Felsőbányai Hírlap, 1916 (21. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-06 / 1. szám

dekének is igen értékes szolgálatot tett azzal, hogy az antant minden kísértésével és fenyegetésével szemben áll hathatósan visszavert minden olyan törekvést, a­mely nemzet pusztító harcban belésodorni kí­vánta. Ezzel megrövidítette a balkáni had­járatot és biztosította országa életét. Ro­mániát szerződés kötné hozzánk és ha ez az ország megmaradt volna érdekei ama bölcs felismerésében, amely annak idején a szerződést létrehozta, szintén igen nagy szolgálatot tehetett volna úgy saját ma­gának, mint a háború megrövidítésének. Sajnos, nem volt meg benne az erély, hogy bizonyos áramlatokkal szembeszállva azt idáig megcselekedje. Nekünk nem so­kat ártott e határozatlanságával, de ma­gának még kevesebbet használt. Rajta áll, hogy kívánja-e a mulasztását jóvá tenni: önálló állam és mi önálló álla­mok dolgába beleavatkozni nem szoktunk. A mi dolgunkat azonban, hála Isten igazságos jóságának és hőseink acélkar­jának, bizonyosnak érezzük. Győztesek vagyunk és győzelmesek maradunk. Aki velünk van a küzdelemben, az velünk gazdagodik a diadalban, aki ellenségeink­kel tart a harcban az velük pusztul a ve­reségben. k. N. FELSŐBÁNYAI HÍRLAP A mi katonáink. (A cs. és k. 5. gy. 12. honv. és 12. népfelkelő ezredben.) Azután, hogy a német hadsereg a múlt télen diadalmasan bevonult Lodzba, megjelent ebben a meghódított orosz lengyelországi nagy­városba egy fővárosi előkelő napilapnak harc­téri tudósítója s a többek között megszólított ott egy poszton álló harcsabajuszú népfelkelőt, megkérdezte tőle hogy hová való. A feszesen álló harcsi katonás válassza az volt, hogy Szat­­már megyébe. Egyik ismerősünk, mint mondja több erre való fiúval együtt Kurland vidékén a Hinden­­burg hadseregében harcol a muszka cár hadse­regével. A Pilica partján teleltek ki azok a magyar katonák, akik most a Rokitnói mocsarak vidé­kén dideregnek az oroszországi fagyasztó hi­degben, miután keresztül gázoltak Ivangorod romjain. Gorlicétől Besszarábiáig, Galiczia és Buko­vina minden harcterén ott voltak a megyénk­ből sorozott katonák. Przemysl elestével a mi katonáink egy zászlóalja is orosz fogságba esett. Most egy éve a mi katonáink jártak Kra­­gujevác határán, ezen bakák keltek át a Dri­­nán s ezek űzték a szerbeket Valjevó vidékén. Most mikor Mackensen keresztül gázolt ezen a bűnös országon, a győzelmesen előnyomuló hadseregben megint ott találjuk ezeket a ka­tonákat. A megbomlott lelkiismeretű szövetsége­sekkel szemben a Doberdón, Plavánál ezek a bakák is állják a dobpergésszerű tüzérségi tü­zet s verik vissza a naponta ismét és ismét, mindig sikerrel a 10-15-szörös olasz túlerő veszett rohamait. Hallottuk, hogy Antwerpen ostrománál s messze a Lille-Reims harcvonalon is voltak a mi vidékünkről való tüzérek. A háborús fortuna anyának válogatott fiai, mostoha gyermekei vagyunk. A mi vármegyénk a közös és a honvéd ezredekbe küldik fiaikat kiképezni katonának. Ennek a két ezrednek pe­dig mintha sorsa lenne szétszóródni mindenütt, ahol háború van és minden ponton, ahol a leg­nehezebb munka vár a katonára. Mennyi glóriás fekete kendő, mennyi di­csőséges özvegyi fátyol és mennyi büszke bá­nat jelzi ezt nálunk után, útfélen, de mennyi árva is siratja ezt minden járásbeli faluban. Lezajlik majd egyszer a világháború s ta­lán hosszú századok telnek el boldog békében s anélkül, hogy nemzetek háborúba keveredné­nek , hogy különösen mi ismét részt vegyünk egy ilyen véres háborúban, de azok akik most részt vettek mindenesetre a hála legkisebb, de elengedhetetlenül kötelező megnyilatkozásaként igénylik, hogy ezt vegyük tudomásul most s tanítsuk meg erre gyermekeinket, unokáinkat harmad — negyed iziglen. Kerülhettek csapatok, ezredek a hadisze­rencse olyan körülményei közzé, hol vitézsé­gükkel talán jobban kitűnhettek, a magyar ka­tonai virtus érvényesítésére több, kedvezőbb alkalom nyílott, de az tény, hogy a küzdelmek­ben, szenvedésekben nagyobb része nem volt egy ezrednek, egy csapatnak sem, mint a mi katonáinknak. Mikor ezt mi itthon kötelességszerűen el­ismerjük és megállapítjuk, mikor szerető há­lánkról a mi kedves katonáinkat biztosítjuk, egyben szükségesnek tartjuk, hogy ne csak mi tartsuk emlékezetünkben ezt, de az iskolás gyer­mek is tanulja meg az iskolában, akik pedig még nem kerültek oda, azoknak a téli estéken erről meséljen az édes­anyja. Ti pedig katonáink győzelmesen harcolja­tok és tűrjetek tovább férfiasan, magyarosan így kívánja ezt tőletek kedves szép magyar ha­zátok, királyotok. A ti küzdelmeteknek gyümöl­csét megéritek ti is és megérik gyermekeitek és élvezni fogják majd a békés jó időkben, me­lyet ti hoztok meg mindnyájunk számára. A szép hazánk termékeny völgyei várják ezt a békét, a béke áldásos munkáját, fiai pe­dig munka közben katonáink vitézségéről fog­nak mesélni. Mikor lesz béke? A letűnő évnek alkonyán millió és millió szív veti fel ezt a kérdést. Hát bizony úgy áll a dolog, hogy emberi lény erre a kérdésre nem igen felelhet. A mostani viszonyok mellett bi­zony a béke galambja ismét nagyon távolra rö­pült a föld színén. Kutatva azt, hogy melyek azok a körül­mények, a­melyek a békekötés lehetőségét an­­­nyira gátolják, arra az eredményre jutunk, hogy a fő akadály az ántánt hatalmak ama szerződési megállapodása, hogy csak együttesen kötnek békét. Tulajdonképen az ántánt hatalmak legna­gyobbika, Anglia kényszerítette erre a megál­lapodásra szövetségeseit, még­pedig két ízben : először, a­mikor kevéssel a marnamenti ütkö­zet előtt Belgiumot és Franciaország északi partvidékét fenyegette a legnagyobb veszede­lem, másodszor pedig néhány héttel ezelőtt, a­mikor Mezopotámia, az angol India előtere el­veszett és óriási veszedelem fenyegette és fe­nyegeti még ma is Egyiptomot. A béke ma te­hát reménytelennek látszik, hacsak a tények ereje és az egyes államok érdekei az antant hatalmak ma még fennálló összetartásának nem vet véget és Anglia maga nem jut arra a be­látásra, hogy elérkezett az idő megkezdeni a tárgyalásokat Németországgal. A szövetségesek harcainak átka, hogy ne­hezen fejezhetők be, másrészről azonban rit­kán végződnek ezek a harcok az egyik vagy másik csoport összeomlásával. Ez adja meg a reményt, hogy talán nem is hosszú idő múlva a mai zűrzavarból mégis európai rend születik. Hiszen ellenségeink már a vesztes kártyások­nak helyzetében vannak . . . Tudják, hogy vesz­tesek, legyőzőttek. Még reményünk van arra, hogy fordulhat a kocka. Még nem merítettek ki minden fur­­fangot, tervet toborzást és népeket ámító biz­tatást . . . Épen azért, ha mi is győzelmet, bé­két akarunk ... az utolsó ütköző pontig hősi­esen ki kell tartanunk. A mi kitartásunk hoz­hatja meg számunkra a dicsőséges békét. Sz. H. beszélt a jó öreg és elvezette a katonát az élés­kamrába. Nem volt ott semmi, mint az üres edények. Még az egerek is rég elköltöztek on­nan. Erre a pincébe vezette a 75 éves öreg a katonát. Ott különben sem volt bor, vagy egyéb ital. A kis krumplit meg zöldségfélét régen el­pusztította a kis sáskasereg. Csak egy-két mosó­edény gubbasztott a fal mellett. A padlás meg épen üres volt. Csak a ruhaszárító köteleket óbálta a kemény, hideg szél. Mert igen szigorú hideg járt akkor. Husz-harminc fokos hidegben harcoltak vitézeink. A katona nem győzte eleget mondani, hogy „nix . . . nix . . .“ Mire aztán a kutatásból visszaérkeztek, szobánk már tele volt katonával. A strázsamester egy kis gon­dolkodás után két közlegénynek valamit mon­dott, mire azok hirtelen eltávoztak. A többiek pedig kényelembe helyezték magukat, amennyi­ben fölkanyarodtak asztalra, ágyra, szekrényre, amit csak ülőhelyül jónak ítéltek s kezdték le­vetni ruhájukat, fegyvereiket. — Nógel . . . Nógel! kiáltozták felém, aki, magam sem tudom, honnan vettem a bátorsá­got, de közöttük ténferegtem. — Nógel, az szeg — sütöttem ki a gyönge német tudományommal és kimentem a vasas­ládában összekutattam, amit csak találtam, aprót, nagyot; volt köztük akkora kampós is, hogy Isten bocsássa meg, de szívesen láttam volna, ha ők magukat akasztják reá. Csak azt nem tudom, hogy mit csinálnak a sok szeggel. Mi­kor átadtam a strázsamesternek, barackot nyo­mott a fejemre és azt mondta: — Dobre . . . Hacke! . . . Hacke ! — Aha - gondoltam - ezeknek hókony kell. Mert a kis fejszét, a baltát hókonynak ne­veztük. Azt is hamarjába vittem neki és vártam, mi lesz most. Hát mindjárt meg is mutatták. A falat tele verték szegekkel és azokra akgatták minden cók-mókjukat. Majdnem sírva fakadtam, mikor néztem, hogy a szép falat hogy tönkre tették. Nemsokára a két katona egy hatalmas darab húst hozott. A strázsamester behivatta anyámat és lelkére kötötte, hogy főzzön belőle „Hollásch“-t. A rézüst csakhamar a tűzhelyre került gazdag tartalmával. Lobogott a tűz a szabad tűzhelyen. Mert akkor még a „spar“-t nem ismerték. A gulyás csakhamar elkészült. Most az adott gondot anyámnak, hogy hol ve­gyen 40 -50 embernek „EstreUg“-ot. Míg így tűnődik, a vitézek előveszik bicskájukat, körül­­állják az asztalt és ugyancsak készülnek az evéshez. Ami tányért, evőeszközt össze tudtunk szedni, azokat a „sarzsi“-k okkupálták. De csak nem kezdenek az evéshez. A strázsmester ki­ment a konyhába, becitálta anyámat, ráparan­csolt, hogy üljön az asztalhoz és kezdje meg az evést. Anyám az asztalfőre ült, enni kezdett. Soha sem volt oly keserves vacsorája. Kis idő­­ múlva, mikor a katonák látták, hogy nincs meg­­­­mérgezve az étel, hozzáláttak ők is és csakha­­­­mar kongott az üst. Vacsora után rágyújtott a 40-50 vitéz. De iszkódtam­ is ki a szobából, nehogy meg­fulladjak a füsttől. Kis idő múlva egy kis hordó­s bort hengerítettek a szobába. Micsoda ének, ki­áltozás következett most. Még hallom a sok „Hoch“! „Zsivio“-t, de „Éljent“-t is. Még nekünk is kellett éljent kiáltanunk. Tudtam is én, kit éljeneztek. Egyszer véletlenül „Éljen Kossuth“-ot találtam kiáltani. Be is tuszkolt anyám a mellék­szobába. Hogy kinek szólt a sok „Hoch“ azt nem tudom megérteni, de az én apró eszemmel kifundáltam, hogy ők nem érdemlik meg. Későre járt az idő, mikor a katonák be­hozták az alomszalmát. Szétteregették a szobá­ban. Ahová csak lehetett. Még az ágyak alá meg az asztalra is jutott. És a 40 —50 ember elnyuj­­tózott egymás mellett, mintha heringek lettek volna. Mi a mellékszobába szorultunk, persze számára mi is. Az ágyakat a sarzsik foglalták le. A strázsamester megnyugtatott bennünket, hogy nyugodtan alhatunk, nem lesz bántódá­­sunk. Nyugodtan ? Mikor 40 — 50 ember hortyo­­gott a másik szobában. Egész éjjelt imádkozás­sal töltöttük. Micsoda éjjel volt az! . . . Hogy hány napig szerencséltettek bennün­ket kedves vendégünk, nem tudom. De más naptól kezdve subánk melegedő szobára avan­­zsirozott, két óránkint változtak a csapatok, 50-60 ember. Amint az egyik csapat megmelege­dett, jött a másik. Mikor már minden éghető anyagot eltüzeltek, az utcákról hozták a keríté­seket, sőt a temetőből a kereszteket is . . . így vártuk az 1849-ediki uj év napját. És még hálát adhattunk Istennek, hogy csak ennyi bajjal megmenekedtünk, mikor a várost elfoglalták. Mily végtelen másképen vi­seli magát most az ellenség!

Next