Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)

1915-01-07 / 1. szám

évfolyam. — MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. — Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. 1. szá­m Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC 1015. január *7. 5 A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére • Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá­­­ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté­­zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Boldog új évet! Az öreg esztendő távozik, 1914 itt hagyja örökké emlékezetes szomorúságait, a bánatot, a gyászt, amelyet oly bőven osztogatott. Sivár, terméktelen esztendők­ben sem hullott annyi köny, mint 1914- ben. Apátián gyermekek siratják ez esz­tendő csapását, bánatos özvegyek jajong­­ják a szivük keserűségét. Jóságos öreg királyunktól kezdve a kunyhók lakójáig mindenki sirt 1914-ben. Mikor trónörökö­sünket fenséges hitvesével az elvetemült Szerbia gonosz biztatására hitvány embe­rek megölték, a felettünk ragyogó nap is mintha elvesztette volna derűt sugárzó fé­nyét, gond és nehéz sóhaj, kény és álmat­lanság és szótlan némaság váltotta fel a békés polgárok családi szentélyét, mert 1914. véste a szomorú emlékeket a lélekbe. Ma is, a szomorú esztendőnek bú­csúzó pillanatában, élénk emlékünkbe to­lódik azoknak a ragyogó napoknak édes emléke, amikor gazdag lelkű öreg kirá­lyunk históriai értékű parancsára megele­venedtek az utcák, lobogó lelkesedésű katonák állottak sorba, hogy a fegyverek ereje, a honmentés mindeneket megérő lelkesedése lemossa nemzetünkről a gya­lázatot, megtorolja a királygyilkos nem­zet vérbefürösztött gazságát. Ha arra gondolunk, hogy messze ide­genben, idegen földre hullott a magyar vér, hogy a fakeresztes sírokat nem ke­resheti fel a kegyelet, hogy oda rózsafát ültessen a hitves, imát mondhasson el a gyermek, leborulhasson az édes­anya, — bizony majd meghasad a szívünk. De ha bízunk a jövendőben, ha hiszünk a nép­nek szabadságszeretetében, akkor azok a messze idegenben kuporgó fejfák, ezek az itthon frissen hantolt sírdombok be­szédes bizonyossággal hirdetik: 1914. ké­szítette elő a jobb, a szebb, a boldog jö­vendőt. Azok a sírokban nyugvó hősök gyújtottak világosságot, melynek tüzénél a szerb is, az emberi szabadságától meg­fosztott muszka is meglátja célunkat: mi a békéért, a szabadságért, az emberi jo­gok biztosításáért fogtunk fegyvert. Az emlékezetes szomorú esztendőnek gazdag vérontása meg fogja termékenyí­teni a harcmezőket és ahol a puskacsö­vekbe, kardélekbe ütközik az ekevas, az orgyilkosság ellen szorul ökölbe majd az ember keze. Mindenütt, ahol egy-egy fejfa emlékeztet 1914-re, az emberek szabad­ságra vágyó lelkükben ünneplik azt a di­adalt, melyet a szomorú esztendő készí­tett. Széles e világon összefog az emberi­ség, hogy a szabadság visszaadja az ott­hont, a békét, hozza a jövendőt a boldog uj esztendőket. Menj, siess te véres esztendő, hadd jöjjön az uj, amelyben hiszünk rendűlet­­­­lenül, honszerelmünk kiapadhatatlan tü­­­­zével. Menj, hagyd itt a szomorúságot, amelyet majd kiengesztel fiaink világra­szóló diadala, amelynek harsonája azzal tölti be a magyar földet: Boldog uj esztendőt! T­A­R­C­A. fiz utolsó ágyusza, — Molnár Károly. — Mikor majd elhangzik komor dörrenése S tüze bevilágít a sötétlő éjbe: Százmilliók ajkán felzeng a hozsánna, Belekezdenek egy könnyes, nagy imába. Magától megszólal akkor minden harang, Mámorosan jár be egy országot a hang, Százmilliók hullanak megindultan térdre, Templomkerülő is a templomba tér be, Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. Nádfedeles, zsuppos kis falusi porták Hogy megnőnek ! mikor egyszer kidobolják: „Hogy itt meg itt, messze, a kék ködben úszó Nagy síkon elhangzott a záró ágyuszó ...“ Reszkető kezű, vén asszonyok, emberek Az örömtől sírnak: „haza­jön a gyerek ...“ Meglátjuk a harcok soppadt katonáit. Lesz köztük béna is — de akkor nem számít. Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. Kis salakáteres házak kapujába ki-kiáll, akit csak elbír a két lába, S visszafojtott, néma epedéssel néz szét, Úgy várja a maga epedő vitézét. Tépett zászlók lesznek akkor legszebbek, A béna katonák a legkedvesebbek. Virító virág is kerül az ablakba, Illatmámorával legényt csalogatva, Mikor elhangzik az utolsó ágyúszó. Ha azt az örömet­­ mi majd fog csapkodni, Egy nagy öleléssel össze tudnám fogni, S bezárni és apró adagokra váltva A világ végéig szórnám a világra: Tudom, hogy nem lenne széles e világon Soha többé bánat — csak boldogság, álom... De azt az örömet ki tudná felmérni! Csak azt tudom, hogy ezt el fogjuk még érni. Mikor elhangzik az utolsó ágyúszó. Takarékoskodjunk. Olyan jelszó ez, a­melynek minden időben megvan az érvénye. A magyar embernek soha­sem lehet eléggé lelkére kötni a takarékossá­got. Az a vád, a­mel­lyel apáinkat oly gyakran és nem mindig méltatlanul illették, hogy kön­­­nyelműen bánnak a vagyonnal, ma már java részében nem igaz ugyan, a magyar ember a a maga kárán megtanulta fogához verni a ga­rast, de azért még ma sem lehet eléggé inteni a takarékosságra, mert nemzetünk vagyonoso­­dása még mindig messze elmarad a külföldi mű­velt nemzetekétől. A mai háborús időben azonban kétszere­sen kell inteni mindenkit a takarékosságra. Be­látta ezt kormányunk is, amely a hatóságok útján külön felhívásban inti a lakosságot a ta­karékosságra. Nehéz idők következtek ránk, mindenkinek meg kell tenni a magáét, mert a haza megmentéséről van szó, a házi tűzhelyünk­ről, vagyonunkról, gyermekeink jövőjéről, sza­badságunkról, megmaradásunkról. Akit fegy­verbe hívott a király szava, az életével, vele hullásával küzd a csata mezején, mi itthonma­­radottak itthon teljesítsük kötelességeinket, melyek között nem utolsó helyen áll a takaré­koskodás. Nem lehet kiszámítani, meddig tarthat a háború, mennyi mindenre lesz szükség, a­míg­­ véget ér, mennyi élelmiszer fog még kelleni ka­­­­tonáinknak s az itthonmaradt lakosságnak. Arra,­­ hogy ha a mi meglévő készleteink, ez évi ter­­í­mésünk eltalálna fogyni, hozhassunk külföldről,­­ tengertúli vidékekről, alig lehet gondolni, hiszen a háború a tengeren is folyik és a tengeri há­­ z legnagyobb ütközetek. Egy kutató levéltári és hadtörténelmi ku­tatások alapján egész sereg adatot hordott össze a legutóbbi háromszáz esztendő (1618—1905.) legnagyobb ütközeteiben részt vett haderők számáról és veszteségeiről. Háborús lexikoná­­nak igen gazdag tartalmából a „Statistische Korrespondenz“ ismertetést állít össze a sza­­­­badságharcok óta folytatott fontosabb küzdel­mekről. A harminchárom háborúból, amely ettől az időtől kezdve 1905-ig lefolyt, 408 nagyobb harcot ír le ; ezek között 49 olyan csata van, amelyben mind a két ellenség összesen 100.000- nél több harcost állított. A veszteségeket nem mindig lehetett biztosan megállapítani. Ennek a korszaknak (1813 — 1905.) legna­gyobb csatája a mukdeni (1905.) csata volt, a­melyben 314.000 japán állt szemben 310.000 orosszal. Ebben az ütközetben a győztes japá­nok 41.000 embert, vagyis haderejük 13 száza­lékát, az oroszok 96.500 embert, vagyis had­erejük 31 százalékát veszítették. A lipcsei csatánál (1813.), amely a benne résztvevő csapatok számánál fogva a második helyen áll, (325.000 szövetséges állt szemben 175.000 franciával) a győztes szövetségesek 80.000 embert, vagyis 24­3 százalékot, a fran­ciák 60.000 embert, vagyis 34­3 százalékot ve­szítettek. Ebből a véres veszteség (halott és sebesült) a szövetségesek részéről 22­8, a fran­ciák részéről 23­7 százalék volt. A többi vesz­teség a hadifoglyokra s az eltűntekre esik. Harmadik helyen áll a königgreitzi csata (1866.), amelyben az ellenséges haderők körül­belül egyenlők voltak és az ágyúik száma is csaknem egyforma volt. A poroszoknak 220.000 harcosuk, az osztrákoknak és szövetségeseiknek 215.000 harcosuk volt. A poroszok 9200 embert, vagyis 4,2 százalékot, az osztrákok és a többiek 44.300 embert, vagyis 20,6 százalékot veszítet­tek. A véres veszteség azonban a haderőnek csak 4, 1, illetve 11 százaléka volt.

Next