Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-07-04 / 27. szám
PÉTER-PÁL Irta: Egyed Zoltán Fent az égi kaszárnyában, A reggeli rukkolásnál, Teljes díszben, kiglancolva, Mellén a medáliákkal, Népfölkelő Szabó János, Szabó János, Feliratkozik raportra. Áll feszesen a glédában, Míg a jó Isten hozzáér. — Ki bakancsot, ki zubbonyt kér, Ki meg kimenőt, szorulva, Udvarolni, flangérozni, Flangérozni, Estefelé a tejútra. Elérkezik a jó Isten Infanterist Szabó elé. • Paroliján égi csillag, Panganétja is gyémántos, Hát te, fiam, Szabó János, Szabó János, Mért iratkoztál raportra? Szól kaptákban Szabó János, Belenéz Isten szemébe: * Felséges Atyaúristen, Tegnap láttam innét fentről, Hogy a somogysárdi dűlőn, Sárdi-dűlőn, A vetésünk szépen zsendül. Az vóna az instanciám, Alássan csak arra kérném, Ha megérik Péter-Pálra, Tessék engem elengedni, Leengedni Somogysárdra, Somogysárdra — Aratási szabadságra ...« BUKOVINAI SZÉKELYEK KÖZÖTT A TELEVÉNY BÁCSKÁBAN Andrásaira, 1941 Féler Pál napja. (A Film-Szinház-irodalom kiküldőtt ludesztójától) A fű, ahol a bukovinai székelyekkel hallgatjuk a misét, oly követést sűrű, mintha süppedő zöld szőnyegen járkálnánk a szabad ég alatt. S valóban, köröskörül úgy tanyáznak ezek a székelyek, mint valami nagyvásáron. Elől nagyobb csoportban, hátul kisebb családi bokrokra szakadva, egy helyütt két fiatal anya játszik fűre tett karonülő leánykájával, a nagyszemű olvasóikat lengetik a kerek kis babaarcok előtt s amint a gyerekek utána kapnak és komolyan forgatják apró kezükben a vastag szemeket, szimbólumot látok benne. Nem messze, a réten túl, a szeretetház mögött, bóratáblák suhognak a lassú szélben, sűrűn, mint a kamaszok fején a haj, sűrűn és harsogó sárgás-zölden a fűszeres, fekete bácskai földben, ahol érik már a kövérszemű búza ezeknek az idetelepített árva székelyeknek és zömöktestű, kerekfejű, kedves gyermekeiknek. Mert amerre csak nézek, mindenütt gyermek meg gyermek. Kettesével, hármasával csimpaszkodnak anyjuk szoknyájába és minden anya karján még egy kisebb is. Odiamegyek az egyik nénikéhez, dicsérem bájos és mosolygós arcú kisdedét, hogy milyen egészséges és barna; az asszony szaporán felel: — Gyomlálni mentem vala a kertbe, és mivel idősb lánykám odavolt iskolában, magammal vittem s a kövér bácskai nap megsütötte a telkemet. — S ezzel megemeli kissé a kislánykát, megmutatja szíve magzatát, mintha bizonyságát akarná mutatni a jövőnek, mikor e termékeny székelyek elszaporodnak itt e televény földben s erős gyökerekkel megkötik ezt a végvári tájat... Ez a tizenháromezer bukovinai székely, aki két hónap alatt öt faluból huszonnyolc telepre szakadva ellepte ezt a vidéket, most találkozott először, itt, e búcsún, Péter-Pál napján, a szabad ég alatt, hogy ősi és szomorú énekével megköszönje az Istennek jobb sorsra fordulását. S érdekes, magatartásukban nincs semmi megtört alázat s paraszti görnyedés, oly egyenesen állanak itt együtt, csöndesen és derűsen, mint az erdő fái, ki-ki magának is, csakúgy székely módra. A férfiak sütét, tatár képe megborotválva, fekete, élénk szemük nyájasan és bátran néz a ránézőre, eszüknyelvük helyén, panaszuk ha volna, humorba fojtva, így fújják az éneket és időnként félreállva, komolyan kezelnek egy-egy ismerőssel, mert most látják egymást együtt, mióta a messzi földről elszakadtak. A kisebb fiúgyermekek hosszú, barna bársonyruhában, mezítláb és kerek, komoly kalapban szaladgálnak s ők is kezelnek, ha ismerősre lelnek. Olyan komolyak ezek a gyerekek, mint az infánsok Van Dyck képein, a kislányok is hosszú, fehér, ingszerű vászonruhában: ők a trónörökösei e földnek, amelyet most szüleik megkaptak s mire felnőnek, már végleg az övéké lesz, anyagban és lélekben. Csak az öreg nénik tulipános börzekéin látszik, mily messziről jöttek, e hajlott házak hozták el a mongol-tatár színeket, amonnan a másik végről, ahol kétszáz évig éltek a nagyhazán túl, teljes és ép magyarságukban. »Jík és jártunk erre-arra, Főromániába, ki-ki nyaratszaka, de őszre mind megtért telelni otthonrífyi«. — magyarázza nekem egy öreg székely. — »nem szakadoztunk széjjel és most es itt vagyunk együvé mind valamennyien ...« Igen, egy a daluk, egy a szomorúságuk, egy az örömük. Semmi keleti cifraság nem éktelenkedik rajtuk. Még a menyasszony is, aki most esküszik egy surján legénykével, az oltár előtt, csak egyszerű fejdíszt visel (amely viszont évszázados), semmi mást. Olyan egyszerű és természetes rajta minden, mint az itt született kislánykáját keresztelő anyán, aki négynapos csecsemőjének az Emerencia nevet kéri a keresztségben a bolyhos szakállú, kedves arcú ferences paptól, ki most lelki gondjukat viseli itt. Búcsújárás, mely földi bűneinket kevesbíti a túlvilágon, esküvő, mely fiatal életek hajnalát jelenti, keresztelő, melyben már bácskai szentelt víz és kenet jegyzi el a csöpű magyart ennek a földnek és hátul a többszólamú kórus ősi balladája: mindez együtt már több, mint bizonyosság. Intelem a megritkult végvári magyarsápnak- s mindenkinek, már kit, ahony illet, hogy ez az egyetlen példa és törvény, mellyel kemény sorsát egyszer megtörheti. Füsi József szócsajáró székelyek a nagy andrásvárai találkozói. FILM SZÍNHÁZ IRODALOM SZERKESZTI: EGYED ZOLTÁN IV. ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1941. JÚLIUS 4—10-IG