Felvidéki Közlöny, 1883 (5. évfolyam, 78-102. szám)

1883-10-06 / 78. szám

V. évfor Kassa, szombat, 1883. október 6. 78. szám, SFFIVinmFÜ7IíiWY ' i Ml II lUUHI IkULlilUll 1 . " Egész évre ti­szt a legjutányosabb ár Fél évre 3 ,, mellett vétetnek fel a Negyedévre 1,, 50 kr. ““ ' Pannónia könyv­nyomda-részvény­tár-Kgy» szám­ára 8 kr. SZERKESZTI: DR. HOHENAUER IGNÁCZ. ~ ^ -----------------------‘ 37 0 A1 *---------------------------­ TÁBOKA. Szegény tatár. Elbeszélés. Ne higgje tisztelt olvasó, hogy negyedik Béla királyunk idejében vagyunk ! Nem, csak a múltban megtörtént eseményhez írunk egy hasonlót a jelen­ből. Lesznek sokan, a­kik nem tudják a czimnek értelmét, pedig különösen az asszonyoknak kellene tudni, vagy megtanulni, nehogy tatár, — olyan há­zi tatár, — kezébe kerüljenek. A tatárcsordából sokan eltévedtek­, s ezek közül egy, Szatmár megyének egyik kisebb csárdájába ke­rült, a mely szép fekete szemű menyecskét rejtett magában. Sok baja volt vele a férjének, nem volt nyugta a menyecske nyelvétől, hatalmasan tudta fullánkjával megszűrni a férj szívének elrejtett, de általa kiis­mert érzését. Sokat tűrt a férj, magyar ember volt, a­ki tűr­ni, szenvedni, de engedni, végre megbocsátani tudott,­­ismerte a menyecske minden oldalról s kitünően tudta felhasználni minden gyengeségét, minden ha­ragját, mint a molnár, ki úgy a csekély, mint a sok vizet ügyesen használja fel kerekére, s legyen az bármi sok, vagy kevés, mégis csak malmára folyik az. Ügyesek is az asszonyok, midőn érdekeiket akar­ják kivinni, s remekül tudják felhasználni a férfiakat a magok részére. De a férj az asszony ellenállhat­­lannak nevezett hizelkedésének, — melyekkel olyan szépen tudja körülvenni, midőn megcsókolja, megö­leli, magáénak nevezi, megsimogatja, s ki tudna el­­lent állni az ily hízelgéssel teli kérésnek, — nem mindig enged, s akkor . . . , az asszony, mint a méh­­ mutatja fullánkját, szúr, sebez vele, s ha nem Reáliskolai jubileum. A kassai állami főreáliskola f. hó 4-én tar­totta huszonötéves fennállásának jubileumát. Az ünnepély 10 óra után vette kezdetét, nagy közönség és a tanuló ifjúság jelenlétében. Ott volt a kir. jogakadémiai és a premontrei főgymnasium­ igazgatója a tanári karral együtt, a többi tanintézetek is képviselve voltak, ré­szint az igazgatók, részint a tanárok által. Egybegyülvén a közönség, az ifjúság a Hymnust éneklé, melynek bevégezte után Mau­­ritz Rezső igazgató tartotta a következő emlék­beszédet Mélyen tisztelt gyülekezet! Szeretett ifjúság: Ezen tanintézet minden évben október 4-én kettős ünnepet ül meg. Az egyiket kora reg­gel hirdeti az ágyuk és mozsarak érczszája, később meg a harangok érez nyelve. Nem a csaták zaja az és nem a sz­élvészes fergeteget akarja szét­oszlatni a harangok melodikus zú­gása : az öröm szólaltatja meg az ágyukat és mozsarakat, templomba hívnak a harangok. E napon az osztrák-magyar monarchia milliói egyetértenek, magyar, német, cseh, lengyel, horvát, tót, ruthén, román, olasz, nyelven egyért fohászkodnak a mindenható Istenhez: Tartsa meg dicsően uralkodó királyunkat, I. Ferencz Józsefet, népeinek boldogítására ! Mi is minden évben­­ összegyűlünk és összegyűltünk e mai na­pon különösen, hogy kérjük a jóságos Istent, adjon a mi jó királyunknak és atyánknak ér­telmi erőt, hogy az épen most egymás ellen zsörtölősködő gyermekeit felvilágosíthassa mél­tányos és méltánytalan kívánságaikról, hogy adja meg mindeniknek, a­mi őt megilleti és ta­nítsa őket, egymást édes testvérekként szeret­ni; adjon neki hatalmat, hogy megvédhesse or­szágait és népeit a külső és belső ellenségek­től ; adjon neki egészséget és hosszú életet, hogy gyönyörködhessék népeinek boldogságában ! E napnak második jelentősége ránk nézve az, hogy iskolánk története e napon egy évvel gazdagabb lesz. Minden ember azon percztől kezdve, hogy emberi létének teljes öntudatára ébredt, fontosnak tartja ezen napot, melyen azt mondhatja : egy évvel öregebb, egy évvel ta­pasztaltabb vagyok , és valódi ünnepnappá emeli a család fejének születése napját. A csa­lád minden tagja, a jó barátok és ismerősök si­etnek hozzá és üdvözlik e napon, egy részt azért, hogy a Mindenható kegyelme eddig tar­totta meg családja és hona javára és kíván­ják, hogy az ég áras­sza kegyelmét ezentúl is reá. Ünnepnek tartjuk, ez okból mi is minden évben ezen napot. De nagy ünneppé lett a mai nap a mi iskolánkra nézve különösen az­ért, hogy ez órában vastag vonást húzott a gyorsan haladó idő annak évkönyvében, mert egy negyed század zajlott le azóta, hogy a pol­gári és iskolai hatóság kihirdette: „a kassai reáliskola megnyílt!“ Egy iskola életében, mely századokra van alapítva, 25 év vajmi csekély szám ! És valóban, midőn m­ás tanintézetek, testü­letek és városok százados emléknapokat ünne­pelnek, midőn hazánk fenállásának ezredéves ünnepére készül, akkor egy szerény középisko­lának 25 éves fenállása vajmi csekély érdeket kelthet a közönség körében. Mi indíthatott tehát bennünket arra, hogy a mai napot nem akarjuk a közönséges ünnep­napok közé számítani, hanem — ha nem is or­szágra szóló, de mégis rendkív­üli ünnepnapn­ak akarjuk tekinteni ? El akarjuk mondani, hogy létezünk mi is, és erős a mi hitünk, hogy létezni fogunk, ezentúl is, századok múlva! És mi jogosít bennünket ezen hitre és reményre? Ezt legyen sza­bad kutatnom, mert ha ezen reményünk­nek alapja nincsen, akkor Dalgák vagyunk, kik hiú ábrándokban élünk ! A mi reményünk fájának gyökerei nagyon messzire nyúlnak vissza, egészen a múlt század második negyedébe és ha e gyökér szálakat egyenként követni akarnék, míg oda jutunk, a­honnan azok az első éltető nedvet kapták, akkor oly nagy munkára vállalkoznánk, mely­szép szóval, e övel, hatalmas fenyverével védi s ki is viszi érdekeit. Ilyen volt a helyzet a csárdásné és a férje kö­zött, az előbbi parancsolt a háznál, midőn a tatár oda jött, s el volt vakulva a csárdásnó szépségétől, különösen midőn még hizelkedéseivel is körülvette azért, mert féltette az eddig gyűjtött kincsecskéjét s tartott attól, hogy többen vannak tatár uraimék, hisz egytől nem rettegett volna, hol fél egy asszony egy férfitől ? — ritka eset az ! Nem kellett a tatárnak kincs, nem kellet enni­­inni való s nem is volt ott főbb nálánál, — ő a menyecskét akarta elvinni s felvevőn lovára, futott vele ki a csárda udvarából. A csárdás csak néz, csak néz utánok, mint vágtatnak tova, midőn már a távolban elmosódni látta alakjaikat s egy tömeggé, később egy ponttá lett az egész, akkor nem a feleségét­, nem az elvesz­tett édent, a boldogságot, mely veszekedésből állott, — sajnálta, hanem azt mondta : „Szegény tatár !“ s egykedvűen megfordult. Most ő volt az ur a csár­dában. Tudta, hogy nem lesz a tatárnak nyugta a feleségétől. Éhez hasonlót akarok én leírni. Nem ugyan menyecskével, hanem egy leán­nyal találkozunk, 1S éves volt s az életnek minden oldalát ismerte. Szép is volt, de szépségével visszaélt, nem tudta felhasz­nálni. Sokan voltak együtt egy délután Fenyvesiéknél­, az elmaradhatlan kávé mellett trécseltek. Az egyik jobban tudta a napi híreket, elősorolni, mint a másik. Belekerült Bálványosi Gyula is a társaságba, kénytelen volt kávézni, s ha nem is trécselni, de leg­alább hallgatni. Kéri Berta, a hölgyek egyike szólott bele Feny­vesi Irma, a házi­ kisasszony beszédébe. — Már megengeded lel­kecském, de a szüuóra után Karacsi Józsinak volt egy kis baja, bort ivott, nek eredményét vastag kötetben sem tudnák leírni. Azért pusztán csak annyit említek meg, hogy a reáliskolákat a valódi szükség terem­tette meg a múlt század második negyedében. Igaz, hogy eleinte valami határozatlan irányt követtek ezen iskolák, csak az az egy volt vi­lágos mindazok előtt, kiknek agyvelejét az ó classikusok ezredéves pora nem borította sűrű fátyolba, hogy a tudós és nem tudós világ kö­zött az tátong, melyet be kell tölteni, hogy mű­veltségre van szüksége azoknak is, kik életpá­­lyájukul az emberiség anyagi jólétének emelé­sét választották. És ezen űrt betölteni való­­nak hivatvák a reáliskolák. De a hatalmas fa sok gyökér szála azóta sok új, ép és egészsé­ges hajtásban felszínre jutott, és ezek is polgári és különböző szakiskolákként terebélyes fákká növekedtek. És mindamellett, hogy sok gyö­kérszál tehát nem élteti többé az anyafát, még­is oly hatalmasan áll ez, hogy a sok zivatar, melynek legkiváltképen az újabb időben ki volt téve, egy cseppet sem ingatta meg; legfeljebb egyik másik száraz galy hullott le róla, mely­nek helyén csakhamar fris ágak termettek, úgy hogy hatalmas lombjaival már már homályba kezdé borítani az ó classicizmus ezredéves töl­gyét. — A tér azonban nem engedi, hogy Mauritz igazgató ur beszédét egész terjedelemben ad­juk, s csak azt emeljük ki, hogy az 1883: XXX. tervezikk kimondá, hogy az általános műveltsé­get a reáliskolában ép úgy mint a gymnasium­­ban meg lehet szerezni, a mi a reáliskolák meg­izmosodott fájának egyik hatalmas gyökere és éltető nedvének legdúsabb forrása. Megemlíti azon időszakot, a midőn a kassai reáliskola, alapittatott, mi szomorú időszak vala, midőn saját hazájában nem volt otthon a ma­gyar, midőn idegen, ellenséges nyelven terjesz­tették a tudományokat. De a járom súlya alatt is józan eszük­kel kiérezték a hazafias városok, hogy ezen intézmény igen­is fejlődhetik nemzetivé, csak azzá kell tenni. És rövid két év­tized alatt csakugyan oda fejlődtek a reális­— fiatal ember, a kinek sok meg van engedve, — 1 oly jó hangulatba hozta, hogy ritkán láttam úgy. — Én meg tánczoltam vele, — mondá Irma, s mozdulataiból nem vettem észre­­ semmi különös jó kedvet, annál kevésbé pedig azt, hogy a pohár fenekére nézett volna. — Már megengedi nagysád, — szólott Bálvá­nyosi, Bertát pártolva, — de Józsi mellett ülve ész­revettem én, hogy a bor villanyozta fel és a kegyed szép szemeinek sugarai. — Tehát ön is ellenem van Bálványosi úr, ezt nem hittem volna. Jól van, fogadjunk, s meglássa nekem van igazam, Koracsi semmiképen nem fogja elismerni a bortól nyert jó kedvét a közvacsorán. — Szívesen engedek a nagyság kérésének, de csak azon esetre, ha úgy fogadunk, hogy kegyed el­vesztve a fogadást, két csókot ad, én pedig, amit választ. Erre is ráállok, mert igazam van, s ön ha veszt, minthogy nehéz az egyenlőséget két csókkal szemben megállapítani, de akkora doboz czukrot ad, hogy az ajtón be nem fér, — mondá nevetve Irma. — Helyes! helyes ! — kiáltott az egész társa­ság s nevetett a tréfás fogadáson. Bálványosi, ki e házban lakott, engedélyt kért az eltávozásra, s a háziasszony beleegyezésével el­ment meghívni Kavacsit. A nők ezalatt, — az előleges megbeszélés foly­tán, — a szomszéd szobába mentek át. Bálványosi, — Kavacsi és a nála talált két b­ráttal, — kik különben is járatosak voltak a csalá­hoz, — visszatért s a kijelölt szobában foglaltak helye A házi-asszony ama szelídséggel, jóakarata kedvességel és szívességgel fogadta, mely csak ne volt sajátsága, s hasonló erényeket ritkán vanl alk münk együtt tapasztalni. A nők a szomszéd szoba ajtaján hallgat1 beszélgetést,

Next