Felsőmagyarország, 1905. január-június (21. évfolyam, 1-153. szám)

1905-04-09 / 87. szám

Áprilie 9. — Ez az utolsó eseményem. Komisz egy tél volt ez, nyolc, a­kik még Vagy nagyon fiatal asszo­szerelmesek az urukba, vagy az utolsó mukdeni vereség csata trombi­tái. Nem lehet elzisztálni. — Nos és ? ... Az utolsó zsurod ? . . . — Éhez még vannak sanszaim. S most jönnek a másfajta mulatságok, de ugyanazon reménységek sanszai. Az asszo­nyok már készülődnek nagyban az újabb és örök győzelemre. Vásárolják a gyönyörű toiletteket, a monaszterli és Holzer kirakatai előtt Budapest legszebb asszonyai tartanak hadi szemlét s a Váci­ utca sarkán, a Lu­­kácsné híres francia szalonjában találkoznak a déli órákban Budapest legsikkesebb asszo­nyai. Itt vásárolják a kalapjaikat, ezeket a csodálatos alkotásait a mai ízléstelen divat­nak, melyeket hamisítatlan és eredeti francia ügyes kezecskék tesznek elfogadható for­mákká. S mennyi gond, spekuláció és csodálatos furfangocskák a „neki készülődés“ tavaszi hadjáratához. Minden szép asszony a leg­szebb, a legelegánsabb és legeredetibb akar lenni, hiába prédikálnak nekik az Ellen­ségek és a többi lemondott asszony-apostolok egy másfajta, magvasabb lelki életről, melyhez nem szükséges egyéb, mint egy praktikus angol íoilett, egy simára fésült fonott konty és nagy, nagy szent luxus a lélek belső világá­ban. Fingásság, erő, okosság, komoly és ideális világnézet és kész van a legszebb nő, a­milyen sem a Lukácsné, sem a Holzer és semmiféle szent tekintélynek ördög malmá­ból nem kerülhet ki. Minden hiába. Az élet olyan szép és olyan nehéz, a belváros kirakatai olyan ör­­dögiesen csábítóak, Márkus Emma olyan mesés toilettekben csavarja el a színpadi grófok fejeit és a mi számba veendő bűnbo­csánat — a férfiak ugyanolyan luxust űznek, mint az asszonyok. Hát mit akar ez a megbolondult eszű öreg világ? Azt hiszi talán, hogy az asszo­nyok a maguk gyönyörűsége miatt adnak Lukácsnénak huszonöt forintot egy kalapért és Szerb György suszternek húsz forintot egy pár cipőért? Nem, igazán nem saját magukért. De mikor a konkurrencia olyan nagyon nagy, a nők olyan szépek, a­milyenek soha azelőtt nem voltak és olyan művészek a szépségük előállításában, hogy maga a legügyesebb női­­rendőri szem se tudja megállapítani, hogy az Úristen műhelyéből vagy a Vértessy 25 fo­rintos pirosítójából teremtődött-e ismerős és ismeretlen kiválásuk májusi szépsége ? Azért a szegény szép asszonyokat ne bántsa senki, ők szegények úgy se akarnak egyebet, mint szépek lenni és boldogok is egy kicsit. S hogy a boldogságot nem sze­rezhetik meg az Ellen Key-féle recipével, arról ők szegények úgy­se tehetnek. Majd ha először a férfiak mosakodnak meg az Ellen Key-féle lelki mosdóvizzel, akkor ők se vásárolnak majd 25 forintos pirositót, sőt semmilyen áru pirositót. Most meg muszáj. A férfiak nem akarnak hozomány nélkül há­zasodni. Lux Terka: öreg szemeim nem csalnak, egy hatalmas sírbolt s rajta arany betűkkel csupán e szó: Marietta. — Gasparone! — kiáltott fel most ma­gánkívül Luigi, a márványtáblára mutatva — valóban ? — Igen! — felelem. — Látjátok a túlsó két márványlapot, az egyikben atyám, a má­sikban anyám neve van vésve s íme a har­madikba Mariettáé. Sorsüldözött lelkem nem tudott megbékülni avval a gondolattal, hogy az, a­kit önmagamnál milliószorta jobban szerettem, távol, idegen földben nyugas­sza örök álmát. Elhatároztam, mikép, ha fél va­­gyonomba kerül is, hazahozom az imádott hamvakat, hogy egyesüljenek majdan enyéim s az én porommal az édes honi földben. Meg is tettem, ime Marietta drága teteme itt pihen. — Oh, mily nagy nemes lelked van Gasparone­­— zokogott Giacomo s a sírbolt előtti pázsitra rogyott, hogy kényeivel áz­tassa azt. — Álom ez, vagy való ? — rebegte Mr. Van J. — Örök szerelem ez, mely a síron túl is él. — S íme ott még egy negyedik tábla, melybe egykoron e szó jön: Gasparone. A­kik az életben nem lehettek együtt, legyenek holtuk után boldogok egy közös sírban. Ha a nap alkonyodni tér s óriási tányérja a légür óceánjába merül, megkondul a kastély harangja s én e sírboltra dőlve imádkozom mindnyájunk lelki üdveért. Ha lelkem vissza­száll a múltba s a szép emlékek feltámadnak benne, kisírom kényeim s megkönnyebbülök. Halljátok a harang szokogó szavát, Marietta lelke sír belőle. Imádkozzunk! (Pekry Gáspár naplója itt véget ér.) Czettler Rezső: FELSŐMAGYARORSZÁG A képviselőház ülése. A Felsőmagyarország politikai munkatársától. Budapest, április 8. A képviselőház ma délelőtt 10 órakor Bolgár Ferencz alelnök elnöklésével ülésezett. A jegyzőkönyv hitelesítése után Kovács Pál és Szatmári Mór személyes kérdésben szólaltak fel. Ezután megválasztották a 21-es felirati bizottságot. A szavazás alatt a szabadelvű­­párti képviselők kimentek a teremből. A bizottság tagjai lettek : A­p­p­o­n­y­i Albert gróf, Bakonyi Samu, Barabás Béla, Batthányi Tivadar gróf, Bánffy Dezső báró, Eötvös Károly, G­u­tt­n­e­r Gyula, Hadik János gróf, Holló Zoltán, Kossuth Ferencz, M­e­z­ő­s­s­y Béla, P­o­l­o­n­y­i Géza, Rakovszky Ist­ván, S­á­g­h­y Gyula, S­zederkényi Nándor, T­h­a­l­y Kálmán, Ugrón Gábor, Zichy Aladár gróf és Zichy Jenő gróf. Ezután elnök indítványára elhatá­rozta a ház, hogy legközelebbi ülését, a felirati bizottság tanácskozásai miatt, szerdán tartja. Ezzel az ülés véget ért. h­írek. Csokonai. Csokonai jeles magyar poéta volt, a jelesek között is kiváló. A költők sorsa érte őt is : kora alig mél­tányolta s íme most halálának százados év­fordulóján egy ország közönsége emlékezik róla, a víglelkű poétáról. 100 éve annak, hogy Csokonai Vitéz Mihály lantja megszűnt zengeni, de költésze­tének varázsa mit sem veszített erejéből: hu­morának eredetisége számos kitűn­ő tulajdona, könnyen folyó verselése, csapongó jókedvének, majd búslakodó lelkének megnyilatkozásai ma is kedves, kellemes és élvezetes olvas­mányokká teszik műveit. Fölujitjuk emlékét „csapot, papot ott­hagyó“ Csokonainak, az „első magyar bo­hémnek“. Főmotivumai: bor és szerelem. E kettőt énekli mindig. Változatos, hányatott életének minden szakában hű marad két szerelméhez : Lillához s a hegy éltető nedvéhez. Páratlan humora nem hagyja el soha. Lillája csikóbőrös kulacsa megvigasztalják őt az élet s viszontagságai közepette, melyekben gyakran volt része . . . Mottója: „Vigadj öcsém! Ma holnap zsákjába dughat a pap.“ S e­vidor kedélyű poéta lelkének mély 3. oldal. érzései is vannak, néha-néha utat tör nála rezignáció is: „Nekem már a rét himetlen, A mező kisült. A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek ! Kedv ! Remények ! Lillák ! Isten veletek!“ Mint ember is különös volt Csokonai. Telve van élete jellemző epizódokkal; egyéni­ségének kedvessége ráragadt költészetére, mely minden izében magyar a „Dorottyádban, „Lilla dalaidban, hatalmas bordalaiban épen úgy mint Homer és Blumauer travesztiáiban. Dicséret a kassai derék jogászifjuságnak, hogy méltó ünnepség keretében üli meg Csokonai emlékét! Igazi április. Április visszavarázsolta — reméljük rö­vid időre — közénk a telet. Sűrűn hull a hó, épen mint decemberben . . . Már szinte kétkedni kezdtünk a szeszé­lyes hónap erejében s íme megmutatta, hogy tud meglepetéseket is okozni. Igazi áprilisunk van. Szép napokra didergő szél következett. Erős, metsző északi szél, mely porfelhőket kavart s átfújt a vékony tavaszi felöltők szö­vetjén. Néhány napig barátságos arcot mu­tatott április, hogy annál zordabb legyen azután. A téli odúkból előkerült felöltők vissza­vándorolnak s a jó, meleg télikabát kerül is­mét elő. A télikabát elhelyezési s felöltő ki­váltási processus is szünetel . . . Ám legjobban talán a tavasz költőinek fáj e nem remélt változás. Üde és hamvas báju költeményeik, melyeket a tavasz lágy szellője inspirált, az asztalfiókban kénytele­nek maradni, míg a kedves tavaszi napsugár ki nem süt. Hull a hó, a tavasznak egyelőre nyoma sincs; fehér lepel borítja a látóhatárt. De április uralma rövid. Fölváltja az a bájos tavasz, a maga ezer szépségével. Egyelőre azonban téli időben van ré­szünk, nem lehetetlen, hogy fekete kará­csonyra fehér húsvét következik. Szenzáció. Manapság már szenzáció kell a nagy tömegeknek. Nagy szenzáció, melynek ol­vasása megrázza a legviharedzettebb újság­olvasó lelkét is, úgy, hogy csak úgy oscillál­­nak az idegei. Hogy aztán igaz-e az a páratlan szenzáció vagy sem, azzal már senki sem törődik, mert a másnap reggeli kávéhoz már friss szenzációval szolgálnak a lapok, elfeledtetve az előző napit. Talán éppen ez az oka, hogy az újsá­gok is kevésbbé kényesek a szenzációval szemben, mint régen­te, a­mikor még köz­­hitelességre törekedtek a lapok a szenzáció­hajhászás sokkal kényelmesebb, de síkosabb útja helyett. Hja régen volt, a­mikor még úgy gondolkoztak az emberek, hogy: Hiszi kend ? — Nem. — Nem ? Pedig az újságban is benn volt­ és ez az utolsó érv hatott, a másik nyomban hitte az esetet. Nem csoda, hogy Amerikában, az Arizona Kicker szabad világában megesik, hogy a lapok felülnek az ultra — és non plus ultra szenzációknak, de hogy nagy Németországban, a feltétlen alaposság pápa­szemes, tudósképű honában is megesik ilyesmi, azt már bajosabban hinné az ember. Pedig bizony megesett nem is olyan régen, mi több éppen április elsején a kritikus napon, a­mikor az okos ember a szokottnál is kevésbbé hiszékeny, nehogy felüljön valami április elseji tréfának.

Next