Figyelő, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-14 / 2. szám

Megújuló szénbányászat (Folytatás az 1. oldalról) szólni a visontai Thorez külfejtésről, amelynek beruházásai az elmúlt évben fejeződtek be. A modern külfejtés 1969- ben kezdte meg termelését és 1975-ben — az 1974. évi árvíz és egyéb nem várt problémák ellenére — 5,4 millió tonna lignitet, az összes széntermelés 21 száza­lékát termelte s az itt elért teljesítmé­nyek nagymértékben javították az egész szénbányászat hatékonysági mutatóit. A szénbányászat részére 1975-ben a visontai beruházást leszámítva mintegy 2,3 milliárd forintos fejlesztési forrás állt rendelkezésre. A szénbányászat fejleszté­si forrásait a megváltozott követelmé­nyeknek megfelelően használta fel, amit jellemez, hogy közel 1 milliárd forintot fordított gépbeszerzésre, műszaki fejlesz­tésre, 0,7 milliárdot szénvagyonbővítés­re, rekonstrukciókra és mintegy fél mil­liárd forintot a biztonsági helyzet javítá­sára. Örvendetes, hogy mindezek eredmé­nyeként a munkavédelmi helyzet tovább javult. Az 1000 főre eső balesetek száma 10 százalékkal csökkent. A szénbányászat mindent összevetve teljesítette feladatait. Azon túl, hogy a fogyasztói igényeket kielégítette jelentős lépést tett fejlesztési céljaink megvalósí­tása felé. Villamosenergia szénből Mikor a további fejlődés lehetőségeit elemezzük, érdemes emlékeztetni azokra a problémákra, amelyek 1973 végétől az energiaellátásban világviszonylatban je­lentkeztek. Az energiahordozók, elsősor­ban a szénhidrogén- és kokszárak ug­rásszerűen megnövekedtek és a jövőben is, főleg a tőkés piacon, magas árakra le­het számítani. A jövőben jelentősen növekvő hazai energiaigények kielégítésében feltétlenül indokolt tehát a gazdaságos és biztonsá­gos hazai szénvagyont fokozott mérték­ben igénybe venni. A hazai széntermelés növelésével tőkés importot helyettesíthe­tünk és a széntermelés fokozásához már megkutatott, jó minőségű szén- és lignit­­vagyon áll rendelkezésre, amelynek le­művelésénél a legmodernebb technikát lehet alkalmazni. A szénbányászat előtt tehát kettős fel­adat áll. Egyrészt, a­ meglevő bányák fokozott műszaki fejlesztéséről kell gon­doskodni és közben a lehetséges maxi­mális széntermelést biztosítani, másrészt új bányákat kell építeni és azokat 1981- től kezdődően a szénbázisú erőművek lé­tesítésével összhangban termelésbe lép­tetni. _ A szénbányászat a IV. ötéves tervidő­szak végén megkezdte a meglevő bányák összehangolt, komplex műszaki fejleszté­sének előkészítését, amelynek teljes rea­lizálására az V. ötéves tervidőszakban kerül­t sor. A fejlesztés a fejtések további korszerűsítése mellett kiterjed a vágat­­hajtás gépesítésére, a szén­­anyag- és személyszállítás lehetséges korszerűsíté­sére, a termelésirányítás automatizálásá­ra és nem utolsósorban a bányaveszé­lyek megelőzésére, az elhárító és védeke­ző rendszerek tökéletesítésére. A szénbányászat termelése az V. ötéves tervidőszakban is 25 millió­­/év körül lesz, amelyen belül azonban a külfejté­­ses termelés mintegy 1 millió tonnával növekszik, a mélyműveléses széntermelés viszont tovább csökken. Növekvő termelés — csökkenő létszám A mélyműveléses szénbányászatban a gépi jövesztés részarányát 60, a komplex gépesítésű munkahelyek termelését 40 százalék fölé kell növelni. Legnagyobb figyelmet a vágathajtás gépesítésére kell fordítani. El kell érni, hogy 1980-ra a vá­gatok 30—35 százalékát korszerű gépek­kel hajtsák ki. Ezeknek, valamint a ki­szolgáló munkafolyamatok fejlesztésének eredményeként nagymértékben javulnak a bányászat munkakörülményei, és 1980- ra mintegy 20 százalékkal növekszik a termelékenység. A meglevő bányák fejlesztésével ösz­­szefüggésben ki kell emelni a mecseki kokszolható széntermelés fejlesztésének szükségességét. Ezen a területen a Duna­újvárosi Kokszoló kapacitásfejlesztésével összhangban fel kell készülni arra, hogy 1981—82-től évi mintegy 3 millió tonna feketeszén — illetve évente 670 ezer ton­na kokszolható koncentrátum — terme­lése elérhető legyen. Az V. ötéves tervidőszakban, folytat­ni kell a Minisztertanács 1974. évi hatá­rozatának végrehajtását, amelynek nyo­mán a bányászok bérezésében, lakás­helyzetében, szociális ellátottságában, szakmai képzésében jelentős fejlesztésre kerül sor. Erre az új bányák építési feltételeinek biztosítása és zökkentőmen­tes üzembehelyezése, üzemeltetése érde­kében is szükség van. Az V. ötéves terv­időszakban várható az új bányák techno­lógiai előkészítése és építésük megkezdé­se is. A jövő új bányái között ki kell emelni a Dorog—Tatabánya—Oroszlány környéki területeken megnyitásra kerülő Márkushegy, Nagyegyháza, Mány, Len­csehegy II. bányákat, valamint a Bükk­ábrányi külfejtést, amelynek termelése előreláthatólag mintegy kétszerese lesz a Thorez külfejtés termelésének. Ezeket az új bányákat a VI. és VII. ötéves terv­időszakban helyezik üzembe, s termelé­sükre ebben az időszakban több mint 3000 MW összteljesítményű villamos erő­művet létesítünk. Ezekkel a nagyteljesítményű bányákkal a széntermelés 1990-ig 40—45 százalék­kal, 36—37 millió ■ tonnára növekszik, azonban ez még így is a várható ener­giafelhasználásnak csak am­integy 20 szá­zalékát fedezi. Az új szénbányákból — a nagyegyhá­zi és mányi területeken — lehetőség nyí­lik a széntelepek alatt elhelyezkedő jó­­minőségű bauxitvagyon leművelésére is. Ez nagymértékben növeli a bányanyitá­sok jelentőségét, a bányászat gazdasá­gosságát. A meglevő bányák korszerűsítésével és a­ modern, új bányák létesítésével a ter­melékenység közel háromszorosára nö­vekszik, s így a jelenleginél lényegesen több termelést fokozatosan csökkenő bá­nyászlétszámmal tudjuk biztosítani. 1990- ig elérjük, hogy a szénbányászat korsze­rű, biztonságos, a klasszikus bányászat­hoz már csak kevéssé hasonlító iparág­gá válik. Dr. Halász Tibor FIGYELŐ, 1976. JANUÁR 14. ­---------7” JW£ Érthetően nem fogadták lelkesedéssel az érdekelt intézmények és vállalatok a munkaügyi miniszter és a pénzügyminisz­ter együttes rendeletét a igazgatási és az adminisztratív­ügyviteli létszámfelvételi zárlatról. Még hatályba sem lé­pett a rendelet, máris vitatták és — ahogy ez lenni szo­kott— ki-ki jó előre igyekezett, magát bebiztosítani. Nagy forgalmat bonyolítottak le a munkahelyek felvéte­li irodái, betöltötték — ahol erre módjuk volt — minden üres ügyviteli és adminisztratív státuszt, olykor váloga­tás és gondolkodás nélkül. A lázas buzgólkodást nagyhangú viták, keserű kifa­­kadások és aggodalmaskodó, sőt „drámai” kérdések kö­rítették. Például: mi lesz az idén végző egyetemistákkal, főiskolásokkal, akik jórésze eleve csak alkalmazotti munkakörben helyezkedhet el? Mi lesz a rengeteg érett­­ségizővel, akik szakképzetlenek, s nagyobb részük eleve íróasztalra pályázik? Mi lesz az önálló létszámgazdálko­dásról meghirdetett elvekkel s egyáltalán: mi lesz a vál­lalati önállósággal, ha egyszer ilyen kemély és szigorú adminisztratív rendszabályokat léptetnek életbe? Igaz, szigorú intézkedésről van szó, olyan adminiszt­ratív előírásokról, amelyektől az utóbbi években már el­szoktak a munkahelyi vezetők. Csakhogy: senki se feled­je, ez a rendelet nem minden előzmény nélkül született. Kezdetben voltak jószándékú figyelmeztetések. Lénye­gük: egészségtelenül és indokolatlanul nő az alkalmazot­tak — s ezen belül is az adminisztratív dolgozók — szá­ma. Akárcsak a falaknak beszéltek volna. Aztán jöttek a már határozottabb hangú, de még mindig mindenfajta önállóságot tiszteletben tartó határozatok — minden gya­korlati eredmény nélkül. Az alkalmazottak száma egyre gyorsabb ütemben nőtt és — feltehetően a határozatok­ra való válaszként — megszülettek az ideológiák, hogy a vállalatok megnövekedett feladatai..., meg az átszer­vezések, a trösztösítés, a vidéki ipartelepítés, az ügyvite­li munka elavult — és az anyagiak híján csak apránként korszerűsíthető — módszerei. S minden ideológiák sark­pontja: „nem magunknak, hanem másoknak — fölfelé — adminisztrálunk!” Minden érv helytállónak látszik, sokban felfedezhe­tő némi igazság. De az sem vitatható, hogy amíg bizo­nyos adminisztratív tennivalók valóban megszaporod­tak, addig más feladatok ellátására ma már nem lenne szükség. Nálunk viszont úgy bővítették, hogy közben el­feledkeztek az egyszerűsítésről. És elfeledkeztek az ad­minisztratív dolgozóknak — a megváltozott feladatokhoz igazodó — átképzéséről. A munka változott, a módszer a régi. Az ügyvitel világszerte terjedő racionalizálását és ennek nélkülözhetetlen technikai eszközeit, szervezési módszereit jobbára csak hírből ismerjük, mert — akár­csak a termelőműhelyekben — az ügyvitelnél is ott tar­tunk, hogy egyszerűbb, kényelmesebb újabb és újabb embereket alkalmazni, mint a munka ésszerűsítésén gon­dolkodni, és a legkézenfekvőbb szervezési megoldásokat végrehajtani. Mindez többnyire a vállalatoknak, az intézmények­nek címzett megjegyzés, ám a gazdálkodóegységeknél is okkal kérdezhetik: mit tegyenek, ha a gazdaságirányítási rendszer, egyes részterületeken olyan pontosságra és részletességre kényszerít, amikor már kérdéses, hogy ki­fizetődő-e az ezzel járó nyilvántartási, ügyviteli munka? Az ilyenfajta kérdésekre is kész a rendszerint min­den vitát lezáró válasz: a precíz ügyvitel, s az ezzel járó adminisztratív létszám emelkedése a világjelenség. Igen ám, de nagyon nem mindegy, hogy egy munkahelyen mondjuk tízről húszra, vagy 60-ról 70-re emelkedik az íróasztal mellett ülők száma? A munkaerő-gazdálkodásban levő tartalék kiakná­zása hosszú idő óta foglalkoztatja a szakembereket. A té­máról százával jelennek meg a különböző publikációk, újságcikkek. De az efféle vizsgálódások, számítgatások javarésze inkább csak a termelő műhelyekre, a produk­tív munkát végzők körére koncentrált, és jóval kevesebb szó esik arról, hogy milyen tartalékok találhatók az iro­dákban. Egyes — óvatos — számítások szerint, csak az állami iparvállalatoknál az adminisztratív létszám moz­gósítható tartaléka eléri a 25—30 ezer főt. A jelenleginél lényegesen szervezettebb és korszerűbb eszközökkel dol­gozó ügyvitel esetén jelentős részük nélkülözhető lenne. A nagyobb hányad azonban ma olyan munkát végez, ami felesleges, s ugyanakkor mások, a fontos és szüksé­ges tennivalók tömegével birkóznak egyre reménytele­­nebbül. Erre azonban nem elég csak figyelmeztetni, mert a figyelmeztető szót — a jelek szerint — nem hallják a munkáltatók. S való igaz: minden adminisztratív intéz­kedés veszélyekkel is jár, de ez esetben nem volt más vá­lasztás. Ami szép szóval, tanáccsal, figyelmeztetéssel nem ment, azt most hatósági úton-módon kell kikényszeríte­ni. Sajnos. 5 omy IDEGENFORGALMI KUTATÁS Magyarországon a turizmus fejlődését az elméleti megalapozás hosszú ideig nem követte. Ma már különösen az ide­genforgalom közgazdasági kérdéseit te­kintve nemzetközi mércével is kielégítő színvonalú kezdeti eredmények születtek. Az idegenforgalmi szakember nem le­het „tudósa” valamennyi kapcsolódó tu­dományágnak, s nem vállalkozhat arra, hogy e szerteágazó területen saját maga végezen alapvető kutatásokat. Az ide­genforgalom kutatásában különösen fon­tos a sokrétű információs bázis létreho­zása a minden részletre kiterjedő kuta­tómunka megszervezése. Az idegenforgalmi elemző munkában az 1964-es év a gyakorlat oldaláról ho­zott fordulópontot: — Sok irányból indult meg a turisták áramlása hazánkba és a forgalom mé­rete a korábbit jóval meghaladta. — Új utazási irodák alakultak az IBUSZ mellett. — A magyar­ idegenforgalom központi irányítása megváltozott, létrejöttek azok a szervek, amelyek az elméleti és gya­korlati munkát is új felfogásban kzedték irányítani. — Mindenütt n­agyobb szerepet kapott a szakmai elemzés és komplex szemlé­letmód kezdett kialakulni. — Sok szakember — aki eddig más te­rületen dolgozott — visszajött az idegen­forgalomba. — Több tudományos minősítést sze­reztek idegenforgalmi témákból. — Folyóiratok, kiadványok jelentek meg a­z idegenforgalom témakörében. Az idegenforgalmi „fordulat éve” után újabb, fejlődési szakasz kezdődött 1968- ban. Megalakult, illetve átszerveződ­ött a­z Országos Idegenforgalmi Tanács (OIT) és az Országos Idegenforgalmi Hivatal helyett létrejött az Országos Idegenfor­galmi Tanács Titkársága, mely kézbe vette a kutatómunka irányítását is. Az idegenforgalom dinamikus fejlő­dését néhány adat is jól illusztrálja. Az idegenforgalmi bevételek 1974-ben az im­portvásárlások mintegy 2 és fél százalé­kára nyújtottak fedezetet. A magyar la­kosság idegenforgalmi szerepe is megnőtt, mert a felnőtt lakosság a fizetett szabad­ság időtartamának mintegy 19 százalékát külföldi utazásokra és mintegy felét ál­talában a turizmusra fordította. Az idegenforgalom társadalmi és gaz­dasági jelentőségének fokozódása felve­tette azt az igényt is, hogy össze kell hangolni az idegenforgalmi kutatásokat és azokat a gyakorlat szolgálatába kell állítani. E kutatásokat mindaddig de­centralizált jelleggel célszerű folytatni, amíg meg nem érik a helyzet egy ön­álló, az idegenforgalom legfőbb irányító szerve alá tartozó kutatóbázis létreho­zására. Az elmúlt évtizedekben végzett kuta­tások egyben a magyar idegenforgalom fő irányait, problémáit és a fejlődés (né­ha ellentmondásos) szükségleteit is mu­tatják. A kutatások viszonylag többet foglalkoztak a deviza- és árfolyamkérdé­sekkel, az idegenforgalmi piaccal, a te­rületfejlesztés és az infrastruktúra kér­déseivel, új idegenforgalmi centrumok tervszerű fejlesztésével, a közlekedés és az idegenforgalom kapcsolatával. Sokkal kevesebb munkát fektettek vi­szont olyan kérdések kutatásába és elem­zésébe, mint a szabadidő eltöltésének módja, a jövedelmi és fogyasztási viszo­nyok hatása a turizmusra, a szálláshe­lyek és vendéglátó létesítmények hely­zete, a propaganda hatékonysága, a ha­­tárformalitások szerepe, a­z idegenforgal­mi folyosók kialakítása, az utazási iro­dáik működési, szervezési tevékenysége stb. Mintegy negyvenre tehető azoknak a hivatalos szerveknek, intézményeknek, intézeteknek és vállalatoknak a száma, ahol idegenforgalmi vonatkozású kutató­munka folyik, illetve a lehetőségek alap­ján folyhatna. Intenzíven és tervszerűen azonban tíznél kevesebb­ helyen foglal­koznak idegenforgalmi témákkal. Az országon belüli tudományos erők koncentrálásával és a szocialista orszá­gok összefogásával elérhető lenne, hogy az idegenforgalom nagyon sok feltárat­lan témájában eljussunk az alapvető in­formációkig és elemzésekig. Ezáltal csök­kenne a kutatások és a gyakorlat kö­zötti aránytalanság, később pedig az el­méleti munka az idegenforgalom terve­zésének és irányításának nélkülözhetet­len segítőtársa lenne — hasonlóan amint az más szakterületeken már korábban megtörtént. Dr. Kovács László

Next