Figyelő, 2006. október-december (50. évfolyam, 40-51. szám)
2006-10-01 / Különszám - Top200
Emlékezneketnek valahol a zöld sziget közepén. „Merre vezet a legrövidebb út Dublinba?" - kérdezi egyikük. „Ja kérem, máshonnan kellett volna elindulni" - szól a maliciózus válasz. Az anekdota 2006-ban a magyar gazdaságra lefordítva: mi a legrövidebb út az euró bevezetéséhez? Ja kérem, más költségvetési politikát kellett volna folytatni. Drámai erővel szembesült az idei őszön a magyar társadalom azzal, amire a közgazdászok hosszú évek óta figyelmeztettek: az ezredforduló óta folytatott pazarlás nem fenntartható. Az öt-hat éve zajló ámí-tó-számító gazdaságpolitika elhitette a választókkal, hogy jólétük csak a kormány jóindulatának függvénye. Az osztogatásnak több éven keresztül sem a közgazdaságtan törvényszerűségei, sem az Európai Unió, sem a hazai és külföldi elemzők nem tudták útját állni. A felelőtlen költségvetési politika 2006- ra Európában egyedülálló mértékű, több mint 10 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányhoz vezetett. A hosszú idő óta első őszinte szembenézés a valósággal 2006 őszén arra világított rá, hogy a kialakult bajokat csak fájdalmas terápiával lehet orvosolni. Nem kérdés, hogy helyre kell állítani az egyensúlyt, és el kell indítani az állami elosztó rendszerek reformját. Az Európai Unió szeptember elsejéig adott haladékot a magyar kormánynak a helyzet őszinte feltárására; ez volt az utolsó határidő, amelynek elmulasztása beláthatatlan következményekkel járt volna a magyar gazdaságra nézve. A pénzügyi összeomlást a Brüsszelben elfogadott konvergencia-programmal sikerült elkerülni. Az Európai Bizottság nagyra értékelte, hogy a tervezet reális helyzetértékelésen alapul és megvalósítható programokat tartalmaz. A magyar gazdaság tartós talpra állását illetően azonban így is számos dilemma foglalkoztatja a szakmai közvéleményt. Mikor vezethetjük be az eurót? Utolsóként lesz-e Magyarországon közös valuta a térségben? Lesz-e bátorság és politikai támogatottság a konvergencia-program végrehajtásához? Nem fojtja-e meg a vállalkozások növekedését a programban előrevetített jeleznek. A duális jelző nem csak területi (Nyugat és Kelet) és méretbeli (multinacionális cégek, illetve hazai kis- és középvállalkozások) szempontból igaz rá: az államgazdaság és a magánszféra fejlettsége közti ellentét is szembetűnő. Miközben a romló makromutatók láttán a külföldi elemzők Magyarországot Európa beteg embereként bélyegezték meg, a magángazdaság továbbra is kiemelkedően sikeres. Tavaly a legnagyobb vállalatok az eddigieknél is eredményesebben és hatékonyabban működtek. A TOP 200 cégeinek összesített üzleti mutatói továbbra is imponálóak. A magyar gazdaság zászlóshajói nemzetközi mértékben is megállják a helyüket, versenyképességük uniós társaikéval vetekszik. Néhány vállalatunk az egész régióban márkanévvé vált. A kétszázak eredményei adják a legmegalapozottabb reményt arra, hogy Magyarország a nem túl távoli jövőben visszanyerheti a kilencvenes években kivívott helyét az unióhoz 2004-ben csatlakozott államok élbolyában. Hátha mégsem írható le teljesen a harmadik évezred első évtizede, hátha az államgazdaságban is sikerül rendezni a sorokat, és felgyorsul a felzárkózás Európa főáramához. Hátha mégsem kell mindent újrakezdeni. • adóemelés? A bevételek növelésére épülő stabilizáció nem vezet-e a feketegazdaság továbbterjedéséhez? Orvosolja-e a program kellőképpen a foglalkoztatási gondokat? Megannyi kérdés, amelyekre egyelőre csak óhajtó módban válaszolhatunk, de jó lenne, ha... A magyar gazdaság szerencsére sokkal jobban áll annál, mint amit a makromutatók Magánerő Martin József Péter, a Figyelő főszerkesztője 2006. október . TOP 2003