Felsőoktatási Szemle, 1978 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - Kónya István: Összefüggés a tudományos fokozatok és az előléptetések között
így dolgozták ki az egyetemek — a minisztérium irányelvei alapján — az oktatói követelményrendszert, amely káderpolitikánk ismert „hármas követelmény” sorának e területre történt konkretizálását jelenti. E követelményrendszernek viszonylag tisztázottak az oktató-nevelő munkára való alkalmassággal, valamint a politikai rátermettséggel, társadalmiközéleti aktivitással és a marxista-leninista eszmeiségű ideológiai felkészültséggel kapcsolatos normatívái. Az oktató-nevelő munka színvonalának mérhetősége körül is sok a bizonytalankodás, vannak gondok e tevékenység tényleges elismertetése terén, és problémák az oktató-nevelő munka folyamatos ellenőrzése, figyelemmel kísérése, segítése vonalán is. A legtöbb tisztázatlanság azonban a tudományos kutató munkára való alkalmasságot jelentő kritérium körül található. E zavarok — nézetem szerint — több forrásból származnak. A legáltalánosabb okot abban kell keresnünk, hogy e kritérium elbírálásánál nem veszik kellően figyelembe az egyetemek társadalmi funkciójának az előbbiekben már vázolt átformálódását, amely szerint az egyetem — lényegét tekintve — oktatási intézmény, tehát „iskola”. És — lényegét tekintve — nem azonos a főhivatású tudományos kutató intézetekkel, így az egyetemek vezető kádereitől sem lehet ugyanazokat a tudományos normatívákat megkövetelni, mint a kutató intézetek vezető munkatársaitól, akiknek — némi túlzással szólva — kizárólag a kutató munka a feladatuk. E változás nem kellő megértése — emberileg teljesen érthető módon — életben tart (olykor újraéleszt) olyan szubjektív nosztalgiát is, ami akkor volt helyénvaló, amikor a tudomány művelésének kizárólag — vagy csaknem kizárólag — az egyetem volt a színhelye. Abban az időben viszont— gondoljunk csak a régi bölcsészkarok ún. „szabad bölcsész”-rendszerére — a népgazdasági célokra irányuló feszes szakemberképzés bizony nem tartozott az egyetemeken az „előtérben álló” feladatok közé (itt is, mint lényegében minden vonatkozásban én csak a tudományegyetemekről beszélek!). Jellemző példája ennek az, hogy pl. a középiskolai tanári oklevelet nem is az egyetem adta (az csupán abszolutóriumot igazolt, ami doktorálásra jogosított), hanem egy külön ún. „tanárképző intézet”, és annak keretében működött a „tanárvizsgáló bizottság”. Ebből a nosztalgiából táplálkozott az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején lezajlott, nagy hullámokat felvert — de a megváltozott viszonyok között szükségképpen meddőségre ítélt — vita a „tanárképzés vagy tudósképzés” körül. A szocialista tervgazdálkodás azonban jól képzett kommunista szakembereket kíván meg az egyetemektől, akik közül — természetesen — lesznek tudósok, tudományos munkások is, de tudóssá képzésük nem történhet meg egyetemi éveik alatt. Az egyetem — arra alkalmas hallgatóit — legfeljebb elindíthatja a tudósképzés felé, amelybe azonban intenzív módon csak postgraduálisan kapcsolódhat be. A tudományos kutató munkára való alkalmasságot előíró kritérium értelmezésében felbukkanó zavarok másik oka az, hogy a helyesen értelmezett tudományos tevékenységen belül vannak olyan mozzanatok, amelyeket viszonylag jól lehet mérni. Ilyen elsősorban a publikációk száma, de ilyen a tudományos fokozatok megszerzése is. E mutatók bizonyos fokig valóban jelzői a tudományos tevékenységnek. De a mutatók mennyiségi „mérhetősége” ■— sajnos — könynyen arra csábít, hogy a tudományos tevékenységgel kapcsolatos káder-követelményt — megengedhetetlen leegyszerűsítéssel — kizárólag e mennyiségi mutatókkal azonosítsák. Aki tehát ennyi és ennyi publikációt (különösen idegen nyelveken) közzétett, vagy ilyen és ilyen tudományos fokozatot szerzett, az— e leegyszerűsítő felfogás értelmében — máris eleget tett annak, hogy őt a tudományos kutató munkára való alkalmasság kritériuma vonatkozásában előléptetésre érettnek tekintsék. De hogy milyen ennek a tudományos tevékenységnek a minősége, milyen mértékben képes a szóbanforgó oktató saját tudos