Felsőbányai Hírlap, 1901 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1901-01-27 / 2. szám
VI. évfolyam, S3. szám. 1901. IsziuLétr Ff FELSŐBÁNYAI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMI] LAP. Szerkesztőség: Felsőbánya?i. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára: Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések Felsőbányára a szerkesztőhöz küldendők. Nyiltter soronként 20 fillér. Társadalom: érdekszövetség. Megalkudni a körülményekkel! Ez a jelszava mindenkinek ma, aki élni akar. És ezen csudálkozni nem lehet, legfeljebb: megbotránkozni. Utóvégre is élni mindnyájunknak kell, minél kényelmesebben, annál jobb. Márpedig a jó, kényelmes és nyugalmas életnek egyik elengedhetetlen előfeltétele a körülményekkel való megalkuvás. Aki manapság elveket hangoztat, azokért küzd, nélkülöz, sőt talán koplal, ne féljen, nem éri jutalom, kitüntetés, még csak elismerés sem; az eredmény, mit esetleg évek hosszú során kifejtett becsületes munkával elérhet, pillanatnyi lelkesülés szalmalángja lesz, mely egyesek szívében ideig-óráig fellobog, a legtöbbször pedig egy-egy szánalmas vagy gúnyos mosoly lesz a jutalma. . . . ■ Ha így áll a dolog, már pedig tények bizonyítják, hogy e sötéten rajzolt kép az életnek csak halvány másolata, talán nem is érdemes ma a nemes ügynek szolgálni?! Igaz, nem érdemes. De azért vannak és lesznek fennkölt gondolkozású emberek, kik nem az anyagi, hanem az erkölcsi jutalomért küzdenek, ezt a jutalmat pedig nem a törmeg »hozsánna«,kiáltásaibfan, hanem elsősorban saját lelkiismeretök megnyugtató öntudatában találják fel. Az ilyen emberek kevés számmal vannak, lelkesedésük is kialszik az idővel, de mindig mások lépnek helyükbe újult erővel, újult lelkesedéssel. Ne féljünk tehát, a társadalomnak mindig lesznek önzetlen tagjai, kik nem a húsos fazekak körül forgolódnak, nem gyönyöröket, a világi javakat, kitüntetéseiket hajhásszák, hanem embertársaik érdekeiért küzdenek, s ezen küzdelmükben nem fogja őket feltartóztatni sem a hatalmi presszó, sem a méltatlan gyanúsítás, sem a gyalázat sarával dobáltatás, tűrni fognak szükséget, nyomort, megaláztatást mindaddig, míg a mérték be nem telik. . . . S mi lesz, ha a mérték betelik? Talán az önző társadalom bűnhődni fog? Nem. Annak egyes tagjait megvédelmezi az érdektársak összetartása, tehát bűnhődésről szó sem lehet. Hanem ha egyik bajnok kidől, másik lép helyébe, s tovább folyik a háladatlan küzdelem, mig a társadalom zöme keresztre feszíti az igaz ügy bajnokait s babérkoszorút fűz a hóhérok homlokára. . . . Pedig a társadalom egyénenként nem hibás csak egyetemlegesen. Úgyszólván minden egyes ember szivében, lelkében megvannak a jóra való hajlandóság csírái, csakhogy elfojtja azokat az érdek szennyes lehelete. Minden embernek meg van kötve a keze, ha akarna, sem bír vagy nem mer önnállóan cselekedni szabad elhatározása szerint. Az egyik anyagi előnyöket, előnyös vállalatokat, a másik ajánló levelet, protekcziót vár; egyik egy, másik más téren remél előnyöket elérhetni; egyik hivatalért, méltóságért eseng, másik kitüntetésre vágyik ; egyiket leköti a gyermeke jövőjéért való aggódás, másikat felelvalóinak önkényes zsarnoksága. Légió azon eszközök száma, amelyekkel a hatalom polczán ülök sakkban tudják tartani az emberiség egyes tagjait. Az emberek pedig, mint lelketlen páriák, engedelmesen hajtják meg fejőket a hatalom bűvös vesszeje előtt, mert élni, jól élni, kényelmesen élni felette ingerlő valami; azért fel lehet áldozni még az önérzetből is valamit. Avagy nem kényelmesebb-e a házőrző ebmek élete, habár lánczra van is kötve, mint az erdők rengetegében szabadsága mellett éhkínjában ordító fajrokonáé, a farkasé!? És ha ez a felfogás hódítani kezd napjainkban, ha nem igazolható is átalában, de legalább magyarázható. A mi népünkről ország világ tudta ezelőtt félszázaddal, hogy saját zsírjába sül a bőség miatt, ma elértük ennek ellenkezőjét; a nemzet testén gyilkos féreg foga rág, az elszegényedés, a tönkrejutás szelleme kísért a régi virágzó kúriákon, a nemzettest minden faktora csak vegetál, de nem él. Nincs gazdasági jóllét, enélkül pedig függetlenség nem is képzelhető. Országunk vezérforhai mindent elkövetnek ugyan, hogy az »emberanyag« elégedett legyen, de a betegség oly nagy, hogy még az ő hatalmas munkájuk sem bír kellő sikert felmutatni. Az éhségtől megkínzott munkás család képzeletében mesebeli »Eldorádó« gyanánt él az Amerikáról alkotott fogalom, s hiába figyelmeztetjük őket, hogy itthon is meg lehet úgy élni, még talán jobban, mint az idegenben, hiába óvjuk a kivándorlási ügynökök lelketlen kapzsisága ellen, nem hisznek nekünk, mert nincs hatalmunkban, hogy kenyeret adjunk az éhezőknek. . . . Amely nemzetnek fiai jobb napokat éltek a közelmúltban, ahol az apák hideg tűzhely mellett letűnt jóllétről, boldogságról regélnek gyermekeiknek, ott nem lehet állandó lakozása a megelégedésnek. Ha azután a kislelkű emberek erkölcsileg kifogásolható úton igyekeznek megszerezni a »mindennapi kenyeret«, és bérbe adják elveiket, meggyőződésöket, áruba bocsátják jellemüket, ez az eljárás nem igazolható ugyan, de menthető. Akinek erkölcsi intelligenciája kellő magaslaton áll, annak kell fellépnie a társadalomban pusztító eme kóros tünetek megszüntetésére, nem pedig egyesek kétségbeesett helyzetéből tört kovácsolni, létrát készíteni a maga előnyeinek kiaknázására. Ha valaki őszintén feltárja előttünk a maga függő helyzetét, midőn a jó ügyhöz keresünk küzdő társakat, lelketlenség volna őt továbbra is erőszakolva, anyagi károsodásnak kitenni. De sokkal nagyobb lelketlenség felhasználni egyesek rászorultságát s azáltal szerezni hűbéreseket olyan eszme támogatására, mely a lelkek mélyén viszhangra nem talál. Mert a testet Kék Lajos bátyánk, meg a gőzös. — A Felsőbányai Hirlap eredeti tárczája. — Jó nép a mi népünk, de van egy erős gyengéje: nagyon szeret gúnyolódni. Nagy-Magyarországon alig van város vagy falu, melyre szomszédai rá ne fogtak volna valami badar históriát, ezt aztán a zápor sem mossa le róla. Ismeretes a keresztbe vitt létra, a pityegő f. . ., az ablak nélkül épült templom, a tatárka-vetés keresztülúszásának meséje; mindegyiknek megvan a maga gazdája, s bármennyire szeretnének is, a tulajdonjogtól nem szabadulhatnak, mert örök időkre rájuk kebelezte azt a szóhagyomány. .. A mi fentisztelt Lajos bátyánk is egy ilyen mende-mondákkal megrágalmazott község lakója volt. Valahol a Tisza partján ringott a bölcsője abban a nevezetes városban, melynek tanácsbeli emberei az árvíz által elsodort komp keresésére indulva, hogy hamarabb czélt érjenek, úgy osztották meg egymás között a terhes munkát, hogy míg az egyik csoport a vízfolyás irányában indult, a másik egész ellentétes úton kísérlette meg szerencséjét. Azt is beszélik e város lakóiról, hogy midőn határukon keresztül akarták kiépíteni a vasutat, erősen tiltakoztak e veszedelmes szándék ellen, mivelhogy az ördöngös masina eltapossa a kis libákat, meg aztán ők nem nyitogatják neki szüntelen a csűr-kaput! (Bezzeg nyitogatnak mi ...) A város polgárai sem menekülhettek holmi rosszakaratú ráfogásoktól s minden typikusabb alaknak megvolt a maga külön története, melynek czáfolgatása közben olykor-olykor még a büntető bírósággal is ellentétbe keveredett; Bizonyságai ennek az egyes irattárak poros aktái között mai napig is feltalálható, bevert fejekről, kivert fogakról szóló látleletek. No de hát aki ilyen módon könnyíthetett a maga sérelmein, az még szerencsésnek tartotta magát. Sokkal nagyobb baj volt az, ha valaki egy kis parázs verekedés útján nem szerezhetett elégtételt magának, az ilyet aztán egész életén keresztül emésztette az elfojtott keserű indulat. Könnyebb megérthetés szempontjából kénytelen vagyok a városnak nevet adni, melyhez történetem szálai fűződnek. De mivel nem vagyok felőle bizonyos, vájjon a végzet által kimért utam nem vezet-e valaha annak polgárai közé, eltagadom a valóságot és nevezni fogom Verebes-nek, így ha kikapok is az elmesélendő históriáért, azzal vigasztalom magamat, hogy ártatlanul ért a megtiszteltetés. Tehát Verebes város tiltakozásának meg lett a kívánt eredménye: elkerülte határát a vasút. De mivel a közlekedés érdekei azért csorbát nem szenvedhettek, kiépült az túl a Tiszán, a szomszéd Bagolyvár határán keresztül, melynek képviselő-testülete, mint hitelt érdemlő okmányok bizonyítják, igen tekintélyes nyújtott az építkező vállalatnak,kedvezményeket Megvolt hát a vasút, melynek a verebesiek csak csúfondáros füttyentéseit hallották s arról tudták idővel megállapítani azt a csalhatatlan időjóslatot, hogy «megváltozik az idő, eső lesz, idehallik Bagolyvárról a gőzös dohogása.« Verebesen becsületbevágó kérdés volt: vasútra nem ülni, s dicséretekre legyen mondva a derék polgároknak, ezen elvek mellett egyértelműleg kitartottak kerek 10 esztendeig. Ne mondhassák a bagolyváriak, hogy rászorultak arra, amit egyszer eldobtak maguktól. Úgyis eleget bosszantották őket a »csűrkapu-nyitogatás«-sal, amely a verebesiek szerint csak »légbőlkapott koholmány« volt, amelyet csak a bagolyváriak találtak ki, hogy őket annál jobban kunérozhassák. Hanem a tizenegyedik esztendőben olyasvalami történt, ami a vasutellenes várost arra kényszerítette, hogy egy keveset, habár egy hajszálnyit is, engedjen megcsontosodott elvéből. Sokszor a végzet kisszerű eseményekből nagy dolgokat művel. Úgy történt itt is. Egy szürke, s hétköznapi dolog vetődött felszínre : a negyedévi