Felvidéki Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 1-104. szám)

1881-01-01 / 1. szám

HOHENAUER V* ví III. évfolyam. Kassa, szombat, 1881. január 1. 1. szám; v ± vv v mf Kfi7I ÍÍNY = ELŐFIZETÉSI DÍJ : l Íj Íj |f­f 1 I B I­l­ I Pk IJ il M till I­­ HIRDETÉSEK Egész évre 6 írt “ TM^ 1 “ . * " Félévre 3 „ fl\IVC.153S mellett vétetnek fel a Negyedévre 1., EOkr. Pannónia könyv­/ 7 P *7 nyomda-részvénytár­ügyei szám­ára 8 kr. SZERKESZTI: DR. HOHENAUER IGNÁTZ. • V ' s“­A—------------------------41 *--------------------------* > Vas y Felhívás előfizetésre, a PELVIN­*11 KftZLŰHr czimü társadalmi, közgazdasági és mulat­tató tartalmú hetenkint kétszer megjelenő lapra. Előfizetési ár Et fizethetni Kassán a „Felvidéki köz­löny“ kiadó hivatalában, főutcza 54. sz. I. eme­let. Vidékiek legalkalmasabban postautalvány használatával. Újonnan belépő előfizetők tetszés szerint megkaphatják ingyen az eddig melléklet gya­nánt megjelent regények valamelyikét. Megje­lentek eddig: „A nők gyilkos­a“ „A­kit az Isten is megvetett“ és „Cs­a­­lódások“; jelenleg folyamatban van Zaccone Péter francziából fordított érdekes regénye : „Dráma a gályarabok közötti l­apunk, az uj év kezdetével harmadik év­­for­­­­mába lépvén irányát határozottan meg­tartja : szépirodalmi czikkeivel megkedveltet; meghonosítja a magyar nyelvet a család köré­ben ; feladatához hiven a város, a vidék érde­keit képviseli és a közigazgatási, törvényke­zési, tanügyi, gazdasági, ipar és kereskedelmi kérdéseket behatóan tárgyalja. A hirdető közönség nagyobb kényelme tekintetéből, lapunk január 1-től egész iv alak­ban jelenik meg. Iván az év, kérjük tisztelt olvasóin­kat a,, előfizetést ideje korán megújítani, ne­hogy a lap szétküldésében akadályok támad­janak. A kiadó hivatal, Kassa, Föntera 54. sz. I.­ emelet. Negyed évre i Irt 50 kr T&KC1A. Modern Fra Diavolo. P. herczegasszony mellbaja miatt a telet rende­sen Dél-Olaszhonban tölti. Vég kisasszony három íz­ben képezé kíséretét, mint társalkodónő. Az első te­let Florenczben tölték, a másodikat Rómában, a har­­m­adikat Meninban akarták tölteni, de, minthogy a tél egész odáig terjedt hóleplével, elhagyták Dél-Ti­­rolt és Nápoly felé vették utjukat. Rómában — így beszélt a felnevezett kisas­­­szony — a herczegnő kedves leánya Mária, ki ter­mészetesen velünk utazott, vőlegényétől, Z. gróftól kapott levelet, ki értesítve lévén utazásunk részletei­ről, azt, h­á, mikép Fondiban fog velünk találkozni. Mi tehát elhatároztuk, hogy néhány napot Fondiban töltünk, a­honnan is egy délutánon a Mionetta mel­letti várromot mentünk megtekinteni, melyet néhány utas oly regényesnek irt le. A vidék vadregényes volt és mi nem sajnáltuk a fáradságot, melyet a hegy megmászása okozott, lehetetlen lévén kocsin felhatolni, — s a rom maga annál érdekesebbnek tűnt fel előttünk, miután Mária herczegnő, ki az építészet történetében jártas volt, azt állította, hogy a vár az Anjou házból származott királyok idejében épülhetett. Visszamenet azon ponthoz érve, hol hintónk várakozott, ismét beültünk és a még mindig­ben meredek kacskaringcs után lefelé indultunk. Érdekes beszélgetésünkből egyszerre kocsink erős dübörgése és hányattatása által lettünk felriasztva, s kérdésünkre, hogy miért nem hajt a kocsis lassabban és nagyobb vigyázattal, Péter inasunk azt felelé, hogy a kikopott dörzsfék nem fékezi eléggé a hintó kerekeit, a lovak pedig nem bírják a nehéz kocsit tartani. Mindnyájan roppantul megijedtünk, pillanatról pillanatra várván a kocsi felborulását vagy összezú­­zatását, s a­mitől féltünk, csakhamar be is követke­zett, egy fordulónál a jármű egy sziklához juttatott, mindnyájan kilökettünk, a lovak egy darabig még le­felé rohantak, m­íg a két első kerék el nem törött, mire azután szinte megállapodtak. 0 1 A természet ébredésének új éve tulajdon­­képen a tavasz beálltával kezdődik, azonban a római naptártól örökölt januári újév is bír némi jogosultsággal arra nézve, hogy a föld nap körüli pályafutásának és az időszámlálás egy bizonyos időkörének kiindulási pontjául te­kintessék. Az­ ó­perzsa hitrege szerint Ormuzad és Ahrimán a világosság és sötétség istene, soha nem szűnő, szakadatlan párbajt vív egymással; hol a fény, hol az árny kerekedik felül. A ter­mészet tüneményei évszakonkint igazolják az Eufrat parti allegóriát; az év második felén deczember végéig a sötétség üli diadalát és a napfény mindinkább össze­zsugorodik ; úgy lát­szik, nem képes többé megmérkőzni ellenfelé­vel, de újévtől kétségbeeséssel összeszedi vég­erejét és naponként egy pár perczet rabol el az éjszaka uralmától, míg a tavasz kezdetével egyenrangú hatalommá növi ki magát, végre aratáskor az éjszakát szorítja a legszűkebb kor­látok közé Az uj év tehát a világosság diadalainak ünnepélyes nyitányát képezi. Épen mint a Ge­nesis isteni alkotásának fényes szózatát és a legnagyobb német költő búcsú sóhaját: „Több világosságot !“ Távol van még a kikelet, a hajnal hasa­dás. A kietlen komor tél halotti szemfedője bo­rul ránk, jég csapjaival lánczra fűzi az egész természetet, de a kakas éles hangja harsogón hirdeti, hogy nem sokára jő a virágos tavasz és a világosság fénycsillaga. Az újévi zord idő­járás most igen hatáso­san tükrözi vissza a jelen átmeneti korszak va­júdásait és küzdelmeit. s A világosság gyermekei, a tudomány, sza-Én homlokkal egy kőbe ütődtem és nehány perczre eszméletemet veszitem ; a többiek azonban nem sérülvén meg, csakhamar gyalog folytattuk az utat, a hegy aljában fekvő falu felé, hol kocsit re­méltünk kaphatni. Itt felkeresvén a korcsmát, homlokomat vizzel borogatám, a herczegasszony kimerülten ült le egy falóczára, Mária pedig a Kocsissal feleselt, ki erőnek erejével Fondiba akart visszatérni lóháton, hogy onnan számunkra carozzát hozzon. Mária herczegnő kijelenté a kocsisnak, hogy ő nem vár estig, mig a cocchiere hintóval tér vissza, inkább felül valami parasztszekérre és igy utazik Fondiba. De a kocsis igazi olasz fejességgel nem tágí­tott, miente affato és no certamente erősítésekkel ál­lítván, hogy a signorák nem mehetnek két kerekű taligán, s végre csak annyiban engedett, mikép meg­ígérte, hogy az egyórányira fekvő Mionettában keres carozzát. Egy óra elmúlt a másik után, de a kocsis nem tért vissza. Azalatt besötétedett, a korcsmárosné égő faggyú gyertyát és egy korsóval Capri szigetbeli bort állított elénk, melyből nehány cseppet magunkhoz vettünk. A herczegné és én aggodalomteljesen néztünk az éj elé, csak Mária tartó meg nyugalmát és jó kedvét. Egyszerre léptek hallatszottak a tornáczon, Má­ria herczegnő élénken sietett az ajtó felé, de csak­hamar meghökkenve lépett vissza, mert nem a várt cocchiere, hanem két ismeretlen idegen lépett be. Egyikük óriási termetű vagy ötven éves, vad tekintetű férfiú volt, társa legfeljebb harmincz éves, szinte magas termetű, de mind arczban, mind testben nemesebb alkotása. Eredeti olasz, de nem antik ró­mai arcz él. Férfias szépsége csak tekintetének vak­merősége és kifejezésének korlátlan vadsága által szen­vedett. Beléptüknél nem köszöntöttek, csúcsos kalap­jaikat és bő palástjaikat sem verék le, hanem az irá­nyunkban lévő asztal mellett, melyre a korcsmárosné két korsó bort és egy faggyú gyertyát helyezett, helyt foglalván és felénk integetvén, halk beszélge­tésbe elegyedtek. 1881. badság, humanitás, a szép és nagy eszmék már némi tért vívtak a zsarnoki sötét előitéletek fölött, de még mesze van a népek boldogságá­nak aranykora. A múlt év megóvta hazánkat a súlyosabb csapásoktól; Isten áldásából dús aratásnak ör­vendett a föld népe — és mégis, miért nem akar a jólét és megelégedés angyala a hármas hegy tövében fészket rakni ? Mert a súlyos adó, a fegyveres békének ez átkos szülötte, jég­bu­rokként bilincseli tagjainkat és megdermeszti a pezsgő vérkeringést. A világosság fenyegető ellenállása ez, a sötétség túlnyomó hatalma ellen. Küzdelem a létért, a mivelt és szabad népektől nincs többé mit tartani, a közös testvériség örökre megszün­tet minden viszályt, de a szomszéd északi óriás hódítani vágyó barbár népeivel folyton előre veti árnyékát és Lengyelország gyász sorsával rémíti nemzetünket. De ha a felvilágosodás, műveltség és sza­badság szeretet áthatja egykor e nép elméjét és szivét, akkor nem kell többé tartanunk ezen hatalomtól, a súlyos aczél­vértet és fegyvere­ket eldobhatjuk és megszabadulunk az a !a­­tehertől. Ez ugyan már csak idő kérdés, de a meg­­váltás órája még sokáig várakoztat magár­a addig türelem és kitartás, a dicső jutalom­­ fog elmaradni, mert a mi zászlónkon a vil­­ág fény csillaga ragyog és e jelben minden bizonynyal győzni kell. A múlt évben három dicső ünnepi­­s ha­tott lelkesitőleg a nemzeti közérzületre,­­a ma­a­gyar tudományos egyetem százéves jubileuma, magyar műveltség templomának e szent ü­nnepe ; továbbá S­z­é­c­h­e­n­y­i, a legnagyobb magyar szobrának leleplezése, ki megmutatta a helyes utat a nagyság és emelkedés felé. Várjon a sors minő szerepet játszhatott e fiatal ember életében, hogy azzá lett, mi akkor csak ho­mályos sejtelem gyanánt lebegett előttem, de a mi szemeinek kifejezésében rejlett ? Elmerengtem tekin­tetében, egyszerre azonban véghetetlen szorongatás és félelem kapott meg, felfogtam ugyanis egyikét azon pillantásoknak, melyeket Máriára irányzott, ki e perczben szinte feléje nézett. A kígyó tekintete, mely a madárkát meg igazi jutott önkénytelenül eszembe. A fiatal herczegnő nehány perczig rajta nyugtató szemeit, mintha akaratlanul engedne az igézetnek, re­mek szabású ajkai azonban csakhamar egymásra szo­rultak és ő büszke nyugalommal fordult anyja felé, hogy hozzá nehány szót intézzen. E mozdulat az idegent illette, én azonban ész­revettem, mennyire ijedt meg ő maga ; kezével gör­csösen szorító meg az előtte álló poharat, melynek nemes tartalmával remegő ajkait nedvesíté meg ; többé nem nézett az idegen felé, ez azonban annál merevebben tekintett a fiatal leány arczába és sze­meiből villámok czikkáztak feléje. Egyszerre közeledő kocsi zörej nesze hallatszott. — Nézd kedvesem, jön-e már a hintó ? — monda a herczegasszony. Mária felkelt, hogy az ablakhoz lépjen ;• e pil­lanatban földre­ ejtő zsebkendőjét. Anyja ép figyel­meztetni akará erre, midőn a fiatalabb idegen felug­rott üléséből, a kendőt felkapta és a leglovagiasabb kecseset a herczegnő felé nyújtván, a legtisztább olasz hanglejtéssel mondá : — Signora bella ! . . Mária egy pillanatra meg volt zavarodva, az­után a kendő felé nyújtó kezét ; mielőtt azonban át­vette volna, az idegen a kendőre csókot nyomott. A fiatal berczegnő arczát erre halálsápadtság fedé, ke­zét rögtön visszavonó, minek következtében a kendő a földre hullt, ő maga pedig büszkén emelvén fel fejét, véghetetlen megvetéssel pillantott az országul lovagjára, az ablakhoz sietett, azt felránta és a sza­badba tekintett. Az idegen egy átkot sziszegett fogai között ; először a kendőre vetett egy sötét, azután a fiatal hölgyre egy dühös pillantást. Néhány másodperczig látszott gondolkodni, azután diadalmas tekintetet vet­vén Máriára, kísérőjének parancsolólag intett, mire sokatmondó mosol­lyal a szobából távozott.

Next