Felvidéki Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-96. szám)

1894-01-04 / 1. szám

£ mj/m -XIX. évfolyam. ________Kassa, 1891fi január 4. 1-ső sza­r J ■mmM«MI->»,nucBui» i ■■■■—'■—-■" ■■ —wmiwmiitr^-ca’/i-> •. ^«!nHca^»mit(Bra Megjelen minden szerdán s szombaton. | Felelős szerkesztő Ós! laptulajdonos : Hirdetések a legjutányosabb árak mellett vétetnek fel: ~ . , „­­ A # ^ A , i­­­ozv. D. belmeczi Berta dohány to­zsaél­eben Kassán, b­o-utcza Előfizetési ara egesz evre 5 frt, fél evre 2 frt 50 kr.,­­ HEDRY BERTALAN 40' sz' Kemény-féle házban' negyedévre 1 frt 25 kr. Egy szám ára 6 kr. j ' Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kassán, Mészáros-utc** 1 I % I ____ Előfizetési felhívás! Lapunk az újévvel a XIX-ik évfolyamá­ba lép! Ilyenkor karácson tájt az újságok dupla erővel szoktak olvasóikhoz fordulni, hogy őket előfizetésre buzdítsák. Lapunk nem ígér semmi rendkívülit, csak azt, hogy úgy folytatja, a­hogy megkezdte. Lapunk talán legolcsóbb az összes vidéki lapok sorában, mert daczára annak, hogy he­­tenkint 2-szer jelenik meg, előfizetési ára mégis csak 5 frt az egész évre és 1 frt 25 kr egy negyedévre. Reméljük, hogy t. ez. olvasóink jövőre is hűek maradnak hozzánk. Az idealizmus hanyatlásának okai. Első oka a nevelési rendszerünk gyöke­res átváltoztatásában kereshető. E rendszer eredménye a szellemi túlterhelés, mely értelmi téren a csodagyermekeket, túlére­ti ifjakat s az igazság kutatásából valóban bor­zadó felnőtteket termel. A mi régi magyar közoktatási rendsze­rünk határozottan jobb volt e tekintetben is. Jobban is odaillett nemzeti sajátságainkhoz és fajunk tiszta fejű, elfogulatlan érzelmi és erősen judicziózus jellegéhez. Az osztályrend­­szert nagyon kevesen siratják , a mai szak­rendszerrel szemben. Én ezek közé a kevesek közé tartozom. Úgy az elme egyenletes fej­lesztésére, mint különösen a jellem képzésére nézve az egy-tanár-rendszer roppant előnyös volt. Ma a tanárnak épp oly „anyag“ az ifjú, mint a kapitánynak a rekruta. Egy pár elmei fogást betanít neki s azzal punktum. A régi tanár lelkét, jellemét átöltötte az ifjúságába s hány derék szellem kapta igy meg a férfi jellemet, szivjóságot, önuralmat s az igazság ..s szeretetét, a mely a régibb magyar társi lomnak annyira fényes oldala volt. Ezért cse­rében több, bezsúfolt ismeretet szerezni meg az valóban nagyon rossz vásár volt. És még egy. A régi magyar- s a vele e tekintetben is homogén angol-rendszerben a középiskola betetőzése a filozófia volt. Thun gróf rendszere kiszorította, majd a növekvő tananyag összezsugorította e tárgyakat. Ma már csak névleg tanítják. És ugyan nem le­­het-e nyomról-nyomra követni a veszélyeket, a­melyek a filozófikus szellem hanyatlásából áradnak közéletünkre s meddővé, csupasszá tették társadalmunkat. És itt jövök rá a másik okra. Átmeneti korszakot élün­k. Oly gyökeres átalakulást oly gyorsan még talán soha sem tettek meg nemzetek, mint Európa keletén korunkban. Mi is. Ugyan­is felébrednének nagyatyáink, tudv­ák-e beleta­lálni magukat e teljesen megvál­ozott világba ? Már most gyors átalakulás nem ked­vez az ideális irányzatnak. • A dörzsölés, mely a régi és újabb eszmeáramlatok közt van, nagyon so­­ szép képet tesz tönkre az igazság nevébe) A régi szobrok elporladoz­­nak, az újak la­san jegecze Inek s az átme­neti korszakok közös szerencsétlensége, hogy nem találnak is adni valót. Hatványoz­i e helyzetet rálunk az anyagi kérdés. A „mai * money6...jelszó átjött­ Ame­rikából- s beká­nuta''egész'' iehyuI1WLL A lífeu­m? a nem piszkos, de az átalakulás pora ter­mészetesen piszkossá teszi. A legvadabb uti­­litarianizmus ver tanyát nálunk, így állott elő egy szomorú helyzet. Sivár rendszernek sivár gyermeke lett az uj nemzedék. Tanul bizonyítványért, kva­­lifikáczióért, dolgozik pénzért és áruba bocsát mindent. A stréberség nem bűnös játék, de dicséretre számot tartó ügyesség. A make volt, hogy a felesége örül a sok fényes holminak s nem is mulasztotta el naponkint felhívni a figyelmét valami eddig még észre nem vett mű­kincsre s viszont Vera asszony sem igen hagyott pihenést a grófnak s naponkint újabb alakban mutatta be kedvességének ragyogó tárházát. — Csakhamar kisült, hogy ő gazdagabb. Tivadar gr. még fol­nyire sem telt be a gyönyörrel, mikor már a szép Vera fészkelődni kezdett. Te, Tivil Nos ? Szoktál ős­szel vadászatokat tartani ! Igen édesem, rendesen szoktam, de most nem hívok senkit, hogy annál jobban magunkra lehessünk. Vera egy gyermek engedelmes megnyugvá­sával felelt: — A­mint akarod Tm­­, — de mintha azok a mélységes kék szemek azt mondták volna: Istenem, hisz úgyis nagyon magunkra vagyunk. Nem tudom, hogyan történt, de egy hónap múlva a Boronkay-kastélyból szétküldték az őszi vadászatokra szóló meghívókat. Sajnálta ugyan Tivadar gróf a hosszú időre elvesztett pásztorórákat, de legalább egy újabb kincset fedezett fel a feleségében, ki olyan nemes előkelőséggel töltötte be háziasszonyi tisztét, mint egy született arisztokrata nő. Öntudatos szépsége mindenkit elragadott s Tivadar nem egyszer né­zett fel a nagyterem falára, ha vájjon nem-e hires Boronkay Klára szállt le aranyos keretéből. — Mindenkivel szemben eltalálta a kellő tónust s modora mindig megőrizte előkelő finomságát. — Egyforma nyájassággal fogadott mindenkit s an­­­nyira óvakodott bármely tagját is a társaságnak a többi fölé emelni, még az élesszemü Beleznay Péter sem talált semmi „érdekes feltalálni valót“ a szép Veráról. Az igaz, hogy, a mikor a vadá­szatoknak vége lett s a vendégek szállingózni kezdettek, gróf Tornay Gyula igen nehéz szívvel búcsúzott a Boronkay-kastélytól, az is igaz, hogy money életczél. Az élet nemesebb örömei pusz­­tulóban. Az ábrándok honába relegálva a lel­kesülés, kinevetve az ideálokért rajongás. Apolló szent berkei tüzénél is nyársra húzott szalon­nát sütnek s a frázisok zajába belefúl az em­berszeretet melege. Szerencse, hogy átmenet ez is. Mi, sze­rencsétlen átmeneti nemzedék, nehezen érjük végét. De a nemzet annál inkább. Az anyag­nak súlya van s ez a súly a földre húzza le. Akármilyen szépen csillog a folyó felszínén a hullámok által odadobott iszap, még­is a ter­mészet örök törvényei szerint előbb-utóbb le­száll az, a­hová való: a mélybe. És az Úr lelke, az ember idealizmusa mindig ott fog libegni a háborgó vizek hullámai felett, mert felette áll azoknak. Nincs ok azért kétségeskedni. Az idealiz­mus uralma visszatér a külső világba is. A belsőben úgy is háboritlan, örökkön-örök uralma. Lapszemle. TARCZA. Egy pár kék szem. Boronkay Tivadar a harminczadik születése napján igen élvezhetetlennek találta az ebédet s igen unalmasnak a czirádás arany keretekben pompázó ősi képek társaságát. Pedig az ebéd a szakácsművészet remeke volt s az ősök prémes mentéikben, császárok korabeli, nehéz selyemru­hájukban, ragyogó érdemj­eleikkel és fehér paró­káikkal elragadóan impozáns társaságot alkottak, de elvégre is, ha az ember eljut a harminczadik születésnapjához, megunja még a saját híres őseit is. Tivadar gróf felállította a mérleget. Egyik felébe jutott a kilenctágú korona, a ragyogó ősi czimer, melynek kezdettől fogva megőrzött tisz­taságát eddig még egyetlen metalliance sem za­varta meg: ősi képek prémesen és selyem ruhá­san , a másik felét pedig egy pár kék szem fog­lalta le. Nagyon egyenlőtlen osztás volt. Tivadar gróf csak azt konstatálhatta, hogy a mérleg mély hódolattal hajlik a kék szemek felé, libbenésével majd kiszórva a túloldalon a sok aranyos czifra­­ságot. A szép, kékszemű Szabó Vera a Boronkay­­kastély úrnője lett. — Mennyire szeretlek — szólt halkan, meg­­indultan Tivadar gróf, a­mikor ifjú nejét az első ebéd után átvezette drága ereklyékkel dúsan meg­rakott termeken keresztül a kis puha, meleg, rózsaszín szalonba. Az asszonyka körülj­ártatta kék szemeit a sok drágaságon s odasimulva férjéhez, ép olyan halk, megindult hangon felelt: — Milyen szép itt minden. Ne gondolja senki, hogy ez a válasz nem lett volna a férjnek ínyére. Ellenkezőleg. Boldog A Nemzet „Elvek harcsa“ czimü vezérczikké­­ben azt mondja, hogy az egyházpolitikai programm és a vallás között tulajdonképen semmi ellentét nem forog fenn, hogy az egyházpolitikai programm megvalósulása el fogja ismerni a felekezeteknek egymás között és az állam irányában való ellen­­tétét, a főpapi pásztorlevélnek eddig nyilvános­ságra jutott tartalma reményt ad, hogy a kath. egyház nagyjai jövőre is,csak az elvek védelmére szorítkoznak. A Magyar Állam a kongrua rendezésénél a megszavazandó összeg kivetésének kulcsáról el­mélkedik, melyet, ha egyszerűen a jövedelem alap­ján állítanának fel, kisebb javadalom apátok és prépostok alig bíznának meg; példákat hoz föl, hogy ezen kulcs igazságtalan és méltánytalan lenne, hanem a hozzájárulási összeget progres­­­szív perczentrácziók szerint kellene megállapit­­tatni, meg van győződve, hogy a főpapság, mely­nek ez tulajdonképen hivatása, meg fogja hozni áldozatát, de még ez esetben is fejek felett lebeg Vera grófné olykor-olykor igen sokatmondó sóha­jokat lehelt ki korallajkai közül; de hát Gyula gróf bizonyára senkinek sem kötötte az orrára, hogy neki most fáj a szive s a szép háziasszony is aligha kereste a társaságot, mikor éppen só­hajtozni akart. Nem tudott tehát senki semmit. Tulajdon­képen talán nem is lett volna semmi különös tudnivaló: legalább Vera maga is úgy gondolta ezt s éppen olyan nyílt, őszinte tekintettel nézett a férje becsületes, jóságos szemeibe, mint akkor az első napon. — Végre egyedül maradtunk. Két erős kar, mely egy üde, hajlékony, fiatal testet zár körül; szőke fürtös fejecske, mely lágyan simul az erős, hatalmas férfi vállára, két egy­másba olvadt lélek tiszta hangja — mi zavar­hatná meg ezt a fenséges harmóniát?! S íme, azok a csodálatos, talányos kék szemek most nem pihennek; végig révedeznek a már zajtalanná vált termek hosszú során s bágyadtan, vontatva adják meg a feleletet: — Mennyire egyedül maradtunk. A hó lassan szálló pelyhei eltemetik a Bo­­ronkay-kastélyt s a világ többé hírt sem hall a boldog lakókról. Idilli boldogság, — susogják az emberek. S ki tudja? Az embereknek legtöbb­­nyire igazuk van. Legalább a mikor nyár derekán fáradtan és porosan feltűnnek egy kies alpesi fürdőhelyen, az asszonyka telt, piros arcza csak úgy ragyog az elégedettség örömétől. Tivadar gróf a régi áradozással bámulja kicsi feleségét s a közös otthon szeretetét véli le­olvasni mosolygó arczáról, a mikor a fülébe súgja: — Nézd Tmvi, nézd, a tavalyi vendégeink egyike. Talán most már tudna valamit mondani Bereznay Péter, a­mint az asszonyka mind a két kezét kinyújtja a közeledő Tornay Gyula felé; talán a férjnek is mondana valamit, a­mire kö­rülnézne egy kicsit. De hát Bereznay Péter messze

Next