Felvidéki Közlöny, 1895 (20. évfolyam, 1-59. szám)

1895-01-03 / 1. szám

Kassa, 1895. január 3. 1-ső szám FELVIDÉKI Közli __ _ _______ ___________ MA. 370 ^7 • Megjelen minden csütörtökön s vásánapon. Felelős szerkesztő és laptulajdonos . .. Hirdetések a legjutányosabb árak mellett vétetnek fel: Un-c u ■ 1 . . . „ fll(Bn . _ upr-iRY BFRTAI am özv. D. belmeczi"Berta dohánytőzsdéjében Kassán, Fő-utcza Előfizetési ára egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 kr., HLÜKY lat.r! ALAN. 40 az_ Kemény.féle házban 1 negyedévre 1 frt 25 kr. Egy számára 6 kr. Főmunkatárs: ifjj. RÖSSIGr István. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kassán Mészáros-utcza 18. Képzőwészet és a iltem«. Irta : Berzeviczy Albért. Két czikk. Ezt az utóbbi helyes változtatást kellene a külföldi —■ régi és új — képzőművészeti termékek bevásárlására nézve is alkalmazni ; nem rövid idő alatt közel két milliót költeni el beszerzésre, azért, hogy a múzeum mielőbb megteljék, múzeumnak hanem gondoskodni róla, hogy a évről-évre tekintélyes összeg bocsáttassék rendelkezésére, melynek egy részét a körülményekhez képest tőkésíthesse is, és akkor a mikor arra alkalom nyílik, legyen pénze valódi nagy műbecscsel bíró dolgokat, aminők mai nap már úgyis csak alkalmi vételek útján szerezhetők meg, — megvásárolni. A modern külföldi képek bevásárlására nézve pedig határozottan a kiállításokon való vételt tartjuk leghelyesebbnek s jövőre is alkalmazandónak ; egyrészt, mert csak így lehet kiállításainkat a kellő színvonalon tartani, másrészt, mert kívánatos, hogy lehetőleg oly modern művek kerüljenek múzeumunkba, amelyeket összes műértőink sőt közönségünk is jeleseknek ítélt, nem pedig olyanok, amelyeket csak egyes — bár még oly szakértő — férfiak egyéni ízlése szemelt ki. Szemben az állam részéről ,a millennáris kiállítás alkalmával művásárlásra szánt tekintélyes összeggel, képzőművészeinknek valóban alkalmuk nyílik tehetségük és produktív erejük teljes megfeszítésére. Szinte tarthatunk tőle, hogy művészvilágunk — bármily örvendetesen gyarapodott is az utolsó időben, s bármily nemes lelkesedéssel fog is hozzá feladatához, — alig lesz képes a millenniumi tömeges művásárlás, az egyes nagyobb állami megbízások s még ezenfölül a most már örvendetesen szaporodó megyei, városi, egyházi megrendelések minden igényének mefelelni. És ezért nagy megnyugvással látjuk ez utóbbiak ügyét a kibővített képzőművészeti tanács kezeibe letéve, mely bizonyára feladatának fogja ismerni ezen megbízások effektullására nézve helyes irányelveket és helyes eljárási módot alkalmazni. Különösen óvni szeretnők a hazafias buzgalommal megindult megrendelések sorsát néhány könnyen beadható veszélytől. Ilyen veszély az elhamarkodás. A megrendelések legnagyobb része történelmi és vallásos képekre szól; ezek mélyreható, komoly tanulmányt igényelnek ; mélyrehatót és komolyat különösen nálunk, ahol kifejlett történeti és vallásos festészet nincs és ahol a történeti festészet tanulmányanyaga nem oly könnyen hozzáférhető és áttekinthető, mint a régi kultúrával bíró országokban. Ne szabjanak tehát túlságosan rövid határidőket a művészeknek, kiket a millennium úgyis eléggé elfoglal és nyugodjanak belé, ha képük esetleg csak a millennium után készül is el. Másodszor attól tartunk — s ennek már jeleit láttuk is, — hogy nagy feladatokat sekély árakkal fognak akarni egyes megrendeljük megfizetni, ami a legbiztosabb út arra, hogy selejtes dolgot kapjanak, vagy adjunk nagyobb árt — ha van miből, — vagy ha azt erőnk nem engedi, mérsékeljük a felátartot , de feladatnak és árnak összhangban kell állania, ha a sikert kockáztatni nem akarjuk. Végül különösen a törvényhatóságokat szeretnék arra kérni, hogy művészeti megbízásaiknál mindig a feladat szempontjából legalkalmasabb erőket szemeljék ki, s ne vezettessék magukat a személyekre nézve semmiféle lokálpatriotizmus által, a megye vagy a város találjon magának más módot törekvő fiai javának előmozdítására, ne azt, hogy oly feladatot bíz rájuk, a melynek végigbarangoltak, s itt már megszólalt bennök egy -egy édes rominiszciencziának az édes szózata is. De úgy itt, mint a félsziget többi városában ők voltak a legmelankólikusabb utasok, akik csak valaha végigrobogták ezt a máskülönben olyan derült országot. Olyan volt a kedélyük is, mint a ruhájuk: fekete. A kedves emlékek, amelyeket itt-ott felújítottak s a molyokhoz most beteg szivük visszafájt, csak sivárabbá és vigasztalanabbá tették a mostanságot. Szinte irigyek lettek egymásra, haragosak a múltra s neheztelők önmagukra, amiért hogy annyira tudták valaha szeretni egymást. E fájó és gyötrő érzésektől csak akkor kezdtek szabadulni, amikor Szicziliába értek. Ezen a szigeten, amelyet most láttak először, nem háborgatta őket a múltnak semmiféle árnya, annak ami megszűnt, semmi emlékezése. Uj volt nekik itt minden: Catania az Etnával, Palermo a Monte Bellegrinoval, a bájos Taormina, a klasszikus Girgenti, mind ... Itt megint élénkebben lüktetett ereikben a vér, megszűntek kínozni önmagukat és egymást, s mint két jó pajtás, mint két rokonszenvező utitárs mászkálták be az ibolyaszinü sziget históriai helyeit, költői partszegélyeit. De a válaszfal, melyet Ödönnek nagyon is „mondani“ viselkedésű és Ellának kolostorias apprehenziója közéjük emelt esztendők előtt, ebben a barátságosabb érintkezésben se lett alacsonyabb. Mint férj és feleség utaztak, de idegenekként éltek egymás mellett. A hotelekben két hálószobát s egy ezeket elválasztó közös szalont béreltek, esténkint pedig akként búcsúztak egymástól, mint két jó ismerős, kik a reggelinél újra találkozni fognak. Mikor pedig egyszer egy szirakuzai fogadóban a főpinczér azzal fogadta őket, hogy csak egy szobája van részükre, Ella odafordult a férjéhez, s azt követelte, menjenek más vendéglőbe. S az alatt az ürügy alatt, hogy nagyobb kényelemhez vannak szokva, csakugyan teljesítésére az illetők nem alkalmasak, s amellyel, ha megpróbálkoznak, sem magukra, sem szűkebb hazájukra dicsőséget hozni nem fognak. Azzal pedig legyünk mindnyájan tisztában, hogy az a nemes és örvendetes bőkezűség, amelyet Magyarország összes állami és társadalmi tényezői az ezeréves ünnepély alkalmából a képzőművészettel szemben kifejteni készülnek, következményekkel is fog járni, kötelezettségeket fog maga után vonni a jövőre nézve is. Mert azt a művészeti produkciót, amelyet magunk igyekeztünk oly hatalmas lendülettel nagyra fejleszteni, többé nem szabad a régi szűk korlátok közé visszaszorítani. Azt a művészetet, amely egyszer megízlelte az állam és a társadalom lelkes bőkezűségét, többé nem lehet a pénzügyi követelmények által felhagyott eddigi morzsafalatokon való tengődésre visszaszoktatni. És nagyon jól van ez így! Épen mert akarjuk, hogy állam és társadalom mintegy kötelezve legyenek jövőre a képzőművészetek erőteljes felkarolására, örömmel üdvözöljük a hathatós akciót, melyet érdekükben az ezeréves ünnepély alkalmából a kormány s főleg Wekerle Sándor miniszterelnök megindított. LAPSZEMLE. TARCZA. A pápánál. Novellette. Irta: Milkó Izidor. (Vécé) Megállapították az útitervet, ellátták magukat ajánlólevelekkel, elvégezték előkészületeiket, aztán elutaztak. A képzelhető legszomorúbb pár volt ez, amelyet csak vasúti vonat valaha vitt. Az indulásnál külön kupét kaptak, csak úgy mint hat év előtt, amikor nászútra mentek, körülbelül hasonló irányba. Csakhogy akkor vadul örültek ennek a szerencsének, míg most megijedtek tőle. Stáczióról-stáczióra folyvást az ajtót nézték, nem jön-e be valaki, valami beszédes öreg úr, vagy valami hazudozó fiatal ember, aki szóval tartja őket. Ödön nagyobbrészt a folyosón sétálgatott, s egyik czigarettát a másik után szívta, Ella pedig meghúzódott a kocsi egyik szögletében s gondolkozott. Visszagondolt arra a hat esztendőre, amely, mai utazása s ama boldog ut között tellett el. Ödön olykor benézett a feleségéhez s udvariasan, gyöngéden megkérdezte tőle, nem kiván-e valamit enni vagy inni, s hogy nem fázik-e vajjon? Ella egy-egy hálás pillantással, nyájas szóval felelt. De valami rendes társalgás nem tudott megindulni köztük. Már nagyon elszoktak egymástól, s az egyetlen tárgyról, ami mindkettőjüket érdekelte volna, elvesztett gyermekükről nem mert szólani egyik sem. Azt hitték mind a ketten, hogy ez nagyon fájdalmas lesz a másiknak. Első éttappe-juk Velencze volt, ez a márványból épült tündérváros, ahol egykor oly boldogok és olyan nagyon bolondok voltak. (Hiszen ez a két lelkiállapot együtt szokott járni) Felkeresték mindazokat a helyeket, amelyeket „akkor“ Államtitkárok és főispánok lemondása. A miniszterek lemondásával szóba került természeten a politikai hivatalnokoknak, az államtitkároknak és főispánoknak lemondása is. Némelyek azt híresztelték, hogy a politikai államtitkárok nem mondottak le, mások pedig abban s a főispánok le nem mondásában valami extra politikát kerestek. E hírekkel szemben konstatáljuk, írják a F.L. hogy az összes politikai államtitkárok beadták lemondásukat, amint az kötelességükben is állott; ellenben az is természetes, hogy minisztereikkel együtt az új kormány kinevezéséig elmentek egy másodrendű szállóházba, amely nem volt úgy elfoglalva. Mikor Messinából Nápolyba hajóztak, akkor említették először közös nagy veszteségüket, az édes kis Dendit. Kétheti nápolyi tartózkodás után egyhavi Rómának kellett ezt a sajátságos utazást befejezni. Eközben szépen kitavaszodott, az örök városban pompáztak a kaméliák, a Monte Pinczia csak úgy csillogott a meleg napfénytől s Róma környéke olyan volt mint egy paradicsom, amely még elvesztésre vár. Csak a mi házaspárunk szivében volt még mindig ködös és borongós az idő. Az anyának fájdalmára a műremekok szemlélete csak kevés balzsamot adott, — esténkint mindig áthangzott Ödönhöz Ellának keserves sírása. S e sirás rettenetes hatással volt Ödönre. Fájt neki a maga fájdalmán kivül az Ella fájdalma is. Az az ajtó pedig, amely hozzája vezetett mindenkorra zárva volt. Kisérletei, hogy közeledjék Ellához, sohase sikerültek. A sértett asszony még csak a kezét se engedte megcsókolni, ha pedig karöltve sétáltak, s Ödön szerelmesen megszorította a karját, a gyöngédséget nem viszonozta, de észre se vette. Egyszer pedig, mikor a római Campo Santo látogatása alkalmával egy frissen hantolt gyermeksír előtt Ella zokogva borult az Ödön mellére, ahogy e rohama elmúlt, úgy ellökte magától az urát, mintha bűnre akarta volna csábítani. A sok ajánló levél között, melyeket Ödön magával hozott az útra, volt egy Monsignore Cataldihoz is. Meglátogatták hát a pápa őszentségének főczeremóniáját. Mikor a főpap végig olvasta a magyar püspöki kar egyik legkiválóbb tagjának hozzá intézett levelét, nagy érdekkel kezdett viseltetni vendégei iránt, akik nem kis dolgot kérnek tőle, hanem a legnagyobb kegyet, amit csak adhat: külön audiencziát a pápánál.