Figyelő, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-01 / 1. szám
A műanyag kétségkívül a modern kémia egyik legjelentősebb vívmánya. Ez az újfajta anyag évszázadunkban erőteljesen lendíti a haladást az ipari és mezőgazdasági termelés csaknem minden területén. Kezdetben csak a természetes, hagyományos nyersanyagok pótlására hivatott új anyagforrást jelentett, de csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a műanyagok egyedülálló tulajdonságai: az igen kicsi fajsúly, a korrózióállóság, a különleges elektromos szigetelőképesség, a rendkívül jó és egyszerű megmunkálási lehetőség stb. — merőben új, addig elképzelhetetlen műszaki megoldásokat tesznek lehetővé. E műszaki előnyök kihasználását, nem valami öncélú újdonságkeresés, hanem nagyon is józan, megalapozott gazdasági számvetés diktálja. Kimutatták például, hogy 1000 köbméter műanyag gyártása csak harmad-hatodannyi beruházást igényel, mint az azonos térfogatú acél előállítása. A megmunkált egyszerűsége és a végtermék kiváló újdonságai szintén pénzben mérhető, irsaságilag igen vonzó tényezők. Megkezdődött tehát és máig is tart a műanyagok hódító útja, amelynek során a műanyagipar az ipari-technikai haladás egyik legforradalmibb eleme lett. A műanyag világtermelés útjának eddig elhagyott „mérföldköveit” jól érzékeltetik az alábbi számok: A világ műanyagtermelése (to) 1945 : 500 non 1949: 1 050 000 1953 : 2 150 000 1961: 7 741 000 A legutóbbi adat csak a szőkébb értelemben vett műanyagokat, a „kondenzációs”, a „termoplasztikus” és a speciális „egyéb” kategóriákba sorolt termékeket tartalmazza. Ha ezekhez hozzászámítjuk (több, mint 3,5 millió tonnával) a mesterséges szálasanyagokat, valamint (2,5 millió tonnával) a műgumikat is akkor az utóbbi tíz évben elért növekedés — tízszeres. Érdekes képet nyújt a fejlődés, ha a műanyagok termelését egyes hagyományos anyagokéval vetjük össze. A műanyag — világtermelés térfogatban mérve — már elérte az acéltermelés 20 százalékát, továbbá 2 és félszeresen túlhaladta a színesfémek együttes gyártását. Ma már egyre kevésbé tűnik túl merésznek a szakemberek „jóslata”, hogy a műanyaggyártás 1975-ben (ugyancsak térfogatban) azonos lesz az acéléval. E roppant arányú fejlődés már nem magyarázható a természetes anyagforrások helyettesítésére irányuló törekvésekkel. Az egykori „pótanyag” „mindentudó anyaggá” vált, s közben, valóban helyettesítheti, sok területről örökre kiszorította hagyományos „versenytársait”. De termelésének és alkalmazásának mértéke — amit „műanyagkultúrának” neveznek, ma már mégsem annyira egy-egy ország nyersanyaghelyzetét, mint inkább gazdasági fejlettségének egész színvonalát fejezi ki. Jellemző, hogy a tőkés világban is az általában gazdaságilag fejlett országok vezetnek a műanyagkultúrában, amelyeket pedig köztudomásúan nem szorítanak erre nyersanyag-gondok. Nyilvánvaló azonban, hogy a nyersanyagban szegény, kis országok számára a műanyagoknak nem csak a termelést olcsóbbító, korszerűsítő hatása fontos, hanem legalább ennyire anyag-helyettesítő szerepük is. És Magyarországot bízvást ezek közé számíthatjuk. Négyévenként — kétszerannyi A kisebb országokban általában nemcsak a természetes anyagforrások, hanem a beruházási lehetőségek is szűkösek, korlátozottak. Ezért a nagy, fejlett, ipari országokétól eltérő sorrendben és ütemben kell kifejleszteniök a műanyagkultúra három ágát: az alapanyaggyártást, a feldolgozást és a felhasználást. A műanyag-alapanyagok gyártása — ha olcsóbb is a hagyományosakénál — meglehetősen beruházás-igényes. Csak a néhány, legnagyobb tömegben használandó műanyag, a PVC, a polietilén, a poliszirol belföldi iparának kiépítése hosszú időn át teljesen lekötné a műanyagkultúra optimálisan juttatható beruházási pénz- és egyéb eszközöket. Különösen azért, mert az alapanyag üzemeket csak aránylag nagy — évente általában több tízezer tonnát elérő — termelési kapacitással lehet elég gazdaságosan üzemeltetni. Ilyen tömegű műanyag hazai bevezetéséhez viszont előzőleg fokozatosan fel kell „futtatni” a feldolgozóipar és a műanyagfelhasználás kapacitását, igényeit, azaz műanyagot kell használni még a műanyaggyártás voltaképpeni megkezdése előtt. A „bűvös kört” csak úgy lehet áttörni, ha a fejlesztés természetes sorrendjét megfordítják, tehát a felhasználás fejlesztésével kezdik, a felalgozáséval folytatják és néhány alapvető, gazdaságos alapanyaggyártó kapacitás kiépítésével tetőzik be a műanyagkultúra fellendítésének folyamatát. Vagyis: a kis országoknak kezdettől fogva erőteljesen támaszkodniuk kell a nemzetközi munkamegosztásra, a műanyagok behozatalára. Ezek után bizonyára tanulságos lesz egy pillantást vetni a mi műanyagtermelésünk és felhasználásunk fejlődését mutató számsorra. (Az 1963. évről még nincs végleges adat, becslés szerint azonban az új szám várhatólag 4 kg körül lesz.) A statisztikából úgy tűnhet, hogy a fejlődés 1950. óta egyenletesen egészséges irányú volt. Valóban: a felhasználás négyévenként megduplázódott és e növekedés üteme évről évre általában túlhaladta a 20 százalékot. Mégis, az 1957-es évvel éles határvonalat kell húznunk a fejlődés két szakasza között. Korábbi gazdaságpolitikánk — sajnos — nem ismerte fel a szükségszerű követelményeket. Az 50-es évek elején sokan ,úgy vélekedtek, hogy a műanyagok még hosszú időng át csak afféle „ipari luxuscikkek” lesznek, s ha majd itthoni alkalmazásuk időszerű feladat lesz, saját erőnkkel is megvalósíthatjuk. Így aztán lényegében csak a „klasszikus”, bakelit-típusú műanyagok (1939. óta meglevő) gyártása fejlődött tovább és mutatott — az alacsony szintről kiindulva — elég tetszetős statisztikai képet. Ez a kép azonban félrevezető volt, hiszen a bakelit-féle anyagok világszerte kezdtek háttérbe szorulni (a világtermelésnek ma már 20 százalékát is alig adják), és műanyagkultúránk egész színvonala végeredményben jobban elmaradt, mint valaha. A valódi és sok irányú fejlődés csak 1957 után, a józan gazdaságpolitika légkörében indult meg. Ekkor vált irányzattá a műanyagkultúra fejlesztésének fordított — a felhasználás szorgalmazásával kezdődő sorrendje. Megindult a nagyobb volumenű és széles körű import, amely a felhasznált műanyagoknak azóta is mintegy felét szolgáltatja. A behozatal révén szakembereink megismerkedhettek a PVC, a polietilén, a poliszirol, a poliuretán és a többi polimer-anyag sok száz legkorszerűbb válfajával, feldolgozásuk, és alkalmazásuk fortélyaival. Kitűnő „iskola” volt ez! Benne iparunk kellőképpen felkészült arra, hogy igényelje és zavartalanul, gazdaságosan használhassa azokat a műanyagalapanyagokat, amelyeket lassanként a hazai ipar is egyre növekvő mennyiségben készít. Az alapvető műanyagok hazai gyártásában ugyanis gazdasági vezetésünk szakított a saját kutatás, tervezés és berendezés-gyártás lassú, terméketlen útjával. Ehelyett készen rendeltünk külföldről műanyagipari technológiákat és berendezéseket. Az első ilyen nagyobb külföldi komplett berendezés, a Berentén felállított PVC-üzem már megkezdte a termelést és 1965-re elkészül a Tiszavidéki Vegyi Kombinát, évi 10 ezer tonna kapacitású — a Szovjetunióból vásárolt — polietilén-gyára is. Ugyancsak a TVK-nál korszerű műanyaglakkgyár létesült, Nyergesújfalun pedig modern, 5000 tonnás külföldről beszerzett nagyüzemmel cseréltük fel a korábbi, évi 300 tonna kapacitású poliamid-műszálgyárat. A „nagy volumenű” kategóriába sorolt műanyagok mellett azonban kisebb mennyiségben is szükség van sok száz más, speciális műanyagtermékre. Kiderült, hogy tudományos és ipari szakembereink — ha nem fecsérlik erejüket a külföldön már rég elvégzett alapkutatásokra — ezek közül számosat minden külföldi segítség nélkül is meg tudnak nálunk honosítani. Az utóbbi években például megoldották a poliészterlakkok hazai gyártását, az ipar igen sok területén használható ioncserélő műgyantákból pedig nemcsak a belföldi igények kielégítésére jut, hanem egyre nagyobb mennyiségben exportra is. Nem véletlen, hogy a KGST-n belüli munkamegosztásban az ioncserélő műgyanták „profilgazdái” lettünk, akárcsak a szuszpenziós PVC, vagy a legújabb „műanyagsztár”, a polipropilén esetében, amelyek gyártása — eddigi eredményeink alapján — szintén KGST-feladat lett számunkra. Cserében a szocialista országoktól főként a nagy volumenű műanyaggyártásban kapunk segítséget.(A polietilén-gyártásban elsősorban szovjet, a műszálgyártás fejlesztésében pedig NDK eredményekre támaszkodunk.) Korszerűt — korszerűtlenül ? Az iménti áttekintésből szándékosan hagytuk ki a műanyagfeldolgozóipart, a műanyagkultúra e „középső” szektorát, mert talán ennek fejlődésével lehetünk a legkevésbé elégedettek. Gyarapodás, persze, itt is van: 1957 óta mintegy 40 százalékkal növekedett a műanyagfeldolgozó prések száma, 60 százalékkal a fröccsöntő gépeké és 140 százalékkal az extrudereké. A külföldről behozott modern berendezések révén némileg emelkedett a feldolgozó gépek átlagos műszaki színvonala is. Ennek ellenére műanyagfeldolgozó iparunk ma kapacitásban és korszerűségben nem éri el a kívánt szintet. A viszonylag alacsony színvonalhoz nagyban hozzájárul a túlzott szervezeti szétforgácsoltság. 1962-ben 102 minisztériumi és 26 helyiipari vállalat, valamint 57 szövetkezet foglalkozott műanyagfeldolgozással. És mindezek következménye: a műanyagok vonzóereje sem az árakban, sem a minőségben nem érvényesülhet eléggé, a műanyagfeldolgozás elmaradása műanyagkultúránknak hovatovább legfőbb fékjévé válhat. A műanyagipar fejlesztése a második ötéves tervben központi helyet foglal el népgazdaságunk tervei között. Az 1966- ban kezdődő harmadik ötéves terv számainak kidolgozása még hátra van, nem nehéz azonban „megjósolni”, hogy a műanyagipar kiemelt szerepe továbbra is megmarad. Szakemberek becslése szerint — ha a világ műanyagkultúrájában eddig megszerzett pozíciónkat meg akarjuk tartani, vagy valamivel „előkelőbb” helyet kívánunk elfoglalni —. 1970-ig el kell érnünk az egy lakosra jutó 14 kilogrammos évi műanyagfelhasználást. Ehhez pedig most elsősorban a műanyagfeldolgozó ipar fejlesztése „a következő láncszem”. Pontosabban szólva — így számítják ezt a Nehézipari Minisztériumban — 1970-ig mintegy 7—800 millió forintot kellene áldoznunk (tekintélyes részét devizában) olyan feldolgozó gépekre, amelyek révén technológiai színvonalban, gazdaságosságban és minőségben egyaránt világszínvonalú gyártmányokat készíthetünk. (Folytatás a 2. oldalon) ___ 'I • votu A MINDENTUDÓ MŰANYAG • Az 1064. évi vgjfe népgazdasági terv Érv lakosra jutó műanyagtermelés (kg) 1958 1962 NSZK 11.9 22 8 USA 12.1 17.9 Anglia 7.7 10.9 _ Franciaország 3.6 8.1 Egy lakosra jutó műanyagfelhasználás (kg) 1958 1962 NSZK 8.9 15.1 USA 8.5 14.1 Anglia 7.2 9.3 Franciaország 5.5 8.5 • A vezetők munkaidejének jobb kihasználása * A tsz beruházások gazdaságossága - ^ 'V-; Egy lakosra jutó műanyag* Ev termelés felhasználás 1950. 0.15 — 0.21 1956. 0.43 0.74 1958. 0.62 . 1.23 1960. 0.99 2.24 1962. 1.60 3.10 A* ' * *"• A, <f ljt * \ V yJlPjíJcX (' ÄRA 1-60 fORINT