Figyelő, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-27 / 43. szám

Mérce a minőséghez (Folytatás az 1. oldalról) és megtartásuk módját részletesen előíró szabványok. Ezek (mint például az e ka­tegóriába tartozó magyar szabványok is) meglehetősen szigorúak, s kivétel nélkül kötelezőek a termékek gyártóira, illetve forgalmazóira­. A céltudatosan „eltúlzott óvatosságért” azonban még ők is csak hálásak lehetnek, hisz a szabvány nekik is szilárd biztonságot nyújt: nem kell lép­­ten-nyomon felelniük, és fizetniük az elő­írások híján esetleg keletkező károkért. A minőségszabványok a fogyasztók érdekeinek védelmében meghatározzák a használhatóság legfontosabb ismérveit, a társadalom által támasztott és a min­denkori technikai színvonal alapján kor­szerű, de reális minőségi követelmén­ye­ket, azokat a jellemzőket, a­melyek­ révén egy-egy termék valamelyik minőségi osztályba besorolható, és valóságos értéke, arányos áfa megállapítható. Sok esetben külön szabványok foglalkoznak a gyárt­mányok minőségvizsgálati módszereivel, ezek egységesítésével A szabványok e sokarcúsága még a hoz­záértőket is zavarba hozza. Ez az oka annak, hogy a szabványoknak voltakép­pen még mindig nincs nemzetközileg el­fogadott, egységes (afféle „szabványszerű'') meghatározása. A „hétköznapi használat­ban” legegyszerűbb és alighanem leghe­lyesebb a szabványokat a korszerű minő­ség és az ésszerű munka egységesítő szabályzatainak tekinteni és nevezni. A kevesebb — több A tágabban értelmezett szabványosítás és egységesítés ősidők óta folyik, legré­gibb megnyilvánulásainak köszönhetjük például számrendszerünket vagy az írás­­fajtánkat. A modern, széles körű szab­ványosítás a múlt század első felében alakult ki, s természetesen még hazánk­ban is a most ünnepelt ötven évnél hosz­­szabb múltra tekinthet vissza. 1967 utáni csökkenése és alkalmazási kényszerük mérséklése viszont korán­tsem valamiféle visszaesést mutat, sőt a gaz­dasági reform életbeléptét nyugodtan ne­vezhetjük a magyar szabványügy fejlődé­sében a harmadik kiemelkedő mozzanat­nak. Az új gazdaságirányítási módszerek szükségtelenné tették, hogy a csupán egy-egy ágazatot érintő szabványok to­vábbra is országos jellegűek legyenek, azaz érvényesítésükről, valamint szüksé­ges módosításukról (korszerűsítésükről) a szabványosítás központi apparátusa, az MSZH gondoskodjék. A hivatal több ezer szabványt az egyes ágazatok gondozásába adott, s ezáltal csappant meg az országos szabványok állománya. A számszerű vál­tozás tehát voltaképpen csak látszólagos, hisz valamennyi megfelelő korábbi­­szab­vány továbbra is megmaradt, újak szü­lettek, s a 8 ezernyi országos szabványon kívül jelenleg mintegy 6 ezer úgynevezett ágazati, valamint körülbelül 30 ezer vál­lalati, üzemi szabvány áll a jó minőségű és gazdaságos termelés szolgáik lábán. A reformnak megfelelően nem indokolt többé az sem, hogy valamennyi állami (országos vagy á­gazati) szabvány alkal­mazását, megtartását központi akarat kényszerítse a vállalatokra, hisz jogosan el lehetett várni a termelőktől és a for­galmazóktól egyaránt, hogy a bevált, kor­szerű szabványokat piacképességük érde­kében anélkül is hasznos mércének tekin­tik, s így a fogyasztói érdekvédelem nem szenved semmiféle csorbát. A kötelező szabványok száma tehát napjainkig 1500- r­a csökkent, a­ többi állami szabvány pe­dig diszpozitívá vált, azaz a gazda­sági partnerek (termelő és közvetlen vevő) megegyezéssel eltérhetnek tőle. Ha azon­ban ilyen egyezség a szerződéskötéskor nem jön létre, a szabvány továbbra is mérvadó, sőt a hatósági árformába sorolt termékek esetében a szabványtól való megegyezéses eltéréssel az ár arányos csökkentésének kötelezettsége is együtt­­­ jár. A szabványosítás fejlődésének érzékel­tetésére érdemes kiragadnunk egyetlen év, mégpedig a tavalyi esztendő gazdag és értékes „szabvány-terméséből" a köz­érdekű új előírásokat. A vegyipar már évek óta a szabvány­­alkotás egyik legtöbb területe, s 1970-ben­­ is igen sok vegyipari szabvány jött létre. A gumiipar számára, amely a jármű­program megvalósításának és általában a hazai motorizációnak egyik alapvető tényezője, új gumiabroncs-szabványok készültek, amelyek tartalmazzák az ab­roncsköpenyek méreteit, fő üzemeltetési jellemzőit és műszaki követelményeit. Az egyre népszerűbb propán bután gáz szabványa figyelembe veszi, hogy a föld­gázt ma már több nagy lelőhelyen ter­melik, ezért rögzítette a keverés, az egy­séges PB-minőség létrehozásának köve­telményeit. Az így szabványosított gáz­hoz pontos méretű égők készíthetők, ami szavatolja a gázkészülékek biztonságos működtetését és jó teljesítményét. Ugyan­csak a fogyasztók érdekében, a gázkészü­lékek élettartamának növelése végett a szabvány meghatározza a megengedett szennyező anyagok maximális mennyisé­gét. A könnyűipar részére elkészült a var­rócérnák 40 szabványból álló előírás­sorozata, amely valamennyi jelenleg gyártott cérnafajtát érinti. Bár a kötött­áruk termelésének fejlődését nem könnyű a szabványosítással követni, csaknem va­lamennyi fajtára elkészültek a minőségi osztályozást tartalmazó országos szabvá­nyok. Ezek olyan minősítési eljárást írtak elő, amelyek egyetlen súlyosabb minőségi hiba esetén is eggyel alacsonyabb osz­tályba „utasítják vissza” a terméket. A szabványalkotó munka tavaly az élelmiszerek körében is figyelemreméltó eredményeket adott. 1970-ben készült el és lépett életbe az új kenyérszabvány, továbbá a sütőipari termékek vizsgálati módszereit korszerűsítő szabvány. Egye­bek között ehhez is szükség volt az új lisztszabványra, amely egyik legfonto­sabb lépésként előírja a takarmánynak, valamint az emberi tápláléknak szánt gabona elkülönített tárolását, forgalma­zását, s rögzíti a minősítés kritériumait. Igaz, az említett új szabványok még mindig kénytelenek figyelembe venni az optimális minőség elérésének akadályait: a mezőgazdaságban és a malomiparban a tárolóhelyek és a vizsgáló műszerek, a sütőiparban pedig a korszerű gépek és a szakmunkások hiányát. Az új szabványok kidolgozása során azonban a MÉM megfelelő intézkedése­ket helyezett kilátásba, s az előírások to­vábbi szigorításáig az élelmiszergazda­ság néhány évnyi türelmi időt kapott. A szabványügy országos hatóságának ugyanis soha sem célja, hogy a minőség mércéjét elérhetetlen magasságba he­lyezze és megfelelő adottságok híján is számon kérje a magasabb követelmények teljesítését. Ám a társadalom korszerű minőségi igényét lehetőleg igyekszik mielőbb megfogalmazni a szabványok­ban, hogy ez is ösztönözze a fejlődésre az érintett termelőket. Az előírások korsze­rűségére utal egyebek között, hogy 53 százalékuk 10 évnél fiatalabb. Egységesítés országhatárokon át A hazai szabványal­kotásban évről év­re növekvő szerephez jut a nemzetközi munkamegosztás, a nemzetközi együtt­működés. A nemzetközi minőségi köve­­telmények, a széles körben elfogadott egységes megoldások figyelembevétele nélkül egy-egy ország szinte külön boly­góként élné életét, nem lenne módja eléggé bekapcsolódni a világkereskede­lembe. Érthető tehát, hogy a szabványok világméretű egyeztetését, s ezzel az „áruk ■közlekedésének” megkönnyítését célzó törekvéseknek immár sok évtizedes múlt­juk van. A szabványosítás nemzetközi szervezetében, az ISO-ban való tevé­keny­ részvételünk, a magyar szabvány­ügynek nagy tekintélyt vívott ki és sok hasznot eredményez népgazdaságunk­nak. Nagyarányú külkereskedelmet folytató országunk számára nem kevésbé jelen­tős az a munka, amelyet a magyar szakemberek végeznek a nemzetközi egyeztetés egy fiatalabb ágában, a KGST Szabványügyi Állandó Bizottságának és Szabványügyi Intézésének tevékenységé­ben. A KGST-országok most már évente több mint kétszáz közös szabványajánlást dolgoznak ki, minden esetben jelentős magyar részvétellel. A múlt évben napi­renden szerepelt 500 KGST-szabványosí­­tási téma közül 44-nek hazánk volt a felelőse. A szocialista integráció szervezetének nemrég elfogadott komplex programja külön fejezetet szentel a közös szabvá­nyosítás teendőinek, s e dokumentum alapján az ilyen irányú együttműködés minden eddiginél gyorsabb fejlődésére lehet számítani. A legközelebbi időben például igen hasznos lesz számunkra is a fűrészáruk egységes szabványainak al­kalmazása, mivel e termékekben tekinté­lyes szovjet importunk van, s a méret­­szabványok eltérése egyik fél" számára sem kedvező. Az egyszer már lefűrészelt áru utólagos átdolgozásának kiküszöbö­lése évente sok száz millió forint meg­takarítást eredményez majd hazánkban. Tízmillió „ellenőrrel”... A gyakran emlegetett „átlagembert” azonban légióként nem maga a szab­vány érdekli, sem a szabványosítás — számára elvontnak tűnő — népgazdasági, vállalati haszna. (Egyes becslések szerint a szabványosításra fordított minden fo­rint legalább ötszörös hasznot hoz.) A fo­gyasztó elsősorban azt firtatja, hogyan szavatolják az áru jó minőségét a bizo­nyára igen jó szabványok? Sajnos, ebben a vonatkozásban sokkal kevesebb örvendeteset lehet mondani. Jogosan hangoztatta a múlt heti jubi­leumi konferencia egyik előadója („civil­ben” minőségellenőrző intézeti igazgató), hogy a legjobb szabvány is csak akkor ér valamit, ha megtartják, s egész sor, ennek ellenkezőjét bizonyító példát sorolt fel. Igaz, a szabványok megszegése ko­rántsem általános, s nem is lehet az, mert a minőségi ellenőrzés alapja a ter­melő vállalat saját meó­jától kezdve az ágazati minőségellenőrző intézeteken át a Szabványügyi Hivatalig mindenütt a szabvány. A rossz minőségű termék tö­megesen és hosszú időn át nem kerülheti el a figyelmet. A szabványok megsértése mégis előfor­dul, s nem is új­ jelenség: a kötelező szabványok idején éppúgy előfordult, mint napjainkban. Sőt, a reform és a hozzá kapcsolódó intézkedések inkább új lehetőségeket, formákat teremtettek a szabványellenőrzésre és a visszaélések feltárására, megbüntetésére. A Szabvány- Ügyi Hivatal például újabban más szer­vekkel együtt megyénként komplex el­lenőrzéseket tart és valamennyi főbb árucsoportban vizsgálja, hogyan érvénye­sülnek a szabványok. A gazdasági bírság intézménye is alkalmas a szabványmeg­szegés anyagi­ eszközökkel való megtor­lására, s enyhébb „büntetésként” sza­­bálysértési bírság vagy prémiummegvo­­nás sújthatja a minőségrontó vállalatok vezetőit. Ám az igazság az, hogy a pénz­bírságot elég ritkán alkalmazzák, össze­gük alacsony, s ráadásul nem is biztos, hogy elriasztanak a „visszaeséstől” (sok­szorta nagyobb lehet a szabványtól eltérő gyártmányok forgalmazásának haszna még egy-egy vezető számára is, mint amekkora a lényegében csip-csup bünte- közös nyelvet a „gyalogosoknak” is! A megfelelő tömegtájékoztatást legin­kább az tenné lehetővé, ha elrendelnék: valamennyi olyan termék, amely a biza­lomkeltés érdekében feltünteti a vonat­kozó szabvány jelzését, egyúttal közölje a csomagoláson vagy a címkén azt is, hogy melyek e szabvány főbb — a vásárló által is ellenőrizhető — előírásai. A nem e­lőrecsomagolt vagy nem címkézhető termékek esetében (például a zöldség, a gyümölcs, a sütőipari termékek stb.) a boltokban kellene kötelezővé tenni a népszerű szabványismertető plakátok ki­függesztését. És addig is, amíg ez meg­valósulhat — vagy talán ettől függetlenül is — érdemes lenne egy-egy árucsoport népszerű fogalmazású szabványszöve­geit füzetekben közzétenni, ellátva a szükséges illusztrációkkal. Az ilyen füze­teket olcsón vagy akár ingyenesen is ki lehetne bocsátani. Az ipar és a keres­kedelem sok tízezer dolgozója számára pedig (akiknek szinte naponta van szük­ségük a szabványok ismeretére az áruk átadásához vagy átvételéhez) részlete­sebb, de egyszerűsített szövegű tájékoz­tatókat forgalomba kellene hozni. A szabványügyi szakemberek szívesen hasonlítják mesterségük tárgyát a közle­kedés szabályzatához, a KRSSZ-hez, amely ugyan kötöttségekkel terhel min­denkit, de ezek nélkül nem lehetne köz­lekedni. Mások a szabványokat a műsza­ki élet nemzetközileg is közös nyelveként emlegetik. Ám a jelek szerint ma még egyik hasonlatot sem érvényesítik a nagyközönségre: ők azok a „gyalogosok”, akiket szinte kizárnak az „áru-KRESZ”, a szabványok ismeretéből, ha a szab­ványok közös nyelve csak a szakembe­rek számára közös. Sebestyén Tibor A ham szabványügy fejlődésének főbb állomásai 1868. Az alföld—fiumei vasút építési en­gedélyében a hatóságok előírják az állami szabványok alkalmazását. 1873. Elkészül­ az első magyar szabvá­nyos nyomtávú tehenokomotív. 1910. A Magyar Elektrotechnikai Egye­sület megkezdi a villamossági ter­mékek szabványosítását. 1919. A Tanácsköztársaság szakemberei célul tűzik ki a szabványügyek központosítását. 1921. Megalakul a Magyar Ipari Szab­ványosítási Bizottság 34 vállalat és intézmény képviselőinek részvéte­lével. 1931. A bizottság megfelelő anyagi esz­közök hiányában felfüggeszti mű­ködését. 1933. A kereskedelemügyi miniszter ren­deletére létrejön a Magyar Szab­ványügyi Intézet. ■ 1934. Magyarországot felveszik a szab­ványosítás nemzetközi szövetsége, az ISA tanácsába. 1936. Az ISA Budapesten rendezi meg közgyűlését. 1946. Magyarország csatlakozik az ISO- hoz, az új nemzetközi szabványo­sítási szervezethez. 1947. A Magyar Szabványügyi Intézetet államosítják. 1948. Kormányrendelet jelenik meg a szabványosítás tervszerűvé tételé­ről és a szabványokat jóváhagyó tárcaközi Szabványügyi Tanács megalakításáról. 1949. Kormányrendelet mondja ki a szabványok általánosan kötelező jellegét és szabályozza a vállalati szabványosítási feladatokat. 1951. Megkezdi működését a Magyar Szabványügyi Hivatal. Igazi fénykora azonban csak akkor ér­kezett el, amikor 1951-ben a feladatokhoz valóban méltó jogkör, anyagi és személyi feltétel birtokában megkezdte tevékeny­ségét a Magyar Szabványügyi Hivatal. Széles körű munkáját, amelybe rendsze­resen mintegy 20­0 külső szakembert is­bevon, többek között az érvényes orszá­gos szabványok számának alakulása is jelzi. Ez a szám a 60-as évek közepére (mint grafikonunk is mutatja) már túl­haladta a 10 ezret. A tekintélyes „szabványszaporulat” je­lentősége annak idején abból származott, hogy valamennyi országos szabvány al­kalmazása kötelező volt, s a termelés ex­­tenzív növelésével járó veszélyek, a nem kielégítő vállalati érdekeltség éveiben főként az elegendő és kötelező szabvány védte a vásárlók, a fogyasztók érdekeit. Az országos szabványok állományának 2 DBQQCJr­n A Rudabányai Vasércművek új munkahelyeit a negyedik ötéves terv időszakában Alsótelkes határában ala­kítja ki. Itt ugyanis mintegy tízmillió tonna, kohászati célokra kiválóan alkal­mas dolomit vagy ónra bukkantak. Kiter­melésére új bányát nyitnak és évi két­százezer tonna dolomit feldolgozására al­kalmas törő- és osztályozóművest is léte­sítenek. Ugyancsak megnyitnak egy vas­ércbányát is, félmillió tonna 33 százalé­kos barna vasérctartalmú ércvagyon ki­aknázására.­­­­ Tervező irodát hozott létre a Dorogi Szénbányák. A tervezőirodában­ a csökkenő széntermelés folytán feleslegessé vált műszaki dolgo­zóit foglalkoztatja. Az irod­a hatvan szakemberrel már megkezdte működé­sét, elvállalt több bányászati, építészeti és gépészeti tervezést. Egyik legnagyobb munkájuk Esztergom és Dorog vízellá­tásának a tervezése. Dunatej néven társulást alakított több Duna­­menti termelőszövetkezet. A három solti, valamint hartai és a két dunavecsei me­zőgazdasági­ nagyüzem Sertton, a Kossuth Tsz területén 13 millió forintos költ­séggel építi fel tejüzemét, mely napi húszezer liter tej feldolgozására lesz alkalmas. A tervek szerint a tejüzem a jövő év végén már telje­s kapaci­tással működik( zási összeg­. Az MSZH pedig a szabvány megsértéséért eddig még egyetlen esetben sem indítványozott gazdasági bírságot, noha az esetleg valódi szankciót jelente­ne az ilyenfajta visszaélések ellen. El kell ismernünk: a hatósági ellen­őrzés — mivel nem terjedhet ki az áruk minden darabjára — egymagában nem szavatolhatja valamennyi minőséghiba felszínre kerülését. Erre csak egyetlen lehetőség van: közvetve bekapcsolni az ellenőrzésbe minden vásárlót,, az egész lakosságot. A minőségrontó üzemek leg­nagyobb büntetése nyilvánvalóan az len­ne, ha a szabványosnak szánt, de attól mégis eltérő termékeket a lakosság nem vásárolná meg. Az ilyen — némi túlzás­sal szólva — tízmilliós létszámú ellenőri gárda megteremtése azonban feltételezi, hogy a lakosság valóban ismerje is az adott termékre vonatkozó szabvány álta­la számonkérhető előírásait. Az egy-egy árun szereplő „MSZ” jelzés a fogyasztó­nak semmit sem mond, hisz senki nem veszi a fáradságot, ho­gy a vonatkozó szabvány teljes szövegét beszerezze, de ha megtenné, is, vajmi keveset haszno­síthatna szakembereknek szánt bonyolult leírásokból.« FIGYELŐ, 1971. OKTÓBER 27.

Next