Figyelő, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-10-27 / 43. szám
Mérce a minőséghez (Folytatás az 1. oldalról) és megtartásuk módját részletesen előíró szabványok. Ezek (mint például az e kategóriába tartozó magyar szabványok is) meglehetősen szigorúak, s kivétel nélkül kötelezőek a termékek gyártóira, illetve forgalmazóira. A céltudatosan „eltúlzott óvatosságért” azonban még ők is csak hálásak lehetnek, hisz a szabvány nekik is szilárd biztonságot nyújt: nem kell lépten-nyomon felelniük, és fizetniük az előírások híján esetleg keletkező károkért. A minőségszabványok a fogyasztók érdekeinek védelmében meghatározzák a használhatóság legfontosabb ismérveit, a társadalom által támasztott és a mindenkori technikai színvonal alapján korszerű, de reális minőségi követelményeket, azokat a jellemzőket, amelyek révén egy-egy termék valamelyik minőségi osztályba besorolható, és valóságos értéke, arányos áfa megállapítható. Sok esetben külön szabványok foglalkoznak a gyártmányok minőségvizsgálati módszereivel, ezek egységesítésével A szabványok e sokarcúsága még a hozzáértőket is zavarba hozza. Ez az oka annak, hogy a szabványoknak voltaképpen még mindig nincs nemzetközileg elfogadott, egységes (afféle „szabványszerű'') meghatározása. A „hétköznapi használatban” legegyszerűbb és alighanem leghelyesebb a szabványokat a korszerű minőség és az ésszerű munka egységesítő szabályzatainak tekinteni és nevezni. A kevesebb — több A tágabban értelmezett szabványosítás és egységesítés ősidők óta folyik, legrégibb megnyilvánulásainak köszönhetjük például számrendszerünket vagy az írásfajtánkat. A modern, széles körű szabványosítás a múlt század első felében alakult ki, s természetesen még hazánkban is a most ünnepelt ötven évnél hoszszabb múltra tekinthet vissza. 1967 utáni csökkenése és alkalmazási kényszerük mérséklése viszont korántsem valamiféle visszaesést mutat, sőt a gazdasági reform életbeléptét nyugodtan nevezhetjük a magyar szabványügy fejlődésében a harmadik kiemelkedő mozzanatnak. Az új gazdaságirányítási módszerek szükségtelenné tették, hogy a csupán egy-egy ágazatot érintő szabványok továbbra is országos jellegűek legyenek, azaz érvényesítésükről, valamint szükséges módosításukról (korszerűsítésükről) a szabványosítás központi apparátusa, az MSZH gondoskodjék. A hivatal több ezer szabványt az egyes ágazatok gondozásába adott, s ezáltal csappant meg az országos szabványok állománya. A számszerű változás tehát voltaképpen csak látszólagos, hisz valamennyi megfelelő korábbiszabvány továbbra is megmaradt, újak születtek, s a 8 ezernyi országos szabványon kívül jelenleg mintegy 6 ezer úgynevezett ágazati, valamint körülbelül 30 ezer vállalati, üzemi szabvány áll a jó minőségű és gazdaságos termelés szolgáik lábán. A reformnak megfelelően nem indokolt többé az sem, hogy valamennyi állami (országos vagy ágazati) szabvány alkalmazását, megtartását központi akarat kényszerítse a vállalatokra, hisz jogosan el lehetett várni a termelőktől és a forgalmazóktól egyaránt, hogy a bevált, korszerű szabványokat piacképességük érdekében anélkül is hasznos mércének tekintik, s így a fogyasztói érdekvédelem nem szenved semmiféle csorbát. A kötelező szabványok száma tehát napjainkig 1500- ra csökkent, a többi állami szabvány pedig diszpozitívá vált, azaz a gazdasági partnerek (termelő és közvetlen vevő) megegyezéssel eltérhetnek tőle. Ha azonban ilyen egyezség a szerződéskötéskor nem jön létre, a szabvány továbbra is mérvadó, sőt a hatósági árformába sorolt termékek esetében a szabványtól való megegyezéses eltéréssel az ár arányos csökkentésének kötelezettsége is együtt jár. A szabványosítás fejlődésének érzékeltetésére érdemes kiragadnunk egyetlen év, mégpedig a tavalyi esztendő gazdag és értékes „szabvány-terméséből" a közérdekű új előírásokat. A vegyipar már évek óta a szabványalkotás egyik legtöbb területe, s 1970-ben is igen sok vegyipari szabvány jött létre. A gumiipar számára, amely a járműprogram megvalósításának és általában a hazai motorizációnak egyik alapvető tényezője, új gumiabroncs-szabványok készültek, amelyek tartalmazzák az abroncsköpenyek méreteit, fő üzemeltetési jellemzőit és műszaki követelményeit. Az egyre népszerűbb propán bután gáz szabványa figyelembe veszi, hogy a földgázt ma már több nagy lelőhelyen termelik, ezért rögzítette a keverés, az egységes PB-minőség létrehozásának követelményeit. Az így szabványosított gázhoz pontos méretű égők készíthetők, ami szavatolja a gázkészülékek biztonságos működtetését és jó teljesítményét. Ugyancsak a fogyasztók érdekében, a gázkészülékek élettartamának növelése végett a szabvány meghatározza a megengedett szennyező anyagok maximális mennyiségét. A könnyűipar részére elkészült a varrócérnák 40 szabványból álló előírássorozata, amely valamennyi jelenleg gyártott cérnafajtát érinti. Bár a kötöttáruk termelésének fejlődését nem könnyű a szabványosítással követni, csaknem valamennyi fajtára elkészültek a minőségi osztályozást tartalmazó országos szabványok. Ezek olyan minősítési eljárást írtak elő, amelyek egyetlen súlyosabb minőségi hiba esetén is eggyel alacsonyabb osztályba „utasítják vissza” a terméket. A szabványalkotó munka tavaly az élelmiszerek körében is figyelemreméltó eredményeket adott. 1970-ben készült el és lépett életbe az új kenyérszabvány, továbbá a sütőipari termékek vizsgálati módszereit korszerűsítő szabvány. Egyebek között ehhez is szükség volt az új lisztszabványra, amely egyik legfontosabb lépésként előírja a takarmánynak, valamint az emberi tápláléknak szánt gabona elkülönített tárolását, forgalmazását, s rögzíti a minősítés kritériumait. Igaz, az említett új szabványok még mindig kénytelenek figyelembe venni az optimális minőség elérésének akadályait: a mezőgazdaságban és a malomiparban a tárolóhelyek és a vizsgáló műszerek, a sütőiparban pedig a korszerű gépek és a szakmunkások hiányát. Az új szabványok kidolgozása során azonban a MÉM megfelelő intézkedéseket helyezett kilátásba, s az előírások további szigorításáig az élelmiszergazdaság néhány évnyi türelmi időt kapott. A szabványügy országos hatóságának ugyanis soha sem célja, hogy a minőség mércéjét elérhetetlen magasságba helyezze és megfelelő adottságok híján is számon kérje a magasabb követelmények teljesítését. Ám a társadalom korszerű minőségi igényét lehetőleg igyekszik mielőbb megfogalmazni a szabványokban, hogy ez is ösztönözze a fejlődésre az érintett termelőket. Az előírások korszerűségére utal egyebek között, hogy 53 százalékuk 10 évnél fiatalabb. Egységesítés országhatárokon át A hazai szabványalkotásban évről évre növekvő szerephez jut a nemzetközi munkamegosztás, a nemzetközi együttműködés. A nemzetközi minőségi követelmények, a széles körben elfogadott egységes megoldások figyelembevétele nélkül egy-egy ország szinte külön bolygóként élné életét, nem lenne módja eléggé bekapcsolódni a világkereskedelembe. Érthető tehát, hogy a szabványok világméretű egyeztetését, s ezzel az „áruk ■közlekedésének” megkönnyítését célzó törekvéseknek immár sok évtizedes múltjuk van. A szabványosítás nemzetközi szervezetében, az ISO-ban való tevékeny részvételünk, a magyar szabványügynek nagy tekintélyt vívott ki és sok hasznot eredményez népgazdaságunknak. Nagyarányú külkereskedelmet folytató országunk számára nem kevésbé jelentős az a munka, amelyet a magyar szakemberek végeznek a nemzetközi egyeztetés egy fiatalabb ágában, a KGST Szabványügyi Állandó Bizottságának és Szabványügyi Intézésének tevékenységében. A KGST-országok most már évente több mint kétszáz közös szabványajánlást dolgoznak ki, minden esetben jelentős magyar részvétellel. A múlt évben napirenden szerepelt 500 KGST-szabványosítási téma közül 44-nek hazánk volt a felelőse. A szocialista integráció szervezetének nemrég elfogadott komplex programja külön fejezetet szentel a közös szabványosítás teendőinek, s e dokumentum alapján az ilyen irányú együttműködés minden eddiginél gyorsabb fejlődésére lehet számítani. A legközelebbi időben például igen hasznos lesz számunkra is a fűrészáruk egységes szabványainak alkalmazása, mivel e termékekben tekintélyes szovjet importunk van, s a méretszabványok eltérése egyik fél" számára sem kedvező. Az egyszer már lefűrészelt áru utólagos átdolgozásának kiküszöbölése évente sok száz millió forint megtakarítást eredményez majd hazánkban. Tízmillió „ellenőrrel”... A gyakran emlegetett „átlagembert” azonban légióként nem maga a szabvány érdekli, sem a szabványosítás — számára elvontnak tűnő — népgazdasági, vállalati haszna. (Egyes becslések szerint a szabványosításra fordított minden forint legalább ötszörös hasznot hoz.) A fogyasztó elsősorban azt firtatja, hogyan szavatolják az áru jó minőségét a bizonyára igen jó szabványok? Sajnos, ebben a vonatkozásban sokkal kevesebb örvendeteset lehet mondani. Jogosan hangoztatta a múlt heti jubileumi konferencia egyik előadója („civilben” minőségellenőrző intézeti igazgató), hogy a legjobb szabvány is csak akkor ér valamit, ha megtartják, s egész sor, ennek ellenkezőjét bizonyító példát sorolt fel. Igaz, a szabványok megszegése korántsem általános, s nem is lehet az, mert a minőségi ellenőrzés alapja a termelő vállalat saját meójától kezdve az ágazati minőségellenőrző intézeteken át a Szabványügyi Hivatalig mindenütt a szabvány. A rossz minőségű termék tömegesen és hosszú időn át nem kerülheti el a figyelmet. A szabványok megsértése mégis előfordul, s nem is új jelenség: a kötelező szabványok idején éppúgy előfordult, mint napjainkban. Sőt, a reform és a hozzá kapcsolódó intézkedések inkább új lehetőségeket, formákat teremtettek a szabványellenőrzésre és a visszaélések feltárására, megbüntetésére. A Szabvány- Ügyi Hivatal például újabban más szervekkel együtt megyénként komplex ellenőrzéseket tart és valamennyi főbb árucsoportban vizsgálja, hogyan érvényesülnek a szabványok. A gazdasági bírság intézménye is alkalmas a szabványmegszegés anyagi eszközökkel való megtorlására, s enyhébb „büntetésként” szabálysértési bírság vagy prémiummegvonás sújthatja a minőségrontó vállalatok vezetőit. Ám az igazság az, hogy a pénzbírságot elég ritkán alkalmazzák, összegük alacsony, s ráadásul nem is biztos, hogy elriasztanak a „visszaeséstől” (sokszorta nagyobb lehet a szabványtól eltérő gyártmányok forgalmazásának haszna még egy-egy vezető számára is, mint amekkora a lényegében csip-csup bünte- közös nyelvet a „gyalogosoknak” is! A megfelelő tömegtájékoztatást leginkább az tenné lehetővé, ha elrendelnék: valamennyi olyan termék, amely a bizalomkeltés érdekében feltünteti a vonatkozó szabvány jelzését, egyúttal közölje a csomagoláson vagy a címkén azt is, hogy melyek e szabvány főbb — a vásárló által is ellenőrizhető — előírásai. A nem előrecsomagolt vagy nem címkézhető termékek esetében (például a zöldség, a gyümölcs, a sütőipari termékek stb.) a boltokban kellene kötelezővé tenni a népszerű szabványismertető plakátok kifüggesztését. És addig is, amíg ez megvalósulhat — vagy talán ettől függetlenül is — érdemes lenne egy-egy árucsoport népszerű fogalmazású szabványszövegeit füzetekben közzétenni, ellátva a szükséges illusztrációkkal. Az ilyen füzeteket olcsón vagy akár ingyenesen is ki lehetne bocsátani. Az ipar és a kereskedelem sok tízezer dolgozója számára pedig (akiknek szinte naponta van szükségük a szabványok ismeretére az áruk átadásához vagy átvételéhez) részletesebb, de egyszerűsített szövegű tájékoztatókat forgalomba kellene hozni. A szabványügyi szakemberek szívesen hasonlítják mesterségük tárgyát a közlekedés szabályzatához, a KRSSZ-hez, amely ugyan kötöttségekkel terhel mindenkit, de ezek nélkül nem lehetne közlekedni. Mások a szabványokat a műszaki élet nemzetközileg is közös nyelveként emlegetik. Ám a jelek szerint ma még egyik hasonlatot sem érvényesítik a nagyközönségre: ők azok a „gyalogosok”, akiket szinte kizárnak az „áru-KRESZ”, a szabványok ismeretéből, ha a szabványok közös nyelve csak a szakemberek számára közös. Sebestyén Tibor A ham szabványügy fejlődésének főbb állomásai 1868. Az alföld—fiumei vasút építési engedélyében a hatóságok előírják az állami szabványok alkalmazását. 1873. Elkészül az első magyar szabványos nyomtávú tehenokomotív. 1910. A Magyar Elektrotechnikai Egyesület megkezdi a villamossági termékek szabványosítását. 1919. A Tanácsköztársaság szakemberei célul tűzik ki a szabványügyek központosítását. 1921. Megalakul a Magyar Ipari Szabványosítási Bizottság 34 vállalat és intézmény képviselőinek részvételével. 1931. A bizottság megfelelő anyagi eszközök hiányában felfüggeszti működését. 1933. A kereskedelemügyi miniszter rendeletére létrejön a Magyar Szabványügyi Intézet. ■ 1934. Magyarországot felveszik a szabványosítás nemzetközi szövetsége, az ISA tanácsába. 1936. Az ISA Budapesten rendezi meg közgyűlését. 1946. Magyarország csatlakozik az ISO- hoz, az új nemzetközi szabványosítási szervezethez. 1947. A Magyar Szabványügyi Intézetet államosítják. 1948. Kormányrendelet jelenik meg a szabványosítás tervszerűvé tételéről és a szabványokat jóváhagyó tárcaközi Szabványügyi Tanács megalakításáról. 1949. Kormányrendelet mondja ki a szabványok általánosan kötelező jellegét és szabályozza a vállalati szabványosítási feladatokat. 1951. Megkezdi működését a Magyar Szabványügyi Hivatal. Igazi fénykora azonban csak akkor érkezett el, amikor 1951-ben a feladatokhoz valóban méltó jogkör, anyagi és személyi feltétel birtokában megkezdte tevékenységét a Magyar Szabványügyi Hivatal. Széles körű munkáját, amelybe rendszeresen mintegy 200 külső szakembert isbevon, többek között az érvényes országos szabványok számának alakulása is jelzi. Ez a szám a 60-as évek közepére (mint grafikonunk is mutatja) már túlhaladta a 10 ezret. A tekintélyes „szabványszaporulat” jelentősége annak idején abból származott, hogy valamennyi országos szabvány alkalmazása kötelező volt, s a termelés extenzív növelésével járó veszélyek, a nem kielégítő vállalati érdekeltség éveiben főként az elegendő és kötelező szabvány védte a vásárlók, a fogyasztók érdekeit. Az országos szabványok állományának 2 DBQQCJrn A Rudabányai Vasércművek új munkahelyeit a negyedik ötéves terv időszakában Alsótelkes határában alakítja ki. Itt ugyanis mintegy tízmillió tonna, kohászati célokra kiválóan alkalmas dolomit vagy ónra bukkantak. Kitermelésére új bányát nyitnak és évi kétszázezer tonna dolomit feldolgozására alkalmas törő- és osztályozóművest is létesítenek. Ugyancsak megnyitnak egy vasércbányát is, félmillió tonna 33 százalékos barna vasérctartalmú ércvagyon kiaknázására. Tervező irodát hozott létre a Dorogi Szénbányák. A tervezőirodában a csökkenő széntermelés folytán feleslegessé vált műszaki dolgozóit foglalkoztatja. Az iroda hatvan szakemberrel már megkezdte működését, elvállalt több bányászati, építészeti és gépészeti tervezést. Egyik legnagyobb munkájuk Esztergom és Dorog vízellátásának a tervezése. Dunatej néven társulást alakított több Dunamenti termelőszövetkezet. A három solti, valamint hartai és a két dunavecsei mezőgazdasági nagyüzem Sertton, a Kossuth Tsz területén 13 millió forintos költséggel építi fel tejüzemét, mely napi húszezer liter tej feldolgozására lesz alkalmas. A tervek szerint a tejüzem a jövő év végén már teljes kapacitással működik( zási összeg. Az MSZH pedig a szabvány megsértéséért eddig még egyetlen esetben sem indítványozott gazdasági bírságot, noha az esetleg valódi szankciót jelentene az ilyenfajta visszaélések ellen. El kell ismernünk: a hatósági ellenőrzés — mivel nem terjedhet ki az áruk minden darabjára — egymagában nem szavatolhatja valamennyi minőséghiba felszínre kerülését. Erre csak egyetlen lehetőség van: közvetve bekapcsolni az ellenőrzésbe minden vásárlót,, az egész lakosságot. A minőségrontó üzemek legnagyobb büntetése nyilvánvalóan az lenne, ha a szabványosnak szánt, de attól mégis eltérő termékeket a lakosság nem vásárolná meg. Az ilyen — némi túlzással szólva — tízmilliós létszámú ellenőri gárda megteremtése azonban feltételezi, hogy a lakosság valóban ismerje is az adott termékre vonatkozó szabvány általa számonkérhető előírásait. Az egy-egy árun szereplő „MSZ” jelzés a fogyasztónak semmit sem mond, hisz senki nem veszi a fáradságot, hogy a vonatkozó szabvány teljes szövegét beszerezze, de ha megtenné, is, vajmi keveset hasznosíthatna szakembereknek szánt bonyolult leírásokból.« FIGYELŐ, 1971. OKTÓBER 27.