Filmkultúra, 1975 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1975-09-01 / 5. szám
A lélektani dráma határai Gyöngyössy Imre : Várakozók Beckett Godot-ra várva című darabjában a várakozás nem a szokványos körülmények között, mindennapi értelemben van jelen, hanem valami mindent megoldóra, ám kiismerhetetlenre, a tapasztalati világon túlira irányulóan. Minthogy Vladimir és Estragon önmagukon kívülre helyezte létezési problémáinak megoldását, várakozásukat metafizikusnak minősíthetjük, a drámai szituáció szempontjából viszont abszurdnak. Úgy tűnik, hasonló metafizikus tartalom fedezhető föl abban a várakozásban, amely Gyöngyössy Imre legújabb filmjében jelentkezik, s amely nem egyszerűen két asszony várakozása az eltűntekre, hanem a beteljesülhetetlenség bizonyosságán túli rögeszmés kitartás (ha tetszik, a lét ismertebb törvényszerűségeinek tagadása), dramaturgiailag tekintve ismét csak abszurd alaphelyzet. De Beckett nem akart semmi mást, mint ezt a metafizikus várakozást az abszurd követelményei szerint lélektanilag-logikailag elfogadtatni, elemezni. A szituációt — karakterével egyetemben — adottnak vette, nem kívánta magyarázni, nem kötötte az ilyen vagy olyan realitásokhoz: vállalta elvontságát. Természetesen, ebből az elvontságból inkább a parabolisztikus ábrázolás meríthet, semmint a reproduktív bemutatás: a Godot jelképpé tudott emelkedni (ha mégannyira metafizikus is) századunk abszurditásában, a humánum elvesztésén vigasztalódni nem tudó ember jelképévé. És mint ilyen egyetemes, szóljon bár fegyencekhez egy amerikai börtönben, szabad és erkölcsös emberekhez a világ bármely pontján. E jelkép minden megfejtésében lehet igazság, mi azonban legkivált az író etikus felelősségtudatát véljük kiolvashatni belőle. Bizonyára ilyen metafizikus érvényű várakozást kívánt ábrázolni legújabb filmjében Gyöngyössy Imre is. A Várakozók két hősnője, az anya és a dajka a háborúban elvesztett fiúkat várja vissza, elutasítva minden észérvet, amely a fiúk pusztulását igazolná. Az anyát a vak szeretet szédíti el a realitásoktól, és a dajka vele tart, táplálja téveszméit, talán mert tudja: azok éltetik. Gyöngyössy azt is kötelezőnek érzi, hogy az alaphelyzetet magyarázgassa, és lassacskán föltárja hőseinek előtörténetét. Jóllehet ettől a történetet illetően nem várhat (nem is vár) semmit, de kötik azok az irodalmi-filmi konvenciók, amelyeket valamilyen okból nem tud, nem akar elutasítani. Minduntalan elcsábítják a pszichológia látványos igazolásai. Ám az agyonmagyarázgatás, a boncolgatás — amelynek eredménye az evidencia — a drámai feszültség ellen