Felvidéki Közlöny, 1883 (5. évfolyam, 78-102. szám)
1883-10-06 / 78. szám
V. évfor Kassa, szombat, 1883. október 6. 78. szám, SFFIVinmFÜ7IíiWY ' i Ml II lUUHI IkULlilUll 1 . " Egész évre tiszt a legjutányosabb ár Fél évre 3 ,, mellett vétetnek fel a Negyedévre 1,, 50 kr. ““ ' Pannónia könyvnyomda-részvénytár-Kgy» számára 8 kr. SZERKESZTI: DR. HOHENAUER IGNÁCZ. ~ ^ -----------------------‘ 37 0 A1 *--------------------------- TÁBOKA. Szegény tatár. Elbeszélés. Ne higgje tisztelt olvasó, hogy negyedik Béla királyunk idejében vagyunk ! Nem, csak a múltban megtörtént eseményhez írunk egy hasonlót a jelenből. Lesznek sokan, akik nem tudják a czimnek értelmét, pedig különösen az asszonyoknak kellene tudni, vagy megtanulni, nehogy tatár, — olyan házi tatár, — kezébe kerüljenek. A tatárcsordából sokan eltévedtek, s ezek közül egy, Szatmár megyének egyik kisebb csárdájába került, a mely szép fekete szemű menyecskét rejtett magában. Sok baja volt vele a férjének, nem volt nyugta a menyecske nyelvétől, hatalmasan tudta fullánkjával megszűrni a férj szívének elrejtett, de általa kiismert érzését. Sokat tűrt a férj, magyar ember volt, aki tűrni, szenvedni, de engedni, végre megbocsátani tudott,ismerte a menyecske minden oldalról s kitünően tudta felhasználni minden gyengeségét, minden haragját, mint a molnár, ki úgy a csekély, mint a sok vizet ügyesen használja fel kerekére, s legyen az bármi sok, vagy kevés, mégis csak malmára folyik az. Ügyesek is az asszonyok, midőn érdekeiket akarják kivinni, s remekül tudják felhasználni a férfiakat a magok részére. De a férj az asszony ellenállhatlannak nevezett hizelkedésének, — melyekkel olyan szépen tudja körülvenni, midőn megcsókolja, megöleli, magáénak nevezi, megsimogatja, s ki tudna ellent állni az ily hízelgéssel teli kérésnek, — nem mindig enged, s akkor . . . , az asszony, mint a méh mutatja fullánkját, szúr, sebez vele, s ha nem Reáliskolai jubileum. A kassai állami főreáliskola f. hó 4-én tartotta huszonötéves fennállásának jubileumát. Az ünnepély 10 óra után vette kezdetét, nagy közönség és a tanuló ifjúság jelenlétében. Ott volt a kir. jogakadémiai és a premontrei főgymnasium igazgatója a tanári karral együtt, a többi tanintézetek is képviselve voltak, részint az igazgatók, részint a tanárok által. Egybegyülvén a közönség, az ifjúság a Hymnust éneklé, melynek bevégezte után Mauritz Rezső igazgató tartotta a következő emlékbeszédet Mélyen tisztelt gyülekezet! Szeretett ifjúság: Ezen tanintézet minden évben október 4-én kettős ünnepet ül meg. Az egyiket kora reggel hirdeti az ágyuk és mozsarak érczszája, később meg a harangok érez nyelve. Nem a csaták zaja az és nem a szélvészes fergeteget akarja szétoszlatni a harangok melodikus zúgása : az öröm szólaltatja meg az ágyukat és mozsarakat, templomba hívnak a harangok. E napon az osztrák-magyar monarchia milliói egyetértenek, magyar, német, cseh, lengyel, horvát, tót, ruthén, román, olasz, nyelven egyért fohászkodnak a mindenható Istenhez: Tartsa meg dicsően uralkodó királyunkat, I. Ferencz Józsefet, népeinek boldogítására ! Mi is minden évben összegyűlünk és összegyűltünk e mai napon különösen, hogy kérjük a jóságos Istent, adjon a mi jó királyunknak és atyánknak értelmi erőt, hogy az épen most egymás ellen zsörtölősködő gyermekeit felvilágosíthassa méltányos és méltánytalan kívánságaikról, hogy adja meg mindeniknek, ami őt megilleti és tanítsa őket, egymást édes testvérekként szeretni; adjon neki hatalmat, hogy megvédhesse országait és népeit a külső és belső ellenségektől ; adjon neki egészséget és hosszú életet, hogy gyönyörködhessék népeinek boldogságában ! E napnak második jelentősége ránk nézve az, hogy iskolánk története e napon egy évvel gazdagabb lesz. Minden ember azon percztől kezdve, hogy emberi létének teljes öntudatára ébredt, fontosnak tartja ezen napot, melyen azt mondhatja : egy évvel öregebb, egy évvel tapasztaltabb vagyok , és valódi ünnepnappá emeli a család fejének születése napját. A család minden tagja, a jó barátok és ismerősök sietnek hozzá és üdvözlik e napon, egy részt azért, hogy a Mindenható kegyelme eddig tartotta meg családja és hona javára és kívánják, hogy az ég árassza kegyelmét ezentúl is reá. Ünnepnek tartjuk, ez okból mi is minden évben ezen napot. De nagy ünneppé lett a mai nap a mi iskolánkra nézve különösen azért, hogy ez órában vastag vonást húzott a gyorsan haladó idő annak évkönyvében, mert egy negyed század zajlott le azóta, hogy a polgári és iskolai hatóság kihirdette: „a kassai reáliskola megnyílt!“ Egy iskola életében, mely századokra van alapítva, 25 év vajmi csekély szám ! És valóban, midőn más tanintézetek, testületek és városok százados emléknapokat ünnepelnek, midőn hazánk fenállásának ezredéves ünnepére készül, akkor egy szerény középiskolának 25 éves fenállása vajmi csekély érdeket kelthet a közönség körében. Mi indíthatott tehát bennünket arra, hogy a mai napot nem akarjuk a közönséges ünnepnapok közé számítani, hanem — ha nem is országra szóló, de mégis rendkívüli ünnepnapnak akarjuk tekinteni ? El akarjuk mondani, hogy létezünk mi is, és erős a mi hitünk, hogy létezni fogunk, ezentúl is, századok múlva! És mi jogosít bennünket ezen hitre és reményre? Ezt legyen szabad kutatnom, mert ha ezen reményünknek alapja nincsen, akkor Dalgák vagyunk, kik hiú ábrándokban élünk ! A mi reményünk fájának gyökerei nagyon messzire nyúlnak vissza, egészen a múlt század második negyedébe és ha e gyökér szálakat egyenként követni akarnék, míg oda jutunk, ahonnan azok az első éltető nedvet kapták, akkor oly nagy munkára vállalkoznánk, melyszép szóval, e övel, hatalmas fenyverével védi s ki is viszi érdekeit. Ilyen volt a helyzet a csárdásné és a férje között, az előbbi parancsolt a háznál, midőn a tatár oda jött, s el volt vakulva a csárdásnó szépségétől, különösen midőn még hizelkedéseivel is körülvette azért, mert féltette az eddig gyűjtött kincsecskéjét s tartott attól, hogy többen vannak tatár uraimék, hisz egytől nem rettegett volna, hol fél egy asszony egy férfitől ? — ritka eset az ! Nem kellett a tatárnak kincs, nem kellet enniinni való s nem is volt ott főbb nálánál, — ő a menyecskét akarta elvinni s felvevőn lovára, futott vele ki a csárda udvarából. A csárdás csak néz, csak néz utánok, mint vágtatnak tova, midőn már a távolban elmosódni látta alakjaikat s egy tömeggé, később egy ponttá lett az egész, akkor nem a feleségét, nem az elvesztett édent, a boldogságot, mely veszekedésből állott, — sajnálta, hanem azt mondta : „Szegény tatár !“ s egykedvűen megfordult. Most ő volt az ur a csárdában. Tudta, hogy nem lesz a tatárnak nyugta a feleségétől. Éhez hasonlót akarok én leírni. Nem ugyan menyecskével, hanem egy leánnyal találkozunk, 1S éves volt s az életnek minden oldalát ismerte. Szép is volt, de szépségével visszaélt, nem tudta felhasználni. Sokan voltak együtt egy délután Fenyvesiéknél, az elmaradhatlan kávé mellett trécseltek. Az egyik jobban tudta a napi híreket, elősorolni, mint a másik. Belekerült Bálványosi Gyula is a társaságba, kénytelen volt kávézni, s ha nem is trécselni, de legalább hallgatni. Kéri Berta, a hölgyek egyike szólott bele Fenyvesi Irma, a házi kisasszony beszédébe. — Már megengeded lelkecském, de a szüuóra után Karacsi Józsinak volt egy kis baja, bort ivott, nek eredményét vastag kötetben sem tudnák leírni. Azért pusztán csak annyit említek meg, hogy a reáliskolákat a valódi szükség teremtette meg a múlt század második negyedében. Igaz, hogy eleinte valami határozatlan irányt követtek ezen iskolák, csak az az egy volt világos mindazok előtt, kiknek agyvelejét az ó classikusok ezredéves pora nem borította sűrű fátyolba, hogy a tudós és nem tudós világ között az tátong, melyet be kell tölteni, hogy műveltségre van szüksége azoknak is, kik életpályájukul az emberiség anyagi jólétének emelését választották. És ezen űrt betölteni valónak hivatvák a reáliskolák. De a hatalmas fa sok gyökér szála azóta sok új, ép és egészséges hajtásban felszínre jutott, és ezek is polgári és különböző szakiskolákként terebélyes fákká növekedtek. És mindamellett, hogy sok gyökérszál tehát nem élteti többé az anyafát, mégis oly hatalmasan áll ez, hogy a sok zivatar, melynek legkiváltképen az újabb időben ki volt téve, egy cseppet sem ingatta meg; legfeljebb egyik másik száraz galy hullott le róla, melynek helyén csakhamar fris ágak termettek, úgy hogy hatalmas lombjaival már már homályba kezdé borítani az ó classicizmus ezredéves tölgyét. — A tér azonban nem engedi, hogy Mauritz igazgató ur beszédét egész terjedelemben adjuk, s csak azt emeljük ki, hogy az 1883: XXX. tervezikk kimondá, hogy az általános műveltséget a reáliskolában ép úgy mint a gymnasiumban meg lehet szerezni, a mi a reáliskolák megizmosodott fájának egyik hatalmas gyökere és éltető nedvének legdúsabb forrása. Megemlíti azon időszakot, a midőn a kassai reáliskola, alapittatott, mi szomorú időszak vala, midőn saját hazájában nem volt otthon a magyar, midőn idegen, ellenséges nyelven terjesztették a tudományokat. De a járom súlya alatt is józan eszükkel kiérezték a hazafias városok, hogy ezen intézmény igenis fejlődhetik nemzetivé, csak azzá kell tenni. És rövid két évtized alatt csakugyan oda fejlődtek a reális— fiatal ember, a kinek sok meg van engedve, — 1 oly jó hangulatba hozta, hogy ritkán láttam úgy. — Én meg tánczoltam vele, — mondá Irma, s mozdulataiból nem vettem észre semmi különös jó kedvet, annál kevésbé pedig azt, hogy a pohár fenekére nézett volna. — Már megengedi nagysád, — szólott Bálványosi, Bertát pártolva, — de Józsi mellett ülve észrevettem én, hogy a bor villanyozta fel és a kegyed szép szemeinek sugarai. — Tehát ön is ellenem van Bálványosi úr, ezt nem hittem volna. Jól van, fogadjunk, s meglássa nekem van igazam, Koracsi semmiképen nem fogja elismerni a bortól nyert jó kedvét a közvacsorán. — Szívesen engedek a nagyság kérésének, de csak azon esetre, ha úgy fogadunk, hogy kegyed elvesztve a fogadást, két csókot ad, én pedig, amit választ. Erre is ráállok, mert igazam van, s ön ha veszt, minthogy nehéz az egyenlőséget két csókkal szemben megállapítani, de akkora doboz czukrot ad, hogy az ajtón be nem fér, — mondá nevetve Irma. — Helyes! helyes ! — kiáltott az egész társaság s nevetett a tréfás fogadáson. Bálványosi, ki e házban lakott, engedélyt kért az eltávozásra, s a háziasszony beleegyezésével elment meghívni Kavacsit. A nők ezalatt, — az előleges megbeszélés folytán, — a szomszéd szobába mentek át. Bálványosi, — Kavacsi és a nála talált két bráttal, — kik különben is járatosak voltak a csalához, — visszatért s a kijelölt szobában foglaltak helye A házi-asszony ama szelídséggel, jóakarata kedvességel és szívességgel fogadta, mely csak ne volt sajátsága, s hasonló erényeket ritkán vanl alk münk együtt tapasztalni. A nők a szomszéd szoba ajtaján hallgat1 beszélgetést,