Felsőmagyarország, 1901. március-június (17. évfolyam, 52-147. szám)

1901-03-03 / 52. szám

Kassa, 1901. XVII. évfolyam 52. sz. Vasárnap, márczius 3. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Kassa, Fő-utcza 58. szám. megjelenik mindennap. Főszerkesztő: Dr. MITZGER IMRE. Felelős szerkesztő: MIKLÓS GYULA. Előfizetési árak: egész évre 20 kor., félévre 10 kor., 1 negyedévre 5 kor., egy hóra 2 kor. jj_____Egyes száma ára 10 fillér. __ Beköszöntő. Kassa, 1901. márczius 3. Uj korszakunk reményteli, virradó hajnalán derült lélekkel, tiszta, meleg szeretettel köszöntjük olvasóinkat, oly őszinte szívvel, igaz szeretettel, miként magyar a magyart köszönteni szokta. Ez az egyszerű, de becsületes magyar köszöntés beszéljen helyettünk, mondja el mindazt a sok szép és nagy dolgot, mit elménk kigondol, de czifra frázisokba öltöztetni nem tud, mondja el azt a rajongás, ábrándot, mely hazánk boldogsága, nemzetünk jövője iránt lelkünkből sugárzik, de édes anyanyelvünk minden szép szavával körül nem irható, el nem mesélhető. Mondja el, hogy rideg, számító korunkban nem múlt el még végleg az álmok világa, hogy van még, aki hisz magasabb czélokban, ki bízik az önzetlen munka megbecsülésében s ettől vár buzdítást, pártolást, sikert — mindent. Uj korszakunk reményteli, virradó hajnalán határkőt állítunk mesgyénkre. S e határkő mellől visszatekintve örvendő szívvel derült ké ekkel látjuk, hogy fárasztó utunk, verejtékes haladásunk nem volt hiábavaló. A széles nagy utón merre széttekintvén a magyarság fejlődésének, erejének szép és gazdag jeleit látjuk, magyar levegő az, mely közöttünk lebeg, magyar szóköszöntés, mely bennünket fogad s magyar szív és lélek igaz rokonszenve, tiszta szeretete az, amely támogat, buzdít és jutalmaz. És büszkévé, boldoggá tesz bennünket a tudat, hogy a magyar erő ily dicső fejlése, érvényesülése részben a mi munkánk tisztes eredménye. Hogy nemzeti művelődésünk erős várához mi is hordjunk egy egy gránitkövet. Mi, az újságírók. E tudattól eltelve köszöntjük reményteljes szívvel olvasóinkat a mai napon, midőn uj mesgyét kezdünk. Midőn sikerült egyesíteni mindazokat, kik eddig elkülönözve, apró küzködésekben kimerülve alig-alig alkothattak hasznos és nagy dolgot. Midőn reményünk nyílik, hogy egyesült erővel szilárdan és erősen védelmezhetjük a magyarság büszke várát s új fényt, dicsőséget hozhatunk arra, pont A mai nap nagy és jelentős időfelsőmagyarországi hírlapirodalmunk történetében. Kassa város, de mondhatjuk egész Felsőmagyarország két legtekintélyesebb napilapja, a Kassai Napló és a Felsőmagyarország egyesül, hogy összetartással, közös erővel szolgálhassa a független szabadelvűség s a nemzeti szellemű, magyar művelődés magasztos czéljait. A meddő versenyzés, czéltalan küzködés helyébe, a termékeny, életerős, együttes munkálkodás lép. A szétforgácsolt erők tömörülnek a nagy és szép czél érdekében, hogy Felsőmagyarország művelt lelkű olvasóközönségének minden tekintetben független, igazmondó szabadelvű napilapot adjunk Nem akarjuk részletezni olvasóink előtt, hogy lapunk tartalmassága, szellemi gazdagsága mennyire gyarapodik, erősbül az egyesülés által. Maga az a tény, hogy mindkét lap szerkesztőségének teljes munkaereje egyesül a két lapnál, elég reményt, biztató ígéretet nyújt erre. A többiről beszéljen törekvésünk, munkánk eredménye, lapunk maga. Ez mondja el napról-napra, hogy becsületes iparkodással, lelkes munkával akarjuk kiérdemelni és méltóan meghálálni azt a meleg szeretetet és pár TÁftCZA, f hétről. — Innen-onnan — mindenhonnan. — A „Bárányka“, a „Bankó“ és a többi nyári kiránduló helyek negyedrendű bandája napok óta húzogatja, tábori kuczkójában, hogy így szokott az lenni. Minden zimankós időnek vége szokott lenni. Pedig még nincs vége. Még nehéz szürke fellegek úszkálnak a magasban, ahonnan nagy, kövér, sűrű hópelyhek szállingóznak alá. A ligeti jégpályán százával csúszkálnak az edzett fiatal urak és a hidegtől kipirult kedves arczu kisasszonyok. Pedig már márcziusban volnánk, vagy mi a szösz ?* Szenzácziókban utazó két munkatársunk, a napsütött arczu Bakcsy bátyánk és az ibolya szerénységű Murányi kartárs hetek óta az asphalt síkosságáról etetik a szenzáczió taván úszkáló éhes kacsákat. Az ország összes járdái merő tátrai sziklák a mi tükörsimaságú asphaltunkhoz képest. Ez az. A jég síkos, az asphalt jeges, a lakosság pedig — mert az út közepén térdig érő hó van a köztisztasági felügyelő jóvoltából — az asphalton kénytelen tipegni: kész a szenzáczió. Láb, kar, nyakcsigolyatörés. És több ehez hasonló csekélységek. A rendőrkapitányság pedig, amely eddig a bors termőhazájába kívánta az újságírókat, úgy látszik megbékült velük, mert különben nem hajtaná a malmukra a vizet. Egy kis erélyességgel, vagy még kisebb kötelességtudással egyszerűen letisztíttatná a járdát. Hogy tetszik mondani? * Ne féltsük mi egymást, nem vagyunk mi elveszett emberek. Ha kell, olyan alkotmányosdit játszunk, hogy az osztrák ház valóságos karthauzi kolostor a mi városházunkhoz képest. Pedig még csak a kezdetén vagyunk. Az elmúlt heti városi közgyűlés első napján egyetlen városatya sem szundikálhatott. Zajos volt a hangulat, puskaporos a levegő. Piros selyembúzos kaszkos frajlák, fürge pinczérlányok szellemei lebegtek az öreg teremben. Szegények. Kifelé áll a szekerük rúdja. Nem tűrik meg őket e kurucz város falai között. A közerkölcsiség nevében kötik bokájuk alá az útilaput. Mert a városatyák tényekkel igazolták, hogy rut, ocsmány dolgok történnek a kávéházak szeparéiban. Azt mondják, hogy otthon, a családi tűzhelynél nem egy erkölcsbíró férjtől kérdezték : — Ugyan kérlek, honnan ismered te a szeparébeli tivornyákat? • Hanem van aztán nekünk két nebántsvirágunk. Az egyik a villamos vasút, a másik a csatornázás ügye. Nem is annyira nenyúlj hozzám, mint tengeri kígyók ezek. Akik megpendítették az eszmét egykoron, roskatag aggastyánok lettek már, de az eszme eszme maradt és a mint a jelek mutatják, ezután is pókos lábú lovak huzgálják a k. k. v. nyikorgó bordáját, a csatornák hiányában ezután is dühöngeni fognak a járványos nyavalyák. Mint ezelőtt. Mert tetszik tudni, irtóznak nálunk minden újítástól, minden haladástól. Már mi csak ilyenek vagyunk. *