Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)

1915-09-16 / 19. szám

IXLIX1. évfolyam, MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN.­­ Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. 10. BZDLXXX. 1016. szeptember 10. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá­ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté­­zendők. — Nyilttér garmand sora á0 fillér. A milliárdok ólomterhe. (R. I.) Abból a hatalmas és erélyes beszédből, amelyet Helfferich a német bi­rodalom pénzügyi államtitkára a múlt hé­ten mondott a német birodalmi gyűlésen messze kihangzó szavak voltak azok, ame­lyek a milliárdok ólomterhének viselésé­­ről szóltak. Helfferich elmondta, hogy a világháború eddig mintegy száz milliárd­­jába került a hadviselő államoknak és e borzalmas pénzösszeg terhét azoknak kell viselniük, akik a világháborút előidézték. Évtizedekig kell viselniük a milliárdok ólomsúlyának terhét, mondta Helf­ferich és az első mondat, amelyben a győ­zelmi remény és az önbizalom, amely a központi szövetségeseket tüzeli és fűti, pozitív értékre van átváltoztatva. Amikor az a rettenetes és minden emberi képzeletet felülmúló birkózás meg­indult, mindenki azt hitte, hogy ha em­beri erővel bírja is Európa valameddig a háborút, anyagi ereje nagyon hamar ki fog fogyni. A legtudósabb nem­zetgazdá­­szok és fináncpolitikusok is hangoztatták, hogy három hónapnál tovább nem bírja pénzzel Európa, és íme most több mint egy éve tart a háború és még annyira amennyire mindenki bírja pénzzel. Hogy az entente egy kissé gyengébben áll a pénz dolgában, mint a kettős szövetség, annak igen egyszerű gazdasági oka van. Miután a négyesszövetség államainak ipara nem oly erős és fejlett, mint Németor­szágé, viszont nem is fejlődött a háború alatt annyira, mint az osztrák-magyar mo­narchia ipara, kénytelenek nagyon erősen támaszkodni a külföldi bevitelre. Ennek azután természetes következménye, hogy a pénz, különösen az arany nagymérték­ben szivárog ki az országból. A köz­ponti hatalmakat Anglia blokádja majd­nem teljesen elzárja a tengerentúli for­galomtól, az európai semlegesek pedig nem termelnek oly árukat, amikre a ket­tős szövetségnek szüksége lehet, úgy, hogy a pénz­benn az országban végzi körforgását és így a nemzeti vagyon nem csökken jelentékenyen. Természetes, hogy mindemellett is igen nagy összegekbe kerül a háború vi­selése, amely összegek a produktív mun­káktól, beruházásoktól, iparfejlesztéstől vo­natnak el. Ezek azok a milliárdok, ame­lyek ólomsúllyal nehezednek az országra. Viszont azonban ezek azok a milliárdok, amelyeket a háború után feltétlenül pó­tolni kell. Mert a háború után elkövet­kező becsületes béke célja csak az lehet, hogy azokat a hónapokat, amelyeket a viaskodásban eltöltöttünk és amelyek a nemzetek fejlődéséből ,valósággal kima­radtak, pótoljuk és megfeszített erővel láthassunk hozzá a nemzetek tovább­fej­lesztéséhez. Ehhez a fejlődéshez, ehhez a gyors tempóhoz fogják megadni a lehetőséget azok, akik e háborút felidézték azzal, hogy évtizedekig fogják viselni a milliárdok ólomsúlyának terhét. Ez méltó büntetése lesz a lelkiismeretlen és kapzsi ellenfe­leinknek, akik le akartak tiporni bennün­ket. Azoknak a milliárdoknak, amelyeket most a haza védelmére költünk el, vissza kell térniök, hogy a becsületes béke mun­káját tegyék lehetővé. Az ő pénzükön fo­gunk mi dolgozni, az ő pénzükből fogjuk erőssé és nag­gyá tenni iparunkat és köz­­gazdasági életünket, azoknak a pénzén, akik tőlünk akartak elszedni mindent, az utolsó ezüstgolyóig, hogy soha többé talpra ne állhassunk. A milliárdok nem bennünket fognak leverni a lábunkról, hanem őket. Fölhívás: 15580/1915. alisp. sz. Szatm­árvármegye alispánjától. Valamennyi Főszolgabíró és Polgár­mester urnak! Köztudomású dolog, az a pusztulás, melyet hazánk északi vármegyéi a téli hadjárat alatt a pusztító ellenség fegyvereitől szenvedtek, mi­által a községek és az egyesek évtizedek verej­tékes munkájának eredményét vesztették el. Hála az isteni gondviselésnek sikerült dicső had­seregünknek s hű szövetségesünknek a Kárpá­tok közül kiűzni a pusztító ellenséget. Megtisz­tult szent hazánk földje az ellenségtől, de meg­maradt a rombolás és a hazatérő menekültek csak romhelyét találták lakóhelyüknek. Szent kötelesség hárul reánk, hazánk ezen elpusztult részét újjáépíteni s annak érdekében legnagyobb áldozatokat meghozni, annál is in­a­kább, mivel mi személyünkben, sem vagyonunk­ban a pusztító ellenség kegyetlen sarcolásától mit sem szenvedtünk. Hogy ezen célt elérjük s az elpusztult köz­ségek minél hamarabb újjá építtessenek, hozzuk meg az elképzelhető legnagyobb áldozatokat s járuljunk hozzá a legnagyobb áldozatkészséggel az elpusztult falvak felépítéséhez. Ez okból a vármegye törvényhatósági bizottságának a folyó évi augusztus hó 16. napján tartott rendkívüli közgyűlésében kelt 428,1915. bjkv. 12683/1915. alisp. sz. véghatározata alapján a gyűjtést a vár­megye egész területén elrendelem s felhivom főszolgabíró s polgármester urat, hasson oda, hogy úgy az egyesek, mint a községek vegyék ki részüket a hazafias mozgalomból. T­A­R­C­A. A háborús vers. — írta: Id. Kárpáti Endre.­­ Van-e, aki az újságokat visszafojtott lélek­­zettel ne olvasná? Alig várjuk a reggelt, meg az estet, hogy a várva-várt újságunkat kezünkbe vehessük. Én is így vagyok vele. Figyelemmel átböngészek minden sort, amely a harctéri hí­reket hozza. Ilyenkor önkéntelenül összehason­lítom a most lefolyt ütközeteket azokkal, amely­ről 67 év előtt hallottunk. Persze, csak élőszó­val terjedt akkor a hír, mert újságunk még nem igen volt. Meg-meglepett néha a harctéri hírek között egy-egy vers, a lövőárokban itt sokszor olyan valaki, aki még álmában sem gondolta volna­­ soha, hogy még versírásra is adja a fejét. És fájdalmas örömmel olvasom a legtöbb, sok esetben sikerült verset, melyben a sokat szenvedett harcos lelkiállapotát leírja. Egyik ilyen, már este megjelenő újság a „Dunántúli Hírlap“, amely az aznapi háborús ese­ményeket is közli. Itt várom Íróasztalomnál, hogy rikkancsunk becsöngessen a friss újsággal. Sz­ivdobogva veszem a lapot a kezembe, vájjon, nincs-e benne olyan hir, a­mi engem megszo­morit. A verseket különös fegyelemmel olvasom- Ami édes vérünk lelkét önti abba ! A március 19-iki szám különös meglepe­­tésben részesített: „Egy püspök háborús ver­seit közli. Átfutom az első sorokat szivem el­szorul . . . felkeltek asztalomtól . . . megyek a zongorához . . . énekeléshez fogok . . . eldú­­dolom az első, második, majd a harmadik stró­fát, könyv nélkül, a szomszéd szobából besu­gárzó világosság mellett. Feleségem, meg fiam tűnődve lopódznak mellém. Csudálkozva néznek egymásra, majd reám­ is. Mi ez ? Mi történt velem ? Még soha sem hallották, hogy énekeltem volna ! És most, ezt, az előttük teljesen ismeretlen dalt, kívülről, sötétben énekelem . . . Igen. Elénekeltem. Eszembe jutottak a hatvanhét év előtti nagy napok, mikor mi is apró gyerekek, kivettük részünket a szabadság­harci mozgalmakból. Ott vártuk a katonákat a város végén. Néha a „Kiskut“-ig is elbaran­goltunk elébük. Persze akkor a „Kiskút“ csu­pán csak egy kis forrásból állt, körülvéve ha­talmas fákkal. Rendesen katonai fölszerelésben, persze fapuskával, fakarddal vártuk a vitézeket. Közben elmeséltük egymásnak, amit otthon a­­ háborúról hallottunk. Hogy hol harcol Görgei, Perczel, hol nyert győzelmet Rózsa Sándor ár­mádiája, puska, meg kard nélkül, csupán kari­kásostorral kezében. Ha aztán megpillantottuk­­ a huszárokat, egetverő éljenzéssel rohantunk eléjük és rákezdtük: „Isten hozzád, szép falum határa.“ A huszárbácsik is velünk énekeltek. Aztán ha nem tudtunk velük versenyt futni, fölkaptak bennünket lovukra, így mentünk a városba. Most is fülemben cseng, amint egyik másik csa­pat, győzelmük biztos reményében, a városban énekelte: „Bucsufiát hozok, anyám, néked. A csatáról, ha győzve visszatérek.“ Az utcákon nagy csoportokban, könnyes szemekkel kisértek bennünket az itthonmaradt bús lakósok. Nem felejtettem el azt a dalt. Még dallama is eszembe jutott, mikor zongorámhoz ültem. Talán élnek még az öregek közül, akik ismerik , talán énekelték is. Isten hozzád szép falum határa, Elmegyek belőled a csatára, Jó magyar nem rak­ja szegre kardját, Ha veszélyben látja szép hazáját. Nem kötéllel fogtak engemet meg, Önkéntesen álltam be vitéznek. Szép hazám szerelme lelkesít fel. Szembeszállni sok gaz ellenünkkel. Jó anyám! Ne keseregj fölöttem, Úgy tekints, hogy szent búcsúra mentem! Bucsufiát hozok én teneked, Harc után ha győzve visszatérek.

Next