Felsőoktatási Szemle, 1983 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Dr. Bihari Ottó
FELSŐOKTATÁSI SZEMLE A MŰVELŐDÉSI MINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA 1983. Március 3. szám Bihari Ottó (1921—1983) A szeretet és a tisztelet általában korrelatív érzelmek: akit szeretünk, azt tiszteljük is, s a tisztelet alig létezhet érzelmi kötődés nélkül, amely lényegesen több a rokonszenvnél vagy a felszínes vonzalomnál. Ilyen szeretetteljes tisztelettől megriadt szívvel emlékezünk a Felsőoktatási Szemle Szerkesztő Bizottságának váratlanul elhunyt tagjáról, Bihari Ottó elvtársról. S e tekintélyes grémium tagjai sorában is kiemelkedő volt: aki mindig igaz jóbarátnak, harcos segítő társnak, bölcs tanácsadónak bizonyult. Szétfeszítené a megemlékezés határait, ha mindazt a funkciót fel kívánnánk sorolni, amelyet ez a kiemelkedő egyéniség maradék nélkül ellátott. Ezt megtették újságjaink — szinte meghökkentő az a sokrétű feladat, amelyet Bihari Ottó magára vállalt. Ennyi mindent ellátni csak vörös izzás mellett lehet, amikor is a szükséges éltető energiát saját gyönge és esendő valónkból kell meríteni. Mi ezekben a sorokban szinte hihetetlenül sokoldalú tevékenységének csak egy keskeny, a nagyközönség számára jószerint ismeretlenül maradt szeletét kívánjuk méltatni, Bihari Ottóét, a Felsőoktatási Szemle Szerkesztő Bizottságának tagjáét. Több mint két évtizeden át ült közöttünk, s nemcsak figyelemmel kísérte a magyar felsőoktatás hivatalos lapjának működését, hanem folyóiratunk tartalmi kialakulását, irányzatát és szándékait tevőlegesen befolyásolta. Amikor Szerkesztő Bizottságunk tagjait felkértük, hogy témajavaslataikkal színesítsék a folyóirat arculatát, Ő mindig az elsők egyike volt, aki tudományága problémáiból s Dél-Magyarország felsőoktatási intézményeinek összetett kérdéseiből ki tudta emelni az időszerűt, a jellemzőt, az előremutatót. Ezt tette még 1982 decemberében is, és mi az ő javaslatait szellemi végrendeletének érezzük. Távozásával mindnyájan szegényebbek lettünk: országunk szellemi élete, tudományága, de üresen marad széke folyóiratunk Szerkesztő Bizottságában is. Emlékét megőrizzük intő, figyelmeztető jelként, de a magasba törés szimbólumaként is, mert — akárcsak Kemény Zsigmond — Ő is, mint a fáklya, másoknak világított, önmaga pedig elhamvadott.