Figyelő, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-31 / 5. szám

2 Kutatás és termelés A mezőgazdasági kutatóintézetek már rég kiléptek a „laboratóriumi kapun” és szorosan összefonódtak a mezőgazdasági termeléssel. Ez nemcsak spontán együttműködés, amikor a termelését gépesíteni, komizálni kívánó gazdaság, üzemi szinten megoldhatatlan gondjaival fordul a kutatóintézethez, hanem a MÉM által koordinált együttműködés. A kétségtelen eredmények mellett azonban a fejlesztési célok és a kutatási programok nincsenek teljes összhangban. A tudományos kutatóintézetek sok témában nem tudnak lépést tartani a fejlesztési kívánalmakkal. Erről beszélt múlt heti sajtótájékoztatóján a MÉM tudományos kutatási főosztályának vezetője is. Egy-egy célprogramon néha olyan sokáig dolgoznak, hogy mire bevezethető lenne, addigra erkölcsileg és gazdaságilag elavulttá válik. Más esetekben nem tudják a technológiai és a közgazdasági összhangot biztosítani. A tudományos kutatómunkában még nem eléggé határozott a komplexitásra való törekvés, aminek elsősorban a kísérleti keretül szolgáló mezőgazdaság látja kárát, hiszen például felépülnek a legkorszerűbb, ipari jellegű szarvasmarha-telepek, de az intenzív állattenyésztési technológia extenzív takarmánytermesztéssel párosul. A következő kutatási téma természetesen a takarmánytermesztés összehangolása a jelenlegi modern állattenyésztéssel, de fennáll az a veszély, hogy mire ez elkészül, az állattenyésztési technológia újabb lépést tesz előre és a differencia állandósul. Ha a kutatómunkának csak „foltozó” jellege van, ha csak mindig a legégetőbb feladatokkal foglalkozik, akkor nem lehet biztosítani a mezőgazdaság műszaki, biológiai fejlődésének egyenletes, zökkenőmentes növekedését. És ez a kutatási munka minősítésének csak az egyik kritériuma. A mezőgazdasági termelés jelenlegi színvonalán a gazdaságok már nemcsak mennyiségre, hanem minőségre is törekednek. Ehhez nem elegendőek az új gépek, ellenálló, bőtermő növényfajtákra, nagy hozamú állatfajtákra van szükség. De a termelők biológiai igényei sok esetben jóval a kutatási eredmények előtt járnak. A fejlesztési célok és a kutatások eddigi diszharmóniájának a felismerése, csak a megoldás első lépcsőfoka. A MÉM már túljutott ezen a lépcsőfokon és miközben meghatározta az élelmiszer-gazdaság alapvető feladatait, miszerint biztosítani kell a negyedik ötéves terv időszakában a lakosság élelmiszer-szükségletének kielégítését, a kivitel gazdaságos növelését, egyben megfogalmazta a fejlesztési célokat is. Ezek: — A termelés fejlődési ütemének gyorsítása. — A termelékenység növelése és a termékminőség javítása. — A termelés gazdaságosságának és hatékonyságának növelése. — A fogyasztói szükségletnek és az exportlehetőségeknek megfelelő termelési struktúra kialakítása. — A termelés ésszerű koncentrálásával és szakosításával a korszerű technika eszközeinek komplex és hatékony felhasználása. — A termelési kapcsolatok erőteljesebb bővítése. — Valamennyi termelési ágazat belterjes fejlesztése és a fejlesztés technikai megalapozása. A tudományos kutatási feladatok céljait e termelésfejlesztési szükségletekhez kell igazítani, a feladattervek tartalmát komplex megoldásra törekedve kell egyeztetni. (K. P.) Reprezentáció vagy pazarlás? (Folytatás az 1. oldalról) trösztnek és vállalatainak tavalyelőtti ajándékköltsége 2 millió forint volt, bár a cég évi 16,5 millió forintos reklám- és propagandaköltségéhez képest ez nem is sok ... Vizsgáljunk más arányokat is. A reális képhez ugyanis hozzátartozik, hogy amíg például az anyagköltségek meghaladják a társadalmi termék értékének felét, a bérköltségek pedig elérik a 14—15 százalékát, addig a reprezentációs költségek arányát csak néhány ezrelékben lehet kifejezni. Nem is az összeg abszolút nagysága, hanem az utóbbi években bekövetkező hirtelen növekedése okozza az igazi gondot, és figyelmeztet arra, hogy sok helyen pazarlóan kezelik a pénzt. „Piackutató" igazgatók A Dömösi Építőipari és Szövetkezeti Vállalat igazgatója 35 ezer forintos költséggel Japánban, a főkönyvelő 12 ezer forintért Spanyolországban volt tanulmányúton. A törökszentmiklósi Aranykalász Mgtsz elnöke hasonlóképpen Svédországban, Dániában, Franciaországban és Kanadában járt. A Volán Tröszt IV. sz. vállalatánál (Miskolc) szerényebb keretek között, a Német Demokratikus Köztársaságban jártak, s annak eredményeként barátsági és együttműködési szerződést is kötöttek, de hogy miért kellett ehhez hat embert kiküldeni, az már kérdéses. A Somogy—Zala megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat igazgatója, főmérnöke és beruházási csoportvezetője viszont Várnában vett részt egy tudományos konferencián, saját gépkocsival, és a vállalat alkalmazásában álló gépkocsivezetővel — a devizakeret terhére. Az utazást a termelési költségek között számolták el. A Szolnoki „Felszabadulás” Halászati Termelőszövetkezet elnöke és főkönyvelője a kecskebékaexport kilátásait tanulmányozta Svájcban és Franciaországban, ám, hogy milyen tapasztalatokkal tértek haza, azt a revizorok nem találták meg — csupán a 47 ezer forintos útiszámlát. Jellemző, hogy a megvizsgált 100 vállalat és szövetkezet közül 30 szabálytalanul, nem a részesedési alap, hanem az általános költségek terhére számolta el a külföldi utakat. Az utak jórészét az IBUSZ szervezte, és a szükséges valutát is a turistakeret terhére biztosították. Hogy a nagyszabású — és sok esetben minden konkrét gazdasági és kereskedelmi cél nélkül lebonyolított — külföldi utazgatások mennyiben sorolhatók a reprezentáció szűkebb fogalomkörébe, az kérdéses, de talán szorosabbnak tűnik ez az összefüggés, ha arra gondolunk, hogy a „kecskebékaexport” és egyéb külkereskedelmi lehetőségek felkutatása miért tartozik az elnökre, az igazgatóra vagy a főkönyvelőre? Miért ők járnak piacot kutatni, és miért nem az erre hivatott szakemberek, akik — ha egyébként valóságos kereskedelmi célokról, és nem turistáskodásról van szó — lényegesen megbízhatóbban mérhetik fel az esetleges export-import lehetőségeket, mint ahogy a tanulmányutakat is elsősorban a műszaki és mezőgazdasági szakemberek tudnák igazán hasznosítani. Mindez persze, nem jelenti, hogy az igazgató vagy a szövetkezeti elnök ne utazzék, ha a vállalat érdeke azt követeli meg, ám felettébb kérdéses az olyan utazgatások célja, amelyek minden eredménye adott esetben egy-egy itthoni, kedélyes hangulatú élménybeszámoló... KÖNYVEKRŐL Tanulmány a vízgazdálkodásról Dégen Imre egyetemi tanár most megjelent könyve („Vízgazdálkodás I. A vízgazdálkodás közgazdasági alapjai”) szerencsésen ötvözi magában a tudományos egyetemi tankönyv és az ismeretterjesztő jelleget. Mi is a vízgazdálkodás, illetve a vízgazdálkodás gazdaságtana, a hidroökonómia? Új tudományág, amely most van kibontakozóban más tudományok — a természettudomány, a műszaki tudomány és a közgazdaságtudomány — határterületein. Irodalma nemzetközi vonatkozásban is most alakul ki. A vízgazdálkodás nem hidrotechnika, vagyis nem azonosítható azokkal a technikai (műszaki, fizikai, kémiai, biológiai) eljárásokkal, amelyekkel az ember megkíséreli kormányozni a vizet, s nem azonos a vízkárok ellen való védekezéssel és a víznek, mint erőforrásnak kiaknázásával. Mindezeknél több: a természetadta vizet és az emberi tecnikát is a társadalmi-gazdasági környezettel kölcsönhatásban vizsgálja. A vizet — akármilyen meglepő is — ma már „gyártjuk”, ugyanúgy, mint a ruhát, a cipőt, gépkocsit. A víz nem tekinthető többé a természet ajándékának, egész egyszerűen azért nem, mert a természet nem ad annyit, amennyire szükségünk van. A vízgazdálkodás tudománya kiterjed mind a vízkészletekkel, mint természeti kincsekkel való gazdálkodásra, mind pedig az ehhez szükséges emberi termelőerőkkel és termékekkel való gazdálkodásra. A vízgazdálkodás: a vízgyártás gazdaságtana. Előzetes becslések szerint 1971—85 között az ipari termelés évenként 5—6 százalékkal növekedik, a mezőgazdasági termelés évi 2—3 százalékkal (miközben a művelés alá vont terület csökken) és az ország akkor feltehetően 11 milliós lakosságának már 60 százaléka fog városokban élni, ami rengeteg vizet követel, így az egy lakosra jutó 1970. évi 515 köbméteres vízigény 1985-ben több mint a kétszeresére emelkedik. A szükséges vízmennyiséget csak a tudomány körültekintő alkalmazásával lehet előteremteni és megóvni. Az ipar igényli a legtöbb vizet, ezért az új ipari telepek helyének kijelölésénél eleve számításba kell venni a vízbeszerzés lehetőségeit és költségeit. A technológiák kialakításánál is gondolni kell a víztakarékosság szempontjaira, sőt arra is, hogy ha csak lehet, a gyártási folyamatában ugyanazt a vizet többször is felhasználják, hogy „forogjon a víz” az üzemben. A mezőgazdasági földek nagysága csökken ugyan, de szomjúsága nő: az öntözött területek felülete a jelenlegi 440 ezer hektárról 750—1050 ezer hektárra emelkedik, miközben a pusztító hatású belvizek leveetésének jelenlegi átlagos 19 napos időtartamát 12—14 napra kell csökkenteni. Emellett gondoskodni kell arról is, hogy az ipar és a mezőgazdaság által elhasznált szennyezett víz tisztítva kerüljön be a folyókba, és korszerű szennyvíztisztító művek épüljenek. Az ember közvetlen vízigényének kielégítésére nemcsak a városok, hanem a városiasodó községek és fontosabb faluköz,pontok vízműveit is erőteljesen fejleszteni kell. (S itt nemcsak a vezetékes vízellátás kiterjesztéséről van szó, hanem a csatornázásról és a szennyvízkezelésről is.) 1985-ig azt seretnénk elérni, hogy a lakosság 85 százalékához jusson el vezetékes víz, a csatornázás pedig terjedjen ki a lakosság 60 százaléka által lakott területre. Mindehhez persze okosan el is kell osztani a vizet: ott, ahol kimerülnek a helyi vízkészletek, vízpótló rendszereket, víztárolókat kell létesíteni. A kis víztárolók tömege épül és a távlati elképzelésekben olyan nagy létesítmények is szerepelnek, mint a csongrádi és a vásárosnaményi vízlépcső, a Körösök csatornázása, a Duna— Tisza-csatorna. A szerző az első kötet előszavában joggal fejezi ki azt a reményét, hogy a könyv a vízgazdálkodás oktatásában és gyakorlatában hasznos szolgálatot tehet. Csató István A reprezentálási kedv ellen Nem is részletezzük a külföldiek vendéglátásának kirívó példáit, amikor mármár több a kísérő, mint a vendég, a búcsúvacsorákon a családtagok, sőt a rokonok is felvonulnak. Az ilyen, és ehhez hasonló esetek — a luxus kivitelű szolgálati lakások a lakosztálynak is beillő, fényűző eleganciával berendezett irodák mögött nemcsak az értelmetlen pazarlás, hanem valami rendkívüli kicsinyes és számunkra elfogadhatatlan emberi magatartás is felfedezhető. Az okok elemezgetése messzire vezetne, ám a reprezentálási kedv kordába szorításának lehetőségén gondolkodni kell. Egyes vélemények szerint a keretgazdálkodás elvei alapján kellene szabályozni a reprezentációs kiadásokat. Kérdés: mennyire lenne ez célravezető megoldás, hiszen az egyes vállalati tevékenységek reprezentációs költségigényét nem lehet merev keretek közé szorítani, és a különböző vállalatok reprezentációs igényeit sem lehet azonos elvek szerint elbírálni. A másik lehetőség: adóztatni kellene a reprezentációs költségeket. Ez esetben is felmerülnek aggályok, hiszen a költségek a részesedési alapot terhelik, az adó pedig tovább csökkentené a felosztható részesedést, amellett, hogy megváltoztatná a vállalatok és az állam közötti „osztozkodási” arányokat. Az értelmetlen pénzköltés fékezése érdekében az egyik jó eszköz lehet a reprezentációs kiadások csökkentését elrendelő jogszabály, amelynek megjelenése rövid időn belül várható. A Minisztertanács a közelmúltban hozott erre vonatkozó határozatot. Vértes Csaba FŐSZERKESZTŐ: dr. Garám József FŐSZERKESZTŐHELYETTES: dr. Follinus János és dr. Varga György OLVASÓSZERKESZTŐ: Faklen Pál MUNKATÁRSAK: Bonyhádi Péter, dr. Breitner Miklós, Forgács Katalin, Garamvölgyi István, Sóvári Gizella, Steiger Ödön, Szőke András, Vértes Csaba, dr. Wiesel Iván SZERKESZTŐSÉG: Budapest V., Alkotmány u. 10. Telefon: 312-553, 311-564, 117-064, 311-302 Levélcím: 1355 Budapest 18. Távirati cím: Hungecon, Budapest Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat. 1959 Budapest VIII., Blaha Lujza tér 1—3. Telefon: 343—100,142—220 Felelős kiadó: Csollány Ferenc igazgató. Hirdetések felvétele: a Hírlapkiadó Vállalat reklámszolgálatánál. Telefon: 142 — 654 Előfizetési díj egy évre 96 forint. Belföldön terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalban, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlapirodájánál (1900. Budapest V., József nádor tér 1.) Külföldre a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat terjeszti. (1389. Budapest 149.) Készült a Szikra Lapnyomdában. INDEX: 25 283 gazdaságpolitikai hetilap FIGYELŐ, 1973. JANUÁR 31.