Felsőmagyarország, 1895. július-december (11. évfolyam, 150-298. szám)

1895-11-03 / 253. szám

2. oldal. kormánytól várt és senki oly ferde és visszás konzekvencziákat nem vont le az esetből, mint Apponyi. Ha ezt a tévedést kisebb kaliberű po­litikus követte volna el, úgy azt egyszerűen hall­gatással mellőznénk , de az a politikai súly, amel­lyel a nemzeti párt vezére különösen ékes­szólása erejénél fogva bír, egyenesen kötelessé­günkké teszi a tévedés konstatálását, nehogy úgy tűnjünk föl, mint akik Apponyi álláspontját ebben a kérdésben érthetőnek és indokoltnak találjuk. Azt még értjük, hogy Apponyi a miniszter­­elnöknek válaszát nem volt hajlandó tudomásul venni, mert hiszen parlamentünkben politikai rendszerré lett már az, hogy az ellenzék soha semmi dologban sem helyesli a kormány állás­­­pontját. De egyéb okát annak, hogy Apponyi a választ mért nem vette tudomásul, nem is tudtuk kibetű­zni Apponyi replikájából, mert avval a fe­lelettel, hogy in concreto micsoda intézkedéseket kívánt volna alkalmazásba venni, teljesen adó­sunk maradt. Amennyiben pedig többet kívánt, mint amennyit a kormány tett, úgy valósággal lehetetlenséget forszírozott, mint azt Bánffy Dezső báró helyesen megjegyezte. Apponyi tehát túlkövetelő volt a miniszter­­elnökkel szemben, de ez a tévedése politikai hit­vallásánál fogva még megbocsátható ; amit azon­ban a nemzettel és önmagával szemben elköve­tett, az ellen egyrészt a nemzeti becsület és ön­érzet, másrészt még az ő érdekében is (nem va­gyunk rosszakarói Ap­ponyinak) tiltakozunk. A legerélyesebben és a leghatározottabban tiltakozunk azon sértő inszinuáczió ellen, amelyet Apponyi a zágrábi ügyből konzekvencziát épen a nemzettel szemben levont, amidőn azt mondotta, hogy Magyarországon a serdülő nemzedéket és a közpályára készülőket arra tanítják, hogy a bol­dogulásnak és érvényre jutásnak útja a magyar nemzeti érzés őserejének elfojtása, s hogy minél kevésbbé magyar és nemzeti valaki, annál bizto­­­sabban kormányképes. Ez már mégis több, mint amennyit mi, t. i. a nemzet, egy embertől eltűrni hajlandók vagyunk. Jól tudjuk ugyan, hogy Ap­­ponyi csakis a miniszterelnököt, a kormányt és a szabadelvű pártot akarta támadni és bántani evvel a nyilatkozattal, de ez a szűkebb körű intenczió nem szolgálhat mentségére, mert a czitált szavak félreismerhetlen sértést foglalnak magukban az egész nemzettel szemben. Hát olyan depravált, szolgalelkű ez a magyar nemzet, hogy a nemzeti érzelmek ellen kifejtett ellenállás az egyetlen biztos útja a hatalomra jutásnak ? Hisz akkor hát nem a szabadság, hanem a szolgaság orszá­gában élünk ! Hallod-e magyar nemzet, hogy mit vág arczodhoz gróf Apponyi Albert, s nem ér­­zed-e, hogy ez a sértés jobban megégeti arczo­­dat, mint az elégetett zágrábi nemzeti zászlónak a lángja ? És azokat a gazficzkókat legalább bezárják és megbüntetik, mert van rájuk para­grafus, de Apponyit szép formájú beszéde és im­munitása megvédik. Apponyi tehát lemondott erről a nemzetről s elkeseredésében lemondott önmagáról is, midőn végül magát élő tiltakozásként állította szembe az ostorozott irányzattal szemben, mely őt rezig­­nálásra készti. Hogy evvel a rezignáczióval Ap­ponyi kinek vél szolgálatot tenni, pártjának-e, vagy a hazának, azt ugyan nem mondotta meg, de mi azt hisszük, hogy egyiknek sem, mert csak aktív politikus lehet hasznukra. A ezredéves kiállításról. Magyarország legszebb vidékei. Az ezredéves kiállítás, a­mely bizonyára sok ez­rével csábítja Budapestre a külföldi­­ vendégeket, ki­tűnő szolgálatot tesz majd a vidéknek azzal, hogy kü­lönféle módon sorra bemutatja az ország legszebb vidékeit, a gyógyító- és üdülő­helyeket. Magyarország hegy-völgyes, vadregényes vidékei sorra vá­rakoznak majd az Alföld pompás legelőivel, a Balaton-vidék tájaival. A bemutatás is különféle módon történik, de mindig teljes szépségekben szem elé tárva a szép tájakat. Elsőkben is lesznek stereoszkopikus képek. Nagy, panoráma-szerű szekrények lesznek ezek, egy­szerű forgató készülékkel, úgy hogy a néző egy-egy vidékről 40—50 képet is nézhet egymásután, az ős­­­szel nevezetes épületeket, kirándu­l helyeket, szebb pontokat, környéket nagy színes felvételekben. A na­gyobb fürdőket, üdülő és kirándu­ó helyeket pedig külön fülkékben, plasztikai módon fogják bemutatni. Magyarország szebb helyei sorra következnek ezekben a diorámákban. Teljesen hü mintákban mutatják majd a vidék minden szépségét, hegyeket, völgyeket, erdő­ket, patakokat, fürdőket épületeket stb. FELSŐMAGYARORSZÁG. A tengerfenék világa. Egy kis csudája lesz az ezredéves kiállításnak. Egy kis előcsarnokból a földbe menő félig homályos barlang-szerű folyosóba jut a láth­ató, s a­mikor mind lejebb és lejebb megy, sziklatömbök, oszlopok, csepp­kövek között találja magát misztikus félhomályban, temperált nedves, hűvös légkörben. Mintha egy isme­retlen világban, a tenger fenekén járna. S jobbról­­balról, fölü­l-alul üveg­falakon át egy csodálatos, so­hase látott világ tárul eléje, az elmésen, panoráma­­szerűen megcsinált tengeri aquarium, benne a tenger fenekének bámulatos, eleven világával. A legváltoza­tosabb élet, a legcsudásabb állatfajok. Emitt bizarr alakú halak, csikók, tűhalak, tengeri ördögök, odább a folyton mozgó lágytestű polipok, csigák és kagylók között a tengeri­ rózsák százai lepik el a fenéket, ki­tárják tarka karjaikat, azután egy rezzenésre össze­bújnak s perczekbe telik, a­mig újra kinyitják pom­pás, piros, narancssárga, zöld és kék szirmaikat. Tüske­­bőrisek, lomha tengeri csillagok hevernek szerte. Kagyló­héjak közt mászik visszafelé a remete­rák, tengeri uborkák hevernek a különös alakú algák közt. Hogy az illúzió teljes legyen, messze háttérben egy óriás körkép lesz folytatása kép a tengerfenéknek, folyton mozgó, változó vetített képekkel. Egy sülyedt hajó széthullott roncsai fokozzák a kép hatását . Körülötte mozognak, úszkálnak a halak és medúzák, a tenger­fenék csudálatos lakói eleven példányokban.­ A magyar háziipar. Az ezredéves kiállítás egyik legszebb és leg­­üdvösebb feladata megismertetni a magyar népet a világgal A magyar népet, a maga teljes valóságában. A házát, a szobáját, a csűrét, az ólját, a viseletét, az életmódját, a szokásait, az erkölcseit és a két keze munkáját. Ennek a czélnak szentelik a kiállítás faluját, ötvennél több épületével és százon felül levő melléképületeivel. Erről a faluról még többször lesz­ alkalmunk beszéli, most csak egy nagy épületéről essék szó, a­hol a magyar háziipar kerül bemuta­­­tóra. Maga az épület a pozsonyi városházának mása lesz s pozsonyi iparosok építik, egészen híven­­ az eredeti nyomán. Négy nagy csoportra oszlik benne­­ a kiállítás; ezek: 1. a fonó- és szövő­ipar ; 2. fonások fűzvesszőből, háncsból, gyékényből, 1 . szalmából; 3. agyagipari czikkek ; 4. faip­ri készítmények. Mindenik csoport nemcsak a készített tárgyak­­ bemutatására szorítkozik, hanem egyszersmind teljes­­ statisztikáját adja, hogy hány ember foglalkozik az­ illető háziiparral, hány férfi, nő, gyermek, mennyit tesz az évi termelés, s mennyi a munka keresete. De­ ezen felül, hogy a kiállítás képét változatossá s ma­­­gát a kiállítást tanulságossá tegyék, bemutatják élet­­ nagyságú figurákkal és csoportokon a készítés mód­ját is. Az agyagipari csoportban például egy tűzálló j téglából összerakott kis házikó lesz, melyben a papir­­masszából élethűen utánzott zsaluzsányi fazekas ko­rongján tálakat és bögréket készít egy másik cso­portban az asszony meg a fiú az agyagot veri, áztatja és gyúrja a fazekas kezéhez ; egy harmadik pedig a kész fazekakat, tálakat, bögréket rakosgatja és helyezi el. A fonó- és szövő­ipari csoportban látnivaló lesz a torontáli szőnyeget, szövő asszony a szövőszékével, a varrottast készítő bánffy-hunyadi nő, a felvidéki csipke­verő leány. A vessző és háncs fonó csoportban lát­ható lesz a dorogmai kosárfonó család munkássága, azon kezdve, mikor a család ifjabb tagjai hántani kez­dik a füzvesszőt s végig minden proczesszuson, amint a készülő kosár kézről kézre jár s végre a család fe­jének a kezéből kerül ki, mint formás kész kosár. Ugyanígy látható lesz egy hajdu­nánási szalmakalap­­készitő család s egy bártfai gyerekjátékot, babákat, fa­faragásokat csináló família. A bábukat mind az illető vidék ruháiba öltöztetik s a szükséges ruhákat, eszközöket, szerszámokat már fel is hozatták Buda­pestre. A városi tanács azután behelyezte azt az éjszaki toronyba, de hogy milyen alkalomra huzatta meg 1670 ig, arról a krónika nem szól. Sajátságos, hogy nem csak nálunk, de számos , valaha fallal körített-városban megcsendül ez a kis harang esti 9 órára. Eger várában, mikor még a muzulmán bírta, dob­pergés hangzott fel esténként nap-nap mellett. S arra a városon kívül sétáló Ali bey kezet szorítva a kül­városban lakos Durham beyjel, s igyekezett a város kapuján bejutni, hogy az orra előtt be ne csapják a város kapuját. Ugyanakkor a kassai Várhegy alatt koczogó szekeres ugyancsak a lovai közé vágott ostorával, hogy a rövid negyedórás csengetés alatt kolozsvári Szabó István uram kovács utczai portájáig eljut­hasson, ahol az ébrenlevő háznép várta mesteruramat a kézs­­márki vásárról. Ha be nem érnek idején, meghalhattak volna ugyan a külvárosi Zöld fánál vagy a Nyúlnál, más­nap azonban lett volna mit hallgatni kolozsvári Szabó István uramnak majszterné asszonyom pergő nyel­vétől. Már pedig akkor jobb annál ha istráng szakad, kerék törik is, városkapu zárása előtt megjönni az otthonba. Azért hozta a bölcs és circumspectus városi ta­nács tehát a statútumot, hogy az ellenség félelme mi­att a kaput ugyan estére be kell csukni, de csenges­senek a kivülvalóknak, figyelmeztetésül, hogy még idején beérjenek a városba. így volt ez már dicső Nagy Lajos királyunk korában is. I. K. L. Miért csengetnek nálunk 9-­1010 óráig? Kassa nov. 2. Miért csengetnek ma ? azt legfeljebb a kegyele­­tes szokással okolhatjuk meg. Az ismert tradíczió szerint 1670-ben a városi polgárság összeesküdt a német katonaság ellen, mely­nek zsarolását, végig sértő magaviseletét a polgári jám­borság sem tűrhette tovább. Az összesküvést azonban elárulta az ezred dobo­sának kedvese s midőn eljött az összeesküvés órája, a titok ellenséges tudója a piacz közepén megpergette dobját; a katonaság harczkészen összegyülekezett s fegyverét a polgárság ellen fordítván, iszonyú mészár­lást vitt végbe közöttük. A regét legutóbb Sziklay János is feldolgozta s maholnap egy éve lesz, hogy Irodalmi társaságunk egy estélyén nagy hatás kört fel is olvasta. Mint városunk évkönyvében számos ízben, úgy a jelen esetben is népünk élénk fantáziájának kell fel­róni ezt a történelmi hazugságot. A csengetyűt, mely azt az 1670-ben megtörtént históriát lett volna hivatva nap-nap után megöröki­teni, negyven évv­e előbb (1631.) évben öntötte We­­ning Tamás s hagyta örökül a városra. November 3. Viczinális levél Szepsiből. Szepsi, október 31. Tekintetes szerkesztő ur! Becses lapjának október hó 30-án kelt számában szepsii levelezője egy szűkszavú közleményben ismer­teti az október 27-iki vasárnapi nagy napot. Engedje meg tehát tek, szerkesztő úr, hogy a vasárnapi mű­kedvelői előadást nagyobb jelentésűnek találva, azt b. lapjában bővebben ismertethessem. Közlendőim Szepsit oly előnyös színben tüntet­hetik fel, hogy lesznek pesszimisták, a­kik Szepsi léte­zését egyáltalában kétségbe fogják vonni. Ezen Tamá­sok oktatása czéljából szükségesnek tartom tehát See­p­­sit először is földrajzilag ismertetni. Szepsi Ferrótól számított 39 hosszúsági és az egyenlítőtől számított 49 szélességi fok alatt Debrödtől délre, Bodollótól ke­letre fekszik. Mig Miskolcz kocsonyáján kívül arról híres, hogy egy híján ezer csizmadiája van, addig Szepsi azzal pályázhatna hasonló dicsőségre, hogy ott eg­gyel több a csizmadiák száma, mint a házaké. Ezek a csizmadiák külömben igen derék szorgalmas iparosok, kiknek czé­­héből nemcsak a várost jól vezető város­atyák, hanem még képviselőjelölt is kerül. A telekkönyvvel felru­házott járásbiróságon szolgabirói­­ anyakönyvi hiva­talon kívül még van Szepsinek 2 orvosa és csak egy patikája és (oh jaj!) 4 ügyvédje és ugyanannyi korcsmája. Ezen idillikus városkában október hó 27-én a katholikus templom újítási alapja javára a Szepsiben élő összes felekezetek, a legújabban reczipiáltakat sem kivéve, közreműködésével egy műkedvelői előadás ren­­deztetett. A szakadó eső az előadás sikerét még an­­­nyiban fokozta, mert a távol vidékiek elmaradtak és így nem vált szükségessé a tea­m falait lerombolni, a közelebbi vidék, valamint a Se­psiből jött közönséget pedig még sikerült, habár zsúfolva az elég bő terem­ben elhelyezni. Ámbár felekezeti czélra volt az előadás bevétele szánva, a közönség soraiban ép úgy, mint a közremű­ködők között minden felekezet egy ormán volt kép­viselve. Ezen néppárti világban ez bizony nem megve­tendő jelenség ! Hogy itt a felekezetek oly szép egyetértésben élnek, az első sorban a külömböző felekezetek papjai­nak köszönhető, a kik híveiknek a vallási türelmesség­­ben jeles példát szolgáltatnak. A kath. templom újítása iránt nyilvánuló érdek­lődés első sorban Fodor Sándor czimzetes esperes­plébánosnak köszönhető, ki nagy fokú műveltségével, nyájasságával és szeretetreméltó modorával nemcsak magának tudta az általános tiszteletet és szeretet ki­vívni, hanem­ az általa nagy melegséggel felkarolt tem­plom­újítás iránti érdeklődést is általánossá tudta tenni. Neki, kinek az immár 4 év óta sikeresen működő óvóda e­ső­sorban köszönheti létezését, köszönheti maj­dan azt is, hogy az újított kath. templomban Szepsi oly remek­művei gazdagittatik, a milyen Felsőmagyar­­országban a kassai és bártfai templomok kivételével, alig létezik. Az előadás rendezése körül a minden szép és jó iránt érdek­ődő dr. Ráth Béla kir. aljárásbiró szerzett nagy érdemeket, mert csak ilyen műérzékkel biró vezetés mellett vált lehetségessé olyan előadást pro­dukálni, a­milyent a derék műkedvelői gárda nyújtott. Dr. Rithot a rendezésben a geniális Gável Ferencz, a hires, Szepsi határain túl (a Csekajon) is ismert tűz­oltó induló komponistája támogatta.

Next