök megnyug­tató öntudatában találják fel.­­ Az ilyen emberek kevés számmal vannak, lelkesedé­sük is kialszik az idővel, de mindig mások lépnek helyükbe újult erővel, újult lelkese­déssel. Ne féljünk tehát, a társadalomnak mindig lesznek önzetlen tagjai, kik nem a húsos fazekak körül forgolódnak, nem gyönyöröket, a világi javakat, kitüntetése­i­ket hajhás­szák, hanem embertársaik érde­keiért küzdenek, s ezen küzdelmükben nem fogja őket feltartóztatni sem a hatalmi presszó, sem a méltatlan gyanúsítás, sem a gyalázat sarával dobáltatás, tűrni fognak szükséget, nyomort, megaláztatást mindad­dig, míg a mérték be nem telik. . . . S mi lesz, ha a mérték betelik? Talán az önző társadalom bűnhődni fog? Nem. Annak egyes tagjait megvédelmezi az érdek­társak összetartása, tehát bűnhődésről szó sem lehet. Hanem ha egyik bajnok kidől, másik lép helyébe, s tovább folyik a hála­­datlan küzdelem, mig a társadalom zöme keresztre feszíti az igaz ügy bajnokait s babérkoszorút fűz a hóhérok homlokára. . . . Pedig a társadalom egyénenként nem hibás csak egyetemlegesen. Úgyszólván minden egyes ember szivében, lelkében meg­vannak a jóra való hajlandóság csírái, csak­hogy elfojtja azokat az érdek szennyes lehelete. Minden embernek meg van kötve a keze, ha akarna, sem bír vagy nem mer önnállóan cselekedni szabad elhatározása szerint. Az egyik anyagi előnyöket, előnyös vállalatokat, a másik ajánló levelet, protek­­cziót vár; egyik egy, másik más téren re­mél előnyöket elérhetni; egyik hivatalért, méltóságért eseng, másik kitüntetésre vá­gyik ; egyiket leköti a gyermeke jövőjéért való aggódás, másikat felelvalóinak önké­nyes zsarnoksága. Légió azon eszközök száma, amelyekkel a hatalom polczán ülök sakkban tudják tartani­ az emberiség egyes tagjait. Az emberek pedig, mint lelketlen páriák, engedelmesen hajtják meg fejőket a hatalom bűvös vesszeje előtt, mert élni, jól élni, kényelmesen élni felette ingerlő valami; azért fel lehet áldozni még az önérzetből is valamit. Avagy nem kényel­mesebb-e a házőrző ebmek élete, habár lánczra van is kötve, mint az erdők renge­tegében szabadsága mellett éhkínjában ordító­ fajrokonáé, a farkasé!? És ha ez a felfogás hódítani kezd napja­inkban, ha nem igazolható is átalában, de legalább magyarázható. A mi népünkről ország világ tudta ezelőtt félszázaddal, hogy saját zsírjába sül a bőség miatt, ma elértük ennek ellenkezőjét; a nemzet tes­tén gyilkos féreg foga rág, az elszegénye­dés, a tönkreju­tás szelleme kísért a régi virágzó kúriákon, a nemzettest minden fak­tora csak vegetál, de nem él. Nincs gazda­sági jóllét, enélkül pedig függetlenség nem is képzelhető. Országunk vezérforhai mindent elkövetnek ugyan, hogy az »ember­anyag« elégedett legyen, de a betegség oly nagy, hogy még az ő hatalmas munkájuk sem bír kellő sikert felmutatni. Az éhségtől meg­kínzott munkás­ család képzeletében mese­beli »Eldorádó« gyanánt él az Amerikáról alkotott fogalom, s hiába figyelmeztetjük őket, hogy itthon is meg lehet úgy élni, még talán jobban, mint az idegenben, hiába óv­juk a kivándorlási ügynökök lelketlen kap­zsisága ellen, nem hisznek nekünk, mert nincs hatalmunkban, hogy kenyeret adjunk az éhezőknek. . . . Amely nemzetnek fiai jobb napokat éltek a közelmúltban, ahol az apák hideg tűzhely mellett letűnt jóllétről, boldogságról regélnek gyermekeiknek, ott nem lehet állandó lakozása a megelégedésnek. Ha azután a kislelkű emberek erkölcsileg kifogásolható úton igyekeznek megszerezni a »mindennapi kenyeret«, és bérbe adják elveiket, meg­­győződésöket, áruba bocsátják jellemüket, ez az eljárás nem igazolható ugyan, de menthető. Akinek erkölcsi intelligenciája kellő magaslaton áll, annak kell fellépnie a társadalomban pusztító eme kóros tünetek megszüntetésére, nem pedig egyesek két­ségbe­esett helyzetéből tört kovácsolni, létrát készíteni a maga előnyeinek kiakná­zására. Ha valaki őszintén feltárja előttünk a maga függő helyzetét, midőn a jó ügyhöz keresünk küzdő társakat, lelketlenség volna őt továbbra is erőszakolva, anyagi káro­sodásnak kitenni. De sokkal nagyobb lel­­ketlenség felhasználni egyesek rászorultsá­gát s azáltal szerezni hűbéreseket olyan eszme támogatására, mely a lelkek mélyén viszhangra nem talál. Mert a testet Kék­ Lajos bátyánk, meg a gőzös. — A Felsőbányai Hirlap eredeti tárczája. — Jó nép a mi népünk, de van egy erős gyen­géje: nagyon szeret gúnyolódni. Nagy-Magyar­­országon alig van város vagy falu, melyre szom­szédai rá ne fogtak volna valami badar históriát, ezt aztán a zápor sem mossa le róla. Ismeretes a keresztbe vitt létra, a pityegő f. . ., az ablak nélkül épült templom, a tatárka-vetés keresztül­­úszásának meséje; mindegyiknek megvan a maga gazdája, s bármennyire szeretnének is, a tulajdon­jogtól nem szabadulhatnak, mert örök időkre rá­­juk kebelezte azt a szóhagyomány. .. A mi fen­tisztelt Lajos bátyánk is egy ilyen mende-mondákkal megrágalmazott község lakója volt. Valahol a Tisza partján ringott a bölcsője abban a nevezetes városban, melynek ta­nácsbeli emberei az árvíz által elsodort komp keresésére indulva, hogy hamarabb czélt érjenek, úgy osztották meg egymás között a terhes mun­kát, hogy míg az egyik csoport a vízfolyás irányában indult, a másik egész ellentétes úton kísérlette meg szerencséjét. Azt is beszélik e város lakóiról, hogy mi­dőn határukon keresztül akarták kiépíteni a vasu­tat, erősen tiltakoztak e veszedelmes szándék ellen, mivelhogy az ördöngös masina eltapossa a kis libákat, meg aztán ők nem nyitogatják neki szüntelen a csűr-kaput! (Bezzeg nyitogatnak mi ...) A város polgárai sem menekülhettek holmi rosszakaratú ráfogásoktól s minden typikusabb alaknak megvolt a maga külön története, mely­nek czáfolgatása közben olykor-olykor még a büntető bírósággal is ellentétbe keveredett; Bi­­zonyságai ennek az egyes irattárak poros aktái között mai napig is feltalálható, bevert fejekről, kivert fogakról szóló látleletek. No de hát aki ilyen módon könnyíthetett a maga sérelmein, az még szerencsésnek tartotta magát. Sokkal na­gyobb baj volt az, ha valaki egy kis parázs ve­rekedés útján nem szerezhetett elégtételt magá­nak, az ilyet aztán egész életén keresztül emész­tette az elfojtott keserű indulat. Könnyebb megérthetés szempontjából kény­telen vagyok a városnak nevet adni, melyhez történetem szálai fűződnek. De mivel nem va­gyok felőle bizonyos, vájjon a végzet által ki­mért utam nem vezet-e valaha annak polgárai közé, eltagadom a valóságot és nevezni fogom Verebes-nek, így ha kikapok is az elmesélendő históriáért, azzal vigasztalom magamat, hogy ártatlanul ért a megtiszteltetés. Tehát Verebes város tiltakozásának meg­­­ lett a kívánt eredménye: elkerülte határát a vasút. De mivel a közlekedés érdekei azért csorbát nem szenvedhettek, kiépült az túl a Tiszán, a szom­széd Bagolyvár határán keresztül, melynek kép­­viselő-testülete, mint hitelt érdemlő okmányok bizonyítják, igen tekintélyes nyújtott az építkező vállalatnak,kedvezményeket Megvolt hát a vasút, melynek a verebesiek csak csúfondáros füttyentéseit hallották s arról tudták idővel megállapítani azt a csalhatatlan időjóslatot, hogy «megváltozik az idő, eső lesz, idehallik Bagolyvárról a gőzös dohogása.« Verebesen becsületbevágó kérdés volt: vasútra nem ülni, s dicséretekre legyen mondva a derék polgároknak, ezen elvek mellett egyértelműleg kitartottak kerek 10 esztendeig. Ne mondhassák a bagolyváriak, hogy rászorultak arra, amit egy­szer eldobtak maguktól. Úgyis eleget bosszan­tották őket a »csű­rkapu-nyitogatás«-sal, amely a verebesiek szerint csak »légbőlkapott kohol­mány« volt, amelyet csak a bagoly­váriak talál­tak ki, hogy őket annál jobban kunérozhassák. Hanem a tizenegyedik esztendőben olyas­valami történt, ami a vasutellenes várost arra kényszerítette, hogy egy keveset, habár egy haj­­­­szálnyit is, engedjen megcsontosodott elvéből. Sokszor a végzet kis­szerű eseményekből nagy dolgokat művel. Úgy történt itt is. Egy szürke, s hétköznapi dolog vetődött felszínre : a negyedévi

Next